A római fürdőktől a fürdőváros címig – Budapest vizes története

Ismerje meg Weiss Manfrédot, a XX. század leginnovatívabb magyar vállalkozóját
2020-06-01
Felgyorsult a szárazföldön élő gerincesek kihalása
2020-06-03
Show all

A római fürdőktől a fürdőváros címig – Budapest vizes története

Idén 86 éve már, hogy Budapest megkapta a fürdővárosi címet. Végigtekintve a fővárosi fürdők történetén, hosszú évszázadokra visszatekintő alapja van az 1934-ben elnyert címnek.

A budai termálkarszt különleges földtani helyzetének köszönhető fürdők már jóval a török világot megelőző évszázadokban is várták látogatóikat a főváros mai területén. Egyértelmű bizonyíték erre a római korból származó 14 fürdő feltárt maradványa, de az sem elhanyagolható tényező, hogy épp a latin aqua – víz – szóból ered Aquincum neve is.

Később, a középkori Buda szomszédságában, azaz a ma már a fővároshoz tartozó területeken állt Alhévíz és Felhévíz: mindkét település meleg források után nyerte el a nevét, az első a mai Tabán területén, a második a Margit-hídtól északra. Az itt a 14. század közepétől Buda 1545-ös bevétele utáni időkig működött Szent Lélek Lovagrend ispotályát a Lukács fürdő elődjének is tekinthetjük. De emellett a mostani Gellért szálló és fürdő helyén is meleg vizes nyitott fürdő működött már az Árpád-korban.

A 14–15. század fordulóján, Zsigmond király uralkodása idején a mai Császár és Lukács fürdőket tápláló forrásokra épített fürdők voltak ismertek, míg ezzel ellentétben Mátyás király (a mai Rác és Rudas fürdők vizét adó kiváló forrásokra alapozva) inkább a Buda déli része felé eső fürdők fejlesztését támogatta.

A 16. századi török megszállás, ha másra nem is, de a fürdőkultúrára nézve áldásos hatást gyakorolt. Az ékes török neveket viselő fürdők az adott kor viszonyai között nemzetközi hírnévre tettek szert (a termálforrásra épült fürdő török neve, ilidzse/Ilidze szóval kapcsolatos érdekesség, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös a szarajevói merénylet előtti utolsó éjszakáját a fürdő német-török „hibrid” nevét viselő boszniai Bad Ilidža fürdőhelyen töltötte). A Gellért helyén ekkor az Acik Ilidža működött, amely Evlia Cselebi török világutazó szerint a „francia betegségre és más hétféle bajra hasznos”.

A fővárosi fürdőkről a 17 századból több színes leírás is fennmaradt. Így például az 1665-ben Bécsbe tartó angol politikus, Henry Howard John Burbery nevű kísérője fontosnak tartotta részletesen ismertetni az egyik budai fürdőt is (sajnos nem derül, ki, hogy melyik mai fürdőnk elődjéről van szó). Eszerint a padozat márvány, a víz pedig olyan forró, hogy azonnal verejtékezést okoz. A padlóból fekvőhelyek emelkednek ki, ezeket gyékénnyel és szőnyeggel takarják és a fürdés utáni pihenésre szolgálnak.

A fürdő közepén helyezik el a látogatók levetett ruháikat, míg a terem szélén körben kötényszerű ruhák lógnak, ezeket veszik magukra a fürdőzők. A kiszolgáló személyzet pedig megtisztítja a csizmákat, cipőket, „olyan módon, ahogy ezt a törökök csinálni szokták”. A vendégektől a fürdést követően szedik be a pénzt a szolgáltatásért, a pénzbeszedő egy szőnyeggel takart emelvényen ülve veszi át a pénzt.

1669-ben egy másik angol, bizonyos Edward Brown nevű orvos is írt a nevezetes budai fürdőkről. Ő ugyan megjegyzi, hogy „a város hajdani dicsősége nagyon is aláhanyatlott” és törökös jelleget kölcsönöznek neki a mecsetek, a karavánszeráj és a pompás fürdők. Ezekből nyolcat számolt meg, sőt néhányat használt is.

