Nem könnyű választani, ha az eddigi legnagyobb hadvezérek csokrát kell összeállítani. A most következő kiválasztottak kétségkívül ott vannak a legnagyobbak között. 

Álljon itt  hat olyan hadvezér, akiknek neve kétségkívül a legnagyobbak közt említendő. Lássuk kik ők, az ókortól a 19. századig ívelő időszakban.

Nagy Sándor

A fiatalon elhunyt makedón uralkodó,, III. Alekszandroszt, vagy ahogy máig gyakorta emlegetjük a nevét magyarul, Nagy Sándor már fiatalon ott pallérozódott, apja, Philipposz király harcaiban, s míg civilben Arisztotelész nevelte, a harctéren kiváló oktatója volt a – később általa kivégeztetett – Parmenión. Alekszandrosz még trónörökösként részt vett a khairóneai csatában, ahol apja a jobbszárnyat vezette, ő maga pedig a balszárny élén állt. Ekkor semmisítették még az utolsó emberig az egymást szerető férfipárokból álló thébai szent sereget. Uralkodóként Alekszandrosz nagyszerű katonák, kiemelkedő hadvezérek sorával vette körül magát. Seregei élén előbb legyőzte Perzsiát, majd elfoglalta Egyiptomot, sőt egészen Indiáig jutott katonáival, ekképp élete lényegében egy folyamatos hadjárat volt. Véres csaták sorát vívta a perzsák ellen, majd Indiában a pandzsábi Pórosz király ellen. Ám alig 33 évesen betegség vitte el, miközben hatalmas hódítása halála nyomán széthullott.

Julius Ceasar

Szintén az ókor nagyjai közé tartozott Caius Julius Caesar (nevének helyes kiejtése vélhetően, a közhiedelemmel ellentétben: Júliusz Kaiszar), aki nem „csupán” katonaként, de politikusként is kiemelkedőnek bizonyult, nem véletlen, hogy a császárság intézménye róla kapta a nevét, bár ő maga nem viselte e címet, ő „csak” teljhatalmú dictator volt. Előkelő patrícius családból származott és már fiatalon részt vállalt a római politikában, de szerepe volt Spartacus rabszolgalázadásának véres leverésében is. Ám miközben csillaga mind magasabbra emelkedett, előbb a politika, majd a csatatér porondján olyan vetélytársakkal is meg kellett küzdenie, mint például Cnaeus Pompeius Magnus. A Galliát és Egyiptomot (valamint Kleopátrát is) meghódító diadalmas hadvezér számos hadi (és egyéb) tettét azért is ismerhetjük, mert ő maga kiválóan forgatta a tollat is: a Commenatarii de bello gallico, illetve Commenatarii de belli civili (Feljegyzések a gall háborúról, Feljegyzése a polgárháborúról) saját dicsőségének állítottak maradandó emléket. Miután a pharszaloszi csatában leszámolt Pompeiussal is, lényegében Róma teljhatalmú ura lett, de végső soron ez okozta vesztét: nevelt fia, Marcus Iunius Brutus és összeesküvő társai számos tőrdöféssel végeztek vele.

Dzsingisz kán

Dzsingisz kán már a középkor hódítója volt. Az eredetileg Temüdzsin nevet viselő uralkodó a 12–13. század fordulóján élt és az első mongol nagykán volt. Megkezdett hódításait utódai is folytatták, Kína, Oroszország, Perzsia, a Közel-Kelet nyögték hadait, míg Európában éppen Magyarországig jutottak, gondoljunk csak a sokat emlegetett tatárjárásra (igaz, erre már unokája, Batu kán idején került sor). Dzsingisz seregei egész népeket irtottak ki, s hadai ütőképességét jelzi, hogy Dzsebe és Szubotáj nevű vezérei vezették azokat a csapatokat, amelyek a Kalka mentén a közel kétszeres túlerőben levő orosz–kun csapatokat lényegében megsemmisítették, de ő maga ebben a csatában ott sem volt. Serege legnagyobb egysége a tömény/tümen volt, ezt 10 000 harcos alkotta. Sikereinek kései nyoma, hogy a 2000-s évek során genetikusok jutottak arra az eredményre, hogy mintegy 16 millió leszármazottja él ma köztünk.

