Magyartanár beszélt arról, hogyan lehet(ne) megszerettetni a gyerekekkel az olvasást

Magyar kutatók 2,5 millió eurós támogatást nyertek ökológiai szemléletű legeltetési módszerek vizsgálatára
2021-11-17
A makkabeusok győzelmét hirdető hellenisztikus erődöt tártak fel Izraelben
2021-11-18
Show all

Magyartanár beszélt arról, hogyan lehet(ne) megszerettetni a gyerekekkel az olvasást

Nem lenne egészséges valamiféle kultúrharcba kezdeni a gyerekek által nagyon kedvelt új technológiával, de a magyarórákon a személyességgel és a beszélgetéssel ellensúlyozni lehet a hatását – mondta a Tudás.hu-nak Fenyő D. György. Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium magyartanárával új tanítási módszerekről, a hagyományos irodalmi kronológia megváltoztatásáról és az „iskolátlanítás” nehézségeiről is beszélgettünk.

Önnek mi a kedvenc könyve? Van-e olyan mű, amely, amellett, hogy elvarázsolja, segít feltápászkodni, ha valamiért letört?

Nagyon személyes ez a kérdés, annyira, hogy ha diákok teszik fel, általában igyekszem elkerülni a válaszadást. De mindig azért nem kerülhetem el. Ottlik Géza Iskola a határon című könyvét olyannak érzem, ami rólam, az én életemről szól, minden áttétel nélkül. Tolsztoj Anna Karenináját nem tudom meghatódás nélkül olvasni, sokadszorra sem. És újra, meg újra olvasom a József Attila-verseket, néhány kötet már elrongyolódott a kezemben. Ha pedig drámáról beszélünk: Csehov mindig mélyen és személyesen szólít meg, a drámáit nagyon sokszor olvastam, láttam: kimeríthetetlenek.

Mit gondol, mi vész el az emberből, ha gyerekként és később, felnőve egyáltalán nem olvas könyvet? Tagadhatatlanul új korszakba léptünk, a fiatalokat ma már más ingerek vonzzák, az ismereteiket, az élvezeteiket máshonnan kapják.

Egyrészt az a kérdés, hogy az új lehetőségek és médiumok mennyire szüntetik meg az előzőeket, vagy mennyire tudnak azok egymás mellett, együtt, esetleg egymást erősítve létezni. Másrészt az a kérdés, mit vesznek el, illetve, mit tesznek hozzá az ember életéhez, a kiteljesedésünkhöz, a boldogságunkhoz, a harmóniánkhoz, az életünk gazdagságához. Az, hogy az internettel, majd az okostelefonokkal egészen új korszakba léptünk, kétségtelenül tény, ezt nem lehet nem tudomásul venni. Nem lenne egészséges valamiféle kultúrharcba kezdeni velük, és nemcsak azért, mert bizonyosan a korábbi, hagyományos információs, kommunikációs és szórakoztató csatornák kerülnének ki vesztesen, hanem azért sem, hogy a régebbi értékekből minél többet át tudjunk menteni a jövőbe. És tudnunk kell, mi mindent kap az ember az olvasástól? Egyrészt azt a lehetőséget, hogy kilépjen magából, és más emberek sorsát, gondolatait, érzéseit, emberi helyzetét megismerje, megértse, bele tudja magát képzelni más világokba, szituációkba, más tradíciók közé. Másrészt azt, hogy mindezekben mégiscsak felfedezze önmagát, az ő válaszait, az ő lehetőségeit, az ő érzéseit. Vagyis azonosságot és különbözőséget egyszerre: más emberek éppúgy éreznek, szenvednek, örülnek, csalódnak és vágyakoznak, ahogy én – illetve az az érdekes, hogy nem ugyanúgy, hanem másképp. Az olvasás berendezi a világunkat, benépesíti emberekkel, alakokkal, történetekkel, érzésekkel. Az olvasó emberben kialakul az az érzés, hogy mindennek oka és jelentése van, és ettől a világunk sokkal érdekesebbé válik. Ez teremti meg – más kulturális teljesítmények mellett – a történetiség tudatát. Márpedig ember-létünk egyik nagy adománya, hogy nem csak a mostban, a jelenről tudunk gondolkodni, hanem a múltról is.

Tehát az olvasás valamiféle távlatot ad a gondolkodásnak?

