Házában öt évvel korábban volt áram, mint az angol királyi palotában, vállalatai pedig a hazai GDP-bővüléséhez tíz százalékkal járultak hozzá. A magyar ipar “koronagyémántjának” tulajdonosa, a csepeli mágnás báró Weiss Manfréd, aki a 19-20. század gazdaságát úgy pörgette fel egyedül, mint azóta senki más. Titka egyszerű: előre kell gondolkodni, és újdonsággal kell megelőzni a konkurenciát.

Csupán az 1800-as évek elején érkezett hazánkba Csehországból Baruch Weiss a falusi pipakészítő kisiparos, akinek már itt született a fia, Weiss B. Adolf 1807-ben. Hat gyermeket nevelt, köztük a legkisebbet, az 1857-ben világra jött Manfrédot. A fiú örökölte ősei kereskedő vénáját, mert már iskolaévei alatt kitűnt üzleti érzékével: többek között cukrokat, csokoládékat és apja által forgalmazott szilvalekvárt árult osztálytársainak – a feljegyzések szerint nem kevés haszonnal, de jókora profittal értékesítette nagyapja pipáit és dohányzási kellékeit is. Fel sem merült más gondolat, hogy ne kereskedő váljék belőle is, így a kereskedelmi akadémia elvégzése után Hamburgba került, ahol egy gyarmatáru-nagykereskedésben töltötte négy inasévét.

Weiss Manfréd

Teljesítménye kiemelkedő volt, esze mint a borotva, így nem sokkal később igazgató lett belőle, majd cégvezető. A németországi karriert apja betegsége szakította félbe, így 1877-ben visszajött Magyarországra. Miután atyja még abban az évben meghalt, Manfréd a bátyja, Berthold üzleti tevékenységébe kapcsolódott be, aki itthon már sikeres üzletembernek számított terményforgalmazásával, amely szépen gyarapította a családi kasszát, de kivívták a kormány bizalmát a kereskedelmükkel is.

A bombaüzlet 1878-ban köttetett: az Osztrák-Magyar Monarchia elfoglalta Bosznia-Hercegovinát és a katonai élelmiszer, termény, lőszer és építőanyag szállításával a kormány többek között Weisséket bízta meg. A hihetetlen karrier ekkor kezdődött.

Az ifjú vállalkozó hamar megneszelte az akkor fejlődésnek induló gazdasági lehetőségeket, így a budai Királyi Gőzmalom alapító részvényesei közé is feliratkozott. Ám az olcsó amerikai gabona beömlött Európába, csaknem tönkretéve a terménykereskedelmet és a hadiszállítmányozást, így újabb üzleti lehetőség után kellett nézni. Így Weiss Manfréd ingatlanvásárlásba menekítette cégeik vagyonát. Jó érzékkel két olyan földdarabot választott ki, amely hamarosan a sokszorosát érte: a mai Andrássy út Jókai tér és Nagymező utca közti szakaszát, illetve a későbbi Újlipótváros déli részén egy jelentős területet, a mai Margit híd és a Vígszínház között.

Az akkor már ismert nagyvállalkozó a sorozatos ingatlanvásárlások mellett sem tétlenkedett, és egy zseniális ötlettel állt elő: üzlettársait beelőzve egy gulyáskonzerv-mintát küldött Bécsbe, amelyet egy sebtében felállított és nagy volumenű termelésre teljesen alkalmatlan műhelyben készítettek.

Az első magyar konzervgyár

Ez egyébként Weiss taktikájára jellemző volt, hogy elsőként, konkurencia nélkül kell érvényesülni.  A bemutató sikeres volt.

A két fivér összefogott és hivatalosan is megkapták az engedélyt a „szelencében eltartható” húskonzervek készítésére. Így alakult meg 1882-ben Weiss Berthold és Manfréd „Első Magyar Conserv Gyára”.

Évtizedeken át folytatott stratégiájának megfelelően sohasem az aktuális, hanem mindig a potenciális kereslethez szabta a termelését és a hajlandó volt veszteségeket is elkönyvelni az eljövendő siker érdekében.

A gyár termékeivel “forradalmat” robbantott ki

Közben jelentős összegekkel részt vett a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank megalakításában és ezzel pénzügyi érdekeltségeket is szerzett. A gyárat pedig hamar felfutatták és minden újdonságra nyitottan bővítették a gyártási spektrumot. Például nagy mennyiségben állították elő a nescafé ősének tekinthető kávéport, amelyet forró vízben kellett feloldani.

Az 1890-es évek elejére kinőtték a pesti gyárat, ráadásul egy robbanás is arra ösztönözte Weiss Manfrédot, hogy egy új, ritkán lakott területen folytassa a termelést. A fővárostól délre fekvő Csepel sziget ideális helyszínnek látszott: közel volt Budapest, olcsó volt a telek és a munkaerő. 1892-ben tehát ide helyezték át a Weiss-üzemeket és egyre inkább a hadianyaggyártásra koncentráltak.

A következő két évtizedben a poros kis településből Európa egyik nehézipari központja, gazdasági motorja lett, amelyet a kortársak csak „csepeli csodának” neveztek, hiszen a GDP-bővüléséhez 10 százalékkal járult hozzá Weiss Manfréd üzeme.

