A szakma legjobbja: Marie Colvin haditudósító legendája

A műanyagipar az évtized végére szennyezőbb lesz Amerikában, mint a szénerőművek
2021-10-23
Keresztes lovag 900 éves kardját találták meg Izraelben
2021-10-24
Show all

A szakma legjobbja: Marie Colvin haditudósító legendája

2012. február 21-én éjjel a szíriai Homszban Marie Colvin leadta élete utolsó, megrázó tudósítását, elszívta utolsó cigarettáját, majd megpróbált pihenni. Másnap reggel rakétatalálat érte az épületet, amely az újságíróknak nyújtott menedéket. Colvin, aki egy hónappal előtte lett 56 esztendős, életét vesztette. Munkássága és annak közvéleményre gyakorolt hatása bámulatra méltó volt, életműve csonkán is teljes.

Arra, ha valakinek haditudósító a szakmája, már nem sokan kapják fel a fejüket. Ha az illető történetesen nő, az már többeket érdekel. Ha pedig azt a nőt Marie Colvinnak hívják, akkor nem lehet szó nélkül elmenni története mellett. A modernkori haditudósítás legkiemelkedőbb alakja szó szerint mindent feláldozott (beleértve egzisztenciáját, magánéletét és személyes biztonságát is) azért, hogy beszámoljon a földi poklok legborzalmasabb bugyrairól. Ott volt Koszovóban, Sierra Leonéban, Sri Lankán, Csecsenföldön, Kelet-Timorban, Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában, és egyáltalán, a The Sunday Times tudósítójaként minden olyan helyen, ahol az emberélet értéke a háborúk vagy polgárháborúk miatt a nullával volt egyenlő.

Még saját írásai sem képesek tökéletesen leírni azt az iszonyatot és fájdalmat, amit látott, amit átélt, de kvalitásai és elszántsága lehetővé tették, hogy legalább részben megismertesse a világgal azt, micsoda apokalipszisre képes az ember, ha elszabadul benne az állat.

Colvin világszemléletét alapjaiban határozta meg családjával, azon belül is apjával való viszonya. Már fiatal korában megtanult a céljaiért küzdeni, ha kellett, súlyos konfrontációk árán is. Éppen ez a mentalitás vezetett a viszony megromlásához apjával, olyannyira, hogy annak korai halála miatt soha nem is tudták rendezni a konfliktusukat.

Colvin a Yale Egyetem elvégzése után azonnal újságírással kezdett el foglalkozni. A United Press Internationalnél kezdte pályáját, s bár akkor még nem volt meg a szakterülete, hamarosan a Közel-Kelet igazi szakértőjévé vált.

A brit The Sunday Times élt az alkalommal, és leszerződtette magához a kiugró tehetségű fiatalt. Colvin 1986-ban Londonba költözött, új munkahelyén már eleve a közel-keleti témákra ugrasztották rá, az igazi áttörési lehetőség pedig szinte tálcán kínálta magát. Április 5-én bomba robbant a Nyugat-Berlinben állomásozó amerikai katonák közkedvelt éjszakai bárjában, a La Belle-ben, amelyben két amerikai is meghalt. A gyanú azonnal Líbiára terelődött, Reagan elnök pedig megtorlásként bombázást rendelt el, amit tíz nappal a történtek után végre is hajtottak. Moammer Kadhafi líbiai diktátor még a megtorlás előtt mindent megtett, hogy hárítsa a vádakat. Ezt a nyugati világgal egy nyugati újságírón keresztül szerette volna nyomatékosítani. A választás Colvinra esett, aki cseppet sem jött zavarba attól, hogy ő az első külföldi tudósító, akinek a Közel-Kelet fenegyereke interjút ad.

A munka a csúcsra repítette, és innentől kezdve Colvin igazi szupersztárnak számított a szakmán belül.

Tehetsége, szorgalma, makacssága és kitartása újabb és újabb háborús zónákba űzte, a kilencvenes években gyakorlatilag minden területről tudósított, Koszovótól Zimbabwéig.

A Kelet-Timorban 1999-ben kirobbant konfliktus még inkább növelte szakmai hírnevét. Az ott állomásozó ENSZ-szervezetek képtelenek voltak megbirkózni az erőszakkal, így a kivonásuk mellett döntöttek. Colvin a helyszínen maradt, és szenvedélyes tudósításokat küldött a világ közvéleményének a lakosság ellen elkövetett súlyos atrocitásokról.

Az ő munkájának is köszönhető, hogy az ENSZ létrehozta az INTERFET katonai missziót, amely véget vetett az erőszaknak a térségben.

Colvin nem arról volt híres, hogy különösebben aggódik a testi épségéért, valahogy a komolyabb sérüléseket mégis mindig megúszta. Egészen 2001. április 16-ig, amikor Sri Lankán a tamil lázasdók vezetőjével készített interjút. Az úton érte a támadás, egy rakétagránát repesze a bal szemét roncsolta szét. Kórházba került, ám a fizikai kínok mellett legalább olyan súlyosak voltak a pszichés gondok is. Colvin poszttraumás stressztől szenvedett, ami már évekkel azelőtt elkezdődött nála. Gyakorlatilag a teljes idegösszeomlás szélén egyensúlyozott, de munkavágya mindent legyőzött. Szétroncsolt bal szemére egy kalózokra emlékeztető fekete szemfedőt tett: ez aztán védjegyévé vált, és része lett legendájának. Azóta is vita tárgya, hogy jó ötlet volt-e Colvinnak hagyni, hogy folytassa a háborús helyszíni tudósításokat. A PTSD egyre nyilvánvalóbb jelei egyre inkább azt sugallták, nem.