A kulturálisan benépesített világ – bizony sokkal gazdagabb világot jelent, mint az egyidimenziós, okok, jelentések és történetiség nélküli világ. Ha ránézünk a Badacsonyra, és semmit nem tudunk róla, akkor annyit látunk és tudunk mondani: szép. Ha azonban érdekel bennünket a bazaltsziklák létrejötte, a szőlőművelés kultúrája, a Balaton felfedezése, a Kisfaludy-testvérek munkássága, ha olvastuk Eötvös Károly Balaton-könyvét, ha megnéztük Makk Károly filmjét, a Liliomfit, ha felcaplattunk és megértettük a Szegedy Róza-házat, ha végignéztük Egry József kiállítását, ha olvastunk a Balaton szerepéről az 1960-as évek magyar és német történelmében és életmódjában, akkor az imént mondott egyszerű „szép” feltöltődik tartalmakkal. Szándékosan nem választottam el imént az irodalmat a többi művészettől és kulturális tudástól, mert együtt alkotnak valamiféle emberi gazdagságot. És még valami, amit tényleg az olvasás ad meg leginkább, ez pedig a koncentrált figyelem, az elmélyülés. Úgy vélem, a ma emberének leginkább erre van szüksége.

Személyesség és beszélgetés

Milyen módszerekkel tudja felvenni a harcot ma egy középiskolai magyartanár a környezetünk látvány- és hangorgiájával? Sikerül-e a meghökkentés, a megrendítés, a varázslat?

Ismétlem: nem harcolnék. Ám hogy fel tudja-e mutatni azokat az értékeket, képességeket és szépségeket, amelyeket hordoz, ez jó kérdés. Talán sokkal személyesebb tud lenni annál a környezetnél, amit Ön az imént „látvány- és hangorgia”-ként jellemzett. Mindaz, amit maguk körül látnak, hallanak és megtapasztalnak a gyerekek, nem személyesen nekik szóló élmények, jelentések. De amikor azt érzi egy gyerek magyarórán, hogy róla van szó, az valóban fel tudja venni a versenyt ezzel. Aztán magyarórán lehet beszélgetni. Nem mindenki tud, de lényegében mindenki szeret beszélgetni. Ám a legördített médiafelületek erre nem adnak időt, módot, teret. Márpedig kevés dologra van nagyobb szüksége mindenkinek, mint hogy az élményeit, tapasztalatait, gondolatait megossza másokkal, hogy meghallgasson másokat. Ha csak külső hatások érik az embert, az olyan, mint hogyha folyamatosan táplálkoznánk, de nem adnánk a szervezetünknek időt arra, hogy a befalt táplálékot feldolgozza, hogy elválassza egymástól a hasznos és felesleges anyagokat, hogy az ételt energiává alakítsa át. Egy élmény megbeszélése olyan, mint a táplálék nyugodt megemésztése: éppoly nagy szükségünk van arra is, mint arra, hogy megegyük. Hogy egy magyarórán van-e mód, idő, lehetőség, vannak-e a tanárnak eszközei, módszerei a megértésre, a beszélgetésre, a lelassulásra, az persze nagy kérdés. Ahogyan az is, hogy az oktatáspolitika támogatja-e vagy inkább akadályozza ezt. Én úgy látom, hogy manapság inkább akadályozza.

Lehet-e „tananyagszerűség” helyett olyan élményt teremteni, amely a kamaszt mélyen megérinti?

Azt tudomásul kell vennünk, hogy az iskola mégiscsak oktatási intézmény, van benne tananyag, vannak különböző tantárgyak, haladási követelmények, értékelés, osztályozás, és így tovább. Vagyis miközben természetesen nagyos szívesen iskolátlanítanánk az iskolát, és főleg iskolátlanítanánk az irodalmat, mégiscsak el kell fogadnunk, hogy államilag szabályozott módon, közös társadalmi feladatot lát el az iskola. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet mindezeket a feladatokat úgy képviselni, hogy mégis élményt jelentsen az iskolában lenni, élményt jelentsenek az irodalomórák, és az imént elfogadott „iskolaszerűség” ne szüntesse meg az irodalom „irodalomszerűségét”.