A fürdők virágzásának ugyan a török elűzése hosszabb időre véget vetett, ám a Rudas kivételt élvezett, amely először a Császári és Királyi Kincstár birtokába került, majd 1703-ban I. Lipót Buda városának ajándékozta. A többi fürdő azonban magánkézre került és ez nem kedvezett fejlődésüknek. Egészen 19. század közepéig nem is változott semmi, ekkor azonban mindinkább érződni kezdett a megváltozott természetszemlélet és a polgárosodás együttes hatására kifejlődött modern, polgári fürdőélet szokásrendszere.

Ez a döntően a német nyelvterületekről érkező hatás természetesen Pest-Budát sem hagyta érintetlenül és ez a máig tartó folyamat a kiváló természeti adottságokat használja ki. A Romániából érkező és minden iránt érdeklődő nagybojár, Dinicu Golescu már 1825-ben is elragadtatva – és szinte túlzásokba esve – írt a budai fürdőkultúráról:

Fürdőépület olyan rendkívüli, nem csupán én nem láttam ehhez foghatót, de sok országot megjárt utazóktól is hallottam, hogy ilyen szép és tiszta fürdőt nem látni sehol.

Leírása alapján a legdrágább szobákban díványok és szövettel borított székek voltak, a mennyezettől pedig a padlóig értek a tükrök. Az utazó ezt a leggazdagabb földesurak házaihoz hasonlította, s kiemelte, hogy a padlót drága szőnyegek borították, a fürdőköpenyek tiszták, míg a fürdőkádakat, amelyekbe a látogató belépett, vászonnal vonták be és erre engedték a vizet.

A főváros csipkelődő nyelvű krónikása, Porzó (Ágai Adolf) viszont néhány kevésbé hízelgő dolgot is lejegyzett a budapesti fürdőkről. A 19. század közepének viszonyaira emlékezve megemlíti, hogy a Rudas az öngyilkosok kedvelt fürdője volt, mígnem

a közben felépült Lánchíd […] erős vetélytársa nem lett a Rudasfürdőnek. Korlátjával, de sőt még pilléreinek tetejéről is, számosan ugrottak alá a Dunába. […] Ám azért a többi fürdőház is sűrűn volt színhelye az öngyilkosságnak. Persze a szerelemnek is. Gyakran mindkettőnek.

A fürdőben lelt „szerelem” példája gyanánt említi Porzó a „regényességig hírhedt” pesti Mestetics fürdőt: „Egy-egy najádja oda csábította a járatlan vendéget, akit aztán készséges fürdői szolgák nem csupán fürdői czélokból vetkőztettek le.”

A Rudas is teret adott a prostitúciónak. Porzó egy francia utazót idéz az 1860-as évekből, aki leírja, hogy épp tokajit iszogatott a fürdőben, amikor kinyílt egy rejtekajtó, amelyen belépett kalapban és leomló piros bársonyruhában, ékszerekkel ékesítve egy gyönyörű nő, aki tárt karokkal így szólította meg: „Tied vagyok, nemes francia!”

Porzó fenti leírásai 1909-ben épp akkor láttak napvilágot, amikor megkezdődtek a Széchenyi fürdő építkezései. Addigra az általa felidézett sajátos fürdői világ jórészt tovatűnt, s optimistán így írt:

A világ legszebb s legnagyobb fürdővárosa lesz Budapest, ha ugyan nem az már is.

Nem tévedett: 1913-ban megnyílt a Széchenyi, 1918 őszén pedig, a tragikusra fordult háborús helyzet ellenére átadták az egykori, nem éppen magas igényeket kielégítő Sáros fürdő helyén kiépített Gellért szállót és fürdőt is.

A két világháború közti időszakban tovább bővült a kínálat: 1930-ban Horthy Miklós kormányzó és Klebesberg Kunó kultuszminiszter jelenlétében megnyitották a Margitszigeten a Hajós Alfréd tervezte Nemzeti Sportuszodát. Ekkorra a Gellért vendégeit 1927-től kezdődően már hullámfürdő, 1934-től pedig pezsgőfürdő is szolgálta. És Budapest abban az évben kapta a fürdővárosi címet is.

Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?