A Sunday Times című brit hetilap által közreadott dátumozatlan felvétel Marie COLVIN amerikai haditudósítóról, aki 2012. február 22-én életét veszítette, amikor a szíriai kormányerők a lázadók Bába-Amr negyedben lévő sajtóközpontja ellen intéztek támadást a kormányzattal szembeni ellenállás egyik központjában, Homsz városában.  (MTI/EPA)

Csakhogy Colvin a 2000-es években már egyszemélyes intézménnyé vált. Azt csinálta, amihez a legjobban értett, és úgy csinálta, ahogyan senki más.

Egyszerűen nem létezett olyan opció, hogy nem folytatja tovább. Ha a The Sunday Times nem engedte volna, akkor engedi más. Valójában addigra már az is mindegy volt, állt-e mögötte szerkesztőség. Amikor dolgozott, arra az egész világ figyelt, elég volt egy telefonkapcsolat ahhoz, hogy a legnagyobb médiatársaságok ugorjanak a tudósításaira. Colvin folytatta közel-keleti tevékenységét. Ott volt Irakban, ahol tömegsírokat mutatott be a világnak.

Ott volt a Kadhafi-rezsim összeomlásánál. Ott volt Afganisztánban, Egyiptomban, Tunéziában, és minden olyan helyen, ahol látta és láttatni tudta a kegyetlenséget, a halál milliónyi arcát.

Nem élvezte, de kötelességének érezte, hogy megmutassa azoknak, akik nem is tudnak róla.

2012-ben Szíriában dolgozott. Az akkor egy éve kirobbant polgárháború a mai napig tart, olyan következményekkel, amelyek már régen túlmutatnak a Közel-Keleten.

Colvin szó szerint átszökött a határon, hogy az események kellős közepéből tudósíthasson. Utolsó bejelentkezését Homszból adta, ahol a kormányerők a civil lakosság ellen indítottak bosszúhadjáratot.

A világ Colvinnak köszönhetően értesült a mészárlásról: az újságíró maga is úgy fogalmazott, hogy nem látott még annyira súlyos helyzetet, mint amilyet ott tapasztalt.

Utolsó, érzelmileg telített bejelentkezésének kemény hangneme méltó mementója lett a legendának.

A szállásául és „tudósítóközpontként” használt épületet másnap reggel akarta elhagyni Rémi Ochlik francia fotóriporterrel együtt, ám erre már nem volt lehetősége. Aznap éjjel egy rakétatámadásban mindketten életüket vesztették. A szír kormány tudta, milyen bonyodalmat okozhat az ügy, ezért terrorista akciónak nevezte a gyilkosságot, amelyet pokolgéppel hajtottak végre.

Csakhogy a többi újságíró egyértelműen a kormányerők tüzérségi támadásként jellemezte a tragédiát, a szemtanúkkal pedig nehéz volt vitába szállni.

Négy évvel Colvin halála után a szír elnök,  Bassar el-Aszad úgy nyilatkozott: a tudósító magának köszönheti sorsát, miután illegálisan lépett be az ország területére, ráadásul a „terroristákat” segítette munkája során. 2019-ben az USA bírósága bűnösnek mondta ki a szír kormányt Marie Colvin halálában, 302 millió dollár kártéritési igény benyújtása mellett.

Az ítélet leszögezte: a 2012. februári támadás egyértelműen az újságírónő ellen irányult, aki hangot adott a polgárháborúban gyötrődő ország ellenzéki megnyilvánulásainak.

Colvin halála nem csak az újságíró társadalmat rázta meg, hanem az egész világot. Talán nem túlzás kimondani: egy korszak ért véget. Személyiségét hagyta kibontakozni tudósításaiban, érzelmei legalább annyira egyedivé tették munkájának végeredményét, mint szakmai tudása. Kollégái rajongtak érte, ha felbukkant valahol, mindenki igyekezett mellé csapódni. A magánélete ezzel szemben – ha lehet egyáltalán annak nevezni – nem alakult a legszerencsésebben. Háromszor ment férjhez, kétszer ugyanahhoz, Patrick Bishop újságíróhoz, de mindkétszer elváltak. Férje volt Juan Carlos Gumucio bolíviai újságíró is, aki súlyos depresszióval és alkoholizmussal küzdött egészen 2002-ben bekövetkezett öngyilkosságáig. Colvin életének talán legnagyobb tragédiája mégis az volt, hogy nem született gyereke, pedig ő is tudta, hogy az mindent megváltoztatott volna. Talán ma is élne, ha a hadszínterek helyett a bababoltokat járja – más kérdés, hogy akkor szakmai életútja sem így alakul.

Marie Colvin nem számított úttörőnek a területén, az első női haditudósító, Margaret Bourke-White már a 2. világháborúban ott volt. Colvin mégis szupersztárrá vált szakmájában. Tudása, szenvedélye a szakmája iránt, makacssága és küzdeni vágyása a legjobbá tette a legjobbak között. Vakon hitt abban, amit csinált, sem lebeszélni, sem eltántorítani nem lehetett attól, hogy elérje célját.

Munkájával milliókat – köztük politikai és katonai döntéshozókat – befolyásolt.

Élete, tragédiája és halála felkiáltójel az újságírás történetében: nem olyannak próbálta láttatni a világot, amilyen lehetne, hanem olyannak, amilyennek nem kellene lennie.

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close