Teljesen megújul a János-hegyi Libegő

Újabb környezetkárosító incidens történt Norilszk környékén
2020-06-29
Kigyulladt egy iparihulladék-lerakó Norilszk közelében
2020-06-30

Teljesen megújul a János-hegyi Libegő

Nemrég a XII. kerületi önkormányzat kiírta a közbeszerzési eljárást a János-hegyi Libegő teljes pályájának átépítésére. Az új Libegő már nem két-, hanem négyszemélyes függőszékekkel épül majd újjá.De mióta is vannak drótkötélpályák?

A félévszázados budapesti Libegő helyett teljesen új épül, mert nem a régit renoválják, hanem egy nagyobb kapacitású szerkezet váltja le. Története azonban már a megnyitó előtt negyven évvel korábban kezdődött. A Zugliget-János-hegy vonal ötlete ugyanis már az 1930-as években megszületett, de az első másfél évtizedben furcsa módon éppen a budapesti tömegközlekedési vállalat, a BESZKART akadályozta a megépülését. Később katonai okok miatt nem épülhetett meg, végül 40 év tervezgetés után a XII. kerületi tanács saját hatáskörben valósította meg. A hivatalos neve valójában nem is Libegő.

Nemrég, április 21-én azonban a XII. kerületi önkormányzat kiírta a közbeszerzési eljárást a teljes pálya átépítésére. Az új Libegő már nem két-, hanem négyszemélyes függőszékekkel épül majd újjá.

Amikor Budapesten az 1930-as években először merült fel a személyszállító drótkötélpályák ötlete, egyszerre több vonalra gondoltak. A magyar elképzeléseket a határhoz közeli osztrák Rax pálya 1926-os megnyitása ösztönözte, az ezt ismertető magyar szakcikk fel is vetette, hogy e céggel kellene a Gellért-hegyre vezető pályát megépíteni. (A Gellért-hegyre már akkor is sokan javasoltak valami közlekedési módot, de általában siklót).

1930-ban Szendi Leó egyenesen az Eskü tértől (a mai Március 15. tértől), azaz Pestről vezetett volna drótkötélpályát a Gellért-hegy tetejére. Az ekkoriban kialakuló téli sportélet kiszolgálására ugyanakkor a tervek között megjelent a János-hegyre vezető drótkötélpálya is.

Az elképzeléseket ez utóbbinál gyorsan tett is követte, és a Közgazdasági Értesítőben 1933. január 21-én már az alábbi hirdetmény jelent meg:

A m. kir. kereskedelemügyi miniszter folyó évi január hó 11-én ad 178.945/VI/B. 1932. sz. alatt kelt rendeletével a Budapest székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaságnak a Budapest—Zugliget és a Jánoshegy között vezetendő, személyforgalom lebonyolítására szolgáló, sodronykötélpályára az előmunkálati engedélyt egy évre megadta.

A m. kir. kereskedelemügyi miniszter folyó évi január hó 11-én 178.945. szám alatt kelt rendeletével ifj. Hantos István, budapesti lakos, okleveles mérnöknek a Budapest—Zugliget és a Jánoshegy között vezetendő, személyforgalom lebonyolítására szolgáló sodronykötélpályára az előmunkálati engedélyt egy évre megadta.

Azaz, mind a BESZKART, mind egy magánvállalkozó kért és kapott engedélyt tulajdonképp ugyanarra a Zugliget-János-hegy vonalra.

A közlekedési cégnek elvileg minden lehetősége megvolt saját kebelén belül a pálya megépítésére, míg Hantos részvénytársaságot kívánt létrehozni az 1935-ben 650 ezer pengőre becsült beruházás lebonyolítására.

Az építkezést azonban egyik vállalkozás sem kezdte el, annak ellenére, hogy az engedélyeket a következő 10 évben a minisztérium évről évre megújította. A BESZKART valószínűleg nem akart építkezni, csak akadályozni kívánta Hantos terveit, amelyben a fogaskerekű konkurenciáját látta.

Hantos viszont konkrét terveket is rendelt a lipcsei Bleichert cégtől, amely a legrégebbi tapasztalatokkal rendelkezett a hasonló szerkezetek terén. A háborúig azonban a munkák nem kezdődhettek meg.

A II. világháború után, az újjáépítés lázában több terv is született budai kötélpályákra, de az 1950-es évek mély kommunista diktatúrájában a budai hegyek egy részét katonai területté nyilvánították és elzárták a turisták elől. Ennek ellenére az 1950-es évek első felében a Közlekedéstudományi Egyesület már vizsgálta, hogy a személyszállító drótkötélpályáknak milyen feltételeket kell teljesíteniük.