II. Gusztáv Adolf

A 17. században dúló harmincéves háború Európában akkora pusztítást okozott, hogy bízvást leírható egy korabeli világháborúként. A kontinens tekintélyes részét vérbe borító harcok során Svédország fiatal királya, II. Gusztáv Adolf a protestantizmus védelmezőjeként avatkozott be német földön az eseményekbe a katolikusok ellen, s lényegében megfordította a hosszú háború menetét. Irányításával a svéd csapatok a pomerániani partraszállást követően kimagasló sikereket arattak: előbb Frankfurtot foglalták el, majd Berlinbe is bevonultak, 1631-ben pedig Breitenfeldnél megsemmisítő győzelmet arattak a Katolikus Liga seregei felett, egy következő, a Lech folyónál vívott csatát pedig ismét győzelem koronázta.

A király kiváló hadvezér volt, legrettegettebb katonái pedig a hakkapeliták voltak, a svéd színekben harcoló könnyűlovas finnek, akik több csatában játszottak döntő fontosságú szerepet, nevük pedig csatakiáltásukból eredt: Hakkaa Päälle! – vagyis vágd fejbe. Gusztáv Adolf maga vezette csapatait az 1632. évi lützeni csatában is, ahol a svédek ugyan szintén diadalt arattak, de a király részben a köd, részben az ágyúk füstje miatt elszakadt katonáitól és az ellenfél lovassága mellé keveredett, akik körbevették és felkoncolták. A kiváló stratéga hiányát a svédek ezután nem tudták pótolni, a protestáns egység pedig néhány év múlva felbomlott.

Nagy Frigyes

Frigyes porosz király, vagy ahogy gyakorta máig emlegetik, Nagy Frigyes, már a 18. század csataterein vezette csapatait. Ő volt a modern porosz hadviselés megteremtője. Poroszország királya és Brandenburg választófejedelme elsősorban mint felvilágosult uralkodó maradt meg a kollektív emlékezetben, de katonai cselekedetei is számottevőnek bizonyultak. Apját, I. Frigyes Vilmost katonakirálynak is nevezték, de szigorúsága miatt káplárkirálynak is csúfolták, s fiát ennek szellemében igyekezett nevelni, de Frigyes vele ellentétben művelt és gondolkodó emberré vált. Ifjú korában még megszökött zsarnok apja „nevelése”elől, aki katonaszökevényként ki is akartatta végezni, de ez a sors végül csak bizalmas barátját, Hans Hermann von Katte hadnagyot érte, aki vele együtt kísérelte meg a szökést.

Az osztrák örökösödési háborúban és a hétéves háborúban, ahol a Habsburgok ellen fogott fegyvert, Frigyes többször megmutatta kiváló hadvezéri képességeit. Így például 1741-ben Mollwitznál, vagy 1745-ben Hochenfriedbergnél, ahol közel azonos erejű ellenfelet (a Habsburg-uralkodó csapatait és a szászokat) vertek szét seregei.

Napóleon

Végül nem lehet teljes a lista Bonaparte Napóleon nélkül, akinek katonai és politikusi teljesítménye olyan nagyságrendű volt, hogy az 1815. évi bécsi kongresszuson a nagyhatalmaknak lényegében új politikai modus vivendit kellett teremteni Európában. Amint közismert, Napóleon korzikai volt, alacsony sorból származott, és tehetsége, szívóssága, valamint szerencséje révén ívelt fel a karrierje, és lett káplárból francia császárrá. Karrierje, amint ismert, Waterloonál ért véget, ami után – pár évvel később bekövetkezett haláláig – már nem volt számára visszaút a nagypolitikát formálók táborába. Addig azonban fényes katonai diadalok sora övezte pályáját.

Nem kétséges, vezérkara szintén egészen kiemelkedő tudású katonákból állt, de a legnagyobb stratéga kétségkívül ő maga volt. Első visszhangos sikereit még a köztársaság tábornokaként aratta, Lodinál, Marengónál már első konzul volt, de a legismertebb csatákban már császárként vett részt. Így 1805-en Austerlitznél, a három császár csatájában, ahol óriási diadalt aratott az orosz és osztrák hadak ellen. Bár pályája végén már sorjáztak a vereségek, így a már említett Waterloo, vagy két évvel korábban, 1813-ban a lipcsei csata balul ütött ki számára, de Napóleon zsenije nem kérdőjelezhető meg.