A gyár területe az évek alatt a sokszorosára nőt. Míg 1893-ban 150 munkással indult az üzem, 1917-ben már 27 ezer ember dolgozott itt három műszakban. A fő termék a lőszer volt: 1917-ben, az első világháború harmadik évében majdnem 330 millió gyalogsági és tüzérségi lőszert állított elő a gyár. Ugyanakkor a cég emberei folyamatosan figyelték a világpiacokat, és gyorsan lecsaptak egy-egy új termékre vagy szabadalomra, ha a főnök fantáziát látott benne. Így kezdték el gyártani például a tábori sütőkemencét vagy a modern építkezéshez elengedhetetlen fém rudakat.

A csepeli gyárkomplexum a XX. század elején

A példa nélküli fejlődés mögött több tényező állt. Egyrészt Weiss következetes, válságkezelő stratégiája.

A ciklikus gazdasági visszaesések idején (például a századfordulón vagy a tízes évek elején) mindig tudatosan előre menekült: új termékekkel kísérletezett vagy szélesítette a gyártási spektrumot. Úgy vélte, hogy az újítások során óhatatlanul bekövetkeznek kezdeti nehézségek.

Ha viszont ezek a problémák a válságok amúgy is szűkülő lehetőségeket kínáló időszakára esnek, akkor mire eljön a kilábalás ideje, ő már kész tervvel, termékkel tudja meglovagolni a fellendülés hullámait.

Erről egy interjúban így beszélt:

Én tudom, és mindenki tudja, hogy az én ipartelepem a háború előtt jóval nagyobb szabású volt, mint amilyent a békés idők megköveteltek. Nevezetes szakértők a fejüket csóválták és ki is mondták: erre ugyan nem lesz szükség. Szükség lett és nekem nagy elégtétel az előrelátásom. Muníciónk volt, van és lesz

Ezt mondta Bródy Sándor írónak az egyetlen interjúban, amelyet élete során adott. Legalábbis ennyi maradt fent a levéltári dokumentumok szerint.

A harmadik tényező maga a világháború volt, amely sosem látott keresletet generált a lőszerkirály termékeire. Mikor Bródy firtatni próbálta az interjúban, hogy nem vet-e fel etikai aggályokat a hadianyaggyártás, Weiss Manfréd kurtán csak ennyit felelt:

A mesterségem ez, és nekem nincs más gondom, hogy azt a legtökéletesebb módon folytassam.

Persze az üzlethez jó házasság is kell, hiszen a gazdasági birodalom folyamatos erősödését eredményezte a tudatos „összeboronálási politika” is.

Weiss Manfréd feleségével és lányaival

Lányai közül Elza a Mauthner terménykereskedő cég egyik tulajdonosához, Marianne Kornfeld Móric bankárhoz, Daisy pedig Chorin Ferenchez, a kelet-magyarországi szénbányákat ellenőrző cég vezetőjéhez ment feleségül. Alfonz fia a dohánykirály, Herzog Mór Lipót lányát vette el, akinek révén a Hatvany-Deutschokkal is rokoni kapcsolatba került a Weiss család.

A zárkózott, gyakran kíméletlen iparvezér rendkívül fontosnak tartotta, hogy személyes és cégvagyonából jótékony célokra is áldozzon. A tradíciót Weiss halála után is folytatta a konszern. Csepelt jelentősen fejlesztették: utakat építettek és támogatták a helyi iskolákat. Több ezer munkáscsaládnak emeltek házakat, lakásokat. A gyár alkalmazottainak kórházat, óvodát, napközit, iskolát, de szülészetet is létesítettek, ahol közel 6000 gyermek született pár év alatt.

A politikában is jeleskedett, 1915-ben lett felsőházi tag, és 1918-ban IV. Károly magyar király Weisz Manfrédnak az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói címet adományozott.

A hagyomány szerint az új notabilitás ilyenkor nemesi előnevet és jelmondatot választott. Mindkettő jellemző volt Weiss Manfrédra. A család innentől a „csepeli” előnevet viselte, filozófiáját pedig a latin „labor omnia vincit” mondat foglalta össze: „a munka mindent legyőz”. Ez ironikus fricska volt a zsidó iparostól, hiszen a munka meglehetősen messze állt a magyar nemesség hagyományos értékválasztásától.

Az 1919-es kommunista diktatúra egyik első rendelkezésével államosította a csepeli gyárkomplexumot. A cég Weiss Manfréd élete volt – mikor veszni látszott, a báró megmérgezte magát, de életben maradt.

A Tanácsköztársaság alatt kirabolták pesti villáját is, de a fosztogatók legnagyobb megdöbbenésére az ország legnagyobb adófizetőjének szekrényében mindössze néhány öltönyt találtak. A puritán iparbáró ugyanis nem adott sokat a személyes luxusra.

A nagyvállalkozó villáját nemrég újították fel az Andrássy úton

Már sohasem épült fel teljesen a mérgezésből, de a világháború után mégis volt ereje újjászervezni a termelést. Ebben segítette, hogy szokásos előrelátásával már a háború alatt megkezdte az átállást a békeidős termelésre, például ekevasak gyártásával. A báró egészsége azonban véglegesen megrendült: 1922 decemberében agyvérzésben meghalt.

(Képek forrása: Wikipédia, blog.iroda.hu, aukcioshaz.hu, ministeresnpq.org)