Sok olyan művet kell olvasni, ami megérinti a gyerekeket. Amit nem tudnak, amit nem képesek elolvasni, megérteni, azt ki kell hagyni – legalábbis annak nagy részét. Állandó feladatok, cselekvés kell az órára, hogy ne unatkozzanak. Jó beszélgetések kellenek. Jelenjen meg az ő ízlésük, igényük is. Kerüljenek szóba fontos kérdések, és érezzék, hogy az iskola, a magyartanár kíváncsi a véleményükre. Adjon az óra élményt is, ne csak fejlesztést és tudást. Érezzék a gyerekek, hogy minden egyes órán kipróbáltak valamit, amit addig nem. Adjunk időt a gyerekeknek mindenre, egymásra, önmagukra, a művekre, tudjanak figyelni a problémákra. Ne siessünk.

Mennyire tükrözi a mai irodalomoktatás a huszonegyedik század gondolkodásmódját és kihívásait?

A 2000-es évtizedben zajlott egy radikális megújítási kísérlet. Magyarból ez a Szövegértés – szövegalkotás programban öltött testet, és olyan fokú innovációt jelentett, amire korábban talán soha nem volt példa. A 2000-es évtized végére az irodalom- és nyelvtantanításunk kezdte utolérni mind a 21. századot, mind a fejlett és sikeres oktatási rendszereket. Ez azt is jelentette, hogy egy egészen radikális módszertani megújítás szemtanúi voltunk – magam, nagy szerencsémre, résztvevője is –, és olyan új elvek kerültek bele a pedagógiai közgondolkodásba és változtatták meg az óragyakorlatot, mint a diákok aktivitása, a kooperáció, a differenciálás, a metakogníció, a konstruktív pedagógia, a reflektivitás, a kreatív munkaformák, és mindenekelőtt a kompetenciafejlesztés.

A kronológia – kuka?

Jó-e, hogy az ókorral kezdődik az irodalmi anyag és onnan haladnak napjaink irodalma felé? Nem kellene-e a korszakokat felcserélni a kamaszok aktuális érdeklődési köréhez való sikeresebb illeszkedés érdekében?

Érthető, hogy a kronologikus tananyagelrendezés erősen tartja a pozícióját: mélyen belegyökerezett a tudásunkba és pedagógiai gyakorlatunkba, átláthatóvá teszi a tananyagot, segít elrendezni az irodalmat a korok és események között. Azt gondolom tehát, hogy kidobni nem lenne indokolt, de korlátozni nagyon is. Az általános iskolában például egyszerűen nincs helye. A gyerekek fejlődésével, érdeklődésének alakulásával, a gondolkodásuk érésével semmiképpen nem hozható összhangba az irodalomtörténeti tárgyalási rend. Ugyanígy nem létjogosult az olyan iskolákban sem, amelyekbe tanulási hátrányokkal, nehézségekkel, kudarcokkal kerülnek a diákok: a szakközépiskolákban, a felzárkóztató képzési típusokban (például a Híd-programban) és így tovább. Az érettségit adó középiskolákban lehet helye a kronologikus elrendezésnek, de nem egyetlen rendező elvként és nem minden egyes iskolában. Ha egy, két, vagy három évig különböző témákról, műfaji konvenciókról, élethelyzetekről, kulturális tradíciókról tanulnának a gyerekek, azt sokkal egyszerűbb lenne az elengedhetetlen képességfejlesztés szolgálatába állítani, úgy sokkal könnyebb lenne megteremteni az irodalom élményszerűségét. És elképzelhető – iskolatípusonként, képzési célonként és egyes iskolánként is különböző arányban – néhány olyan tanév, amelyben kronologikusan összerendezik mindazt, amit tanultak korábban, és ahol történeti szempontból kiegészítik ezeket, és így folytatják az irodalom megismerését.

A mai oktatásban valahogy kevesebb szó esik a kortárs irodalomról.

A kortárs irodalomról lemondani annyit jelent, mint azt állítani, hogy a mai világunkról, a mai emberről, a ma problémáiról (vagyis éppen arról, amiben a diákok benne élnek) nem szól érvényesen az irodalom. Márpedig ez nem igaz, és – szerencsénkre – senki mértékadó ember nem is állítja. Szóval: kell kortársakat tanítani, nem is keveset, és nem is csak a tanulmányok legvégén. Ezzel még azt is meg tudjuk mutatni, hogy az irodalom (amiként a kultúra egésze) megszakítatlan folyamat, a mai irodalom épül a korábbira, folytatja azt, illetve más fénybe állítja a múlt irodalmát, és kérdéseket fogalmaz meg, szempontokat ad minden más kor szövegeivel kapcsolatban is. Kiket tanítanék? Amint néhány művet felsorolok, azonnal érzem, hogy milyen esetleges lesz a lista. És nemcsak ezt, hanem azt is, hogy veszélyes konkrét könyvcímet leírni. Például: van iskola, ahol be lehet vinni Kertész Imre Sorstalanság című regényét, van, ahol be lehet vinni egy részletet belőle, van, ahol be lehet vinni egy bekezdést, és van, ahol mindezt nem érdemes.

Nemrég megjelent, magyar verseket bemutató könyvében Ön azért az élő magyar irodalomból is felmutatott alkotókat…

Valóban, Kemény István, Kovács András Ferenc, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Várady Szabolcs verseit választottam. Ez egyfajta kánon, nagyjából a mai magyar líra elfogadott kánonja, de maga a névsor nincs tekintettel a taníthatóságra. És az imént felsorolt kilenc kiváló költő mellett még sok-sok további kitűnő költőnk van, és sok-sok kitűnő vers. Ugyanezt elmondhatjuk a mai magyar prózáról és drámáról is. A mai magyar irodalom is hallatlanul gazdag, sokszínű, ezernyi tanításra érdemes értéke és szövege van, de azt, hogy éppen kit és mit érdemes ténylegesen tanítani, azt az iskola típusa és a gyerekcsoportok összetétele, felkészültsége, érzékenysége mellett még több más tényező is befolyásolja.

Orkok, varázslók, hobbitok?

Lehet-e, kell-e a kamaszok körében népszerű fantasy-világokból finoman átterelni őket a valóságos, emberi dilemmákhoz?

Igen, rendkívül érdekes jelenség, hogy a mai olvasó diákok (és itt hangsúlyozni kell, hogy nem a műveletlenek, nem azok, akik nem olvasnak, hanem éppen az olvasók) a fantasyk felé fordultak, hogy utópiák és antiutópiák százait olvassák, és legalább két évtizede szinte semmi nem tudja felvenni ezekkel a versenyt. Két elképzelés létezik erről: az egyik szerint az olvasás már olyan kulturális technika, képesség és attitűd, hogy örülni kell annak, ha valaki könyvet olvas, és onnan idővel be lehet csábítani az elit irodalom alkotásainak világába azokat a gyerekeket, akik ma ezeket a könyveket falják. A másik elképzelés szerint viszont a lektűr, a fantasy-zsáner inkább elzárja a diákokat az elit irodalom értékeitől, mert ugyanolyan gyorsan olvasható, könnyen fogyasztható, a problémákat felületesen megközelítő szövegeket várnak el minden könyvtől. Azt hiszem, egyik nézetet sem sikerült eddig sem meggyőzően bizonyítani, sem biztonsággal cáfolni. Mégis azt gondolom, hogy abban a helyzetben, amikor önmagában az sem evidens, hogy valaki egyáltalán olvasson, hogy könyvet olvasson, fikciót olvasson, akkor mindent fel kell használni, amit csak lehet. Tekintsünk a betűre, mint szövetségesre, és bízzunk abban, hogy valamiféle korszakváltás, hangulatváltás, érdeklődésváltás eredményeképpen módosul, változik a fiatalok érdeklődése is.

Milyen módszerekkel lehet(ne) használni a médiát és a legújabb digitális technológiát az olvasás megszerettetésére?

Azt gondolom, hogy az irodalomtanítás megújításának nem a digitalizáció a legfontosabb eszköze, de valóban a leglátványosabb, leginkább megfogható változások ebben mutatkoznak. Sok lényegi változás történt ez ügyben is: folyt egy jelentős kutatás az ELTE-n a magyarórák digitális megújításáról, az interaktív táblák bekerültek a mindennapjainkba, a tabletek, okostelefonok iskolai felhasználása egyre terjed, sok új módszert is megismerhettünk, amelyek az irodalomtanítást támogatják, terjed a gamifikáció módszere, egyre több applikáció és tanításhoz használható program segíti az őket használó tanárokat. Ami viszont ezeknél lényegesebb lenne: egy radikális módszertani megújulás, a tanítandó művek, korszakok, szerzők számának lényegi csökkentése és módosítása, az attitűd- és képességfejlesztésre való fókuszálás. És itt már nem kerülhetjük meg: olyan csoportlétszámokra van szükség, ahol mindenki sokszor szóhoz juthat minden órán, és olyan tanári óraszámra, amely biztosítja, hogy a tanár érdemben fel tudjon készülni – feladatokkal, csoportmunkákkal, kreatív ötletekkel – minden egyes órájára.

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close