Az 1960-as évek második felében végül a XII. kerületi tanács ragadta magához a kezdeményezést, és akkori áron 25 millió forintot fordított a beruházásra.

A különböző terv-változatok (Forrás: Közlekedéstudományi Szemle, 1972. 6. szám, Kemenes Arzén – Sidlovics József – Pataki László: Kétéves a “Libegő”)

A terveket az UVARERV 1967-re el is készítette, az építési munkák pedig 1969. március 24-én indulhattak meg. Törekedtek arra, hogy amit lehet, magyar anyagokból építsenek meg, de a drótkötelet és a függőszékeket Ausztriából szerezték be. Az új budapesti nevezetességet 1970. augusztus 20-án adták át.

Ugyanekkor, 1967-ben az UVATERV-ben az Attila útról a Gellért-hegyre vezető kabinos felvonó terveit is elkészítették, sőt, egy olyan elképzelés is szóba került, hogy a Belgrád rakparttól tartóoszlopok nélkül, és nagyobb méretű kabinokat szállító pályát építsenek a Duna felett a Citadellához (ez az ötlet egyébiránt 2011-ben is visszaköszönt.)

A megvalósult János-hegyi drótkötélpálya nem nagy kabinokkal szállította az utasokat, hanem sok kétszemélyes kis üléssel, azaz klasszikus függőszékes ülőlift, gyakorlatilag sílift épült, bár létezett terv kabinos kialakításra is, sőt a Libegőhöz is készült is egy négy személyes állókabin prototípus.

A budapesti 1040 méter hosszú pálya 263 méter szintkülönbséget küzd le, az alsó állomása 228 méterrel van a tenger szintje felett, míg a felső 491 méterrel. A Libegő jelenleg óránként 500 utast tud szállítani, az alig több mint 1 kilométeres utat 12 perc alatt teszi meg, és közben az utasok páratlan panorámában gyönyörködhetnek. Az új közbeszerzési kiírás alapján két éven belül felépülő Libegő viszont nagyobb ülései révén ennél több utast is szállíthat majd.

Csanádi György miniszter és felesége a Libegő megnyitásán 1970-ben (Fotó: Fortepan, Uvaterv

A magyar nyelvben nem volt megfelelő szó erre a járműtípusra, mert ugyan lehetett volna hívni drót- vagy sodronykötélpályának, de ezt nem találták elég frappánsnak, ezért ötletpályázatot írtak ki a névre. Valójában egyik javaslat sem tartalmazta a Libegő elnevezést, viszont szerepelt közöttük Hegyi-kopter, Űrbusz, Jánoshegyi Zümmögő, vagy Huza-vona, Zuglibusz, a rémes asszociációkat keltő Villamos-szék (!), vagy éppen a MALÉV-ra hasonlító MILÉV (ami a Mini-Légi-Vonat szavak összevonása lett volna). A Libegő végül az egyik javaslat, a „Lebegő” módosított változataként alakult ki. A hivatalos neve azonban valójában nem ez, hanem „Jánoshegyi Légpálya”.

Az elmúlt 50 évben a kábeleket többször kellett a természetes nyúlás miatt rövidíteni, vagy cserélni, s a működés során szerencsére csak egy komolyabb baleset történt. 2004. júliusában egy hölgy két és fél méter magasból kiesett. Az utas olvasott, megszédült, és mivel előzőleg a biztonsági korlátot felhajtotta, kiesett az ülésből és medence, valamint karsérülést szenvedett.

A budapesti Libegő kezdetben hatalmas siker lett, annyira, hogy az 1970-es években komolyan foglalkoztak további hasonlók létesítésével, felmerült Farkasrétről, a mai Márton Áron térről a Széchenyi hegyre vezető, illetve Hűvösvölgyből, illetve Óbudáról a Hármashatár hegyre vezető libegő terve is. Bár forgalma valóban ma kisebb, mint a megnyitása utáni években, egy-egy szép napon ma is nagy sorok állnak a pénztárak előtt.

Talán kevesen tudják, hogy a budapestivel együtt 6 libegő működik az országban, a leghosszabb a sátoraljaújhelyi, ott 1332 méter hosszan lebeghetünk ég és föld között, de a legmagasabb szintkülönbséget a budapesti küzdi le.

Egy kis drótkötélpálya történelem

A drótkötélpályák története közel 150 évre nyúlik vissza. A drótkötél egy forradalmi újítás volt, hiszen ekkor egy erős, gyakorlatilag nem (valójában alig) nyúló, és mégis hajlékony anyagot sikerült létrehozni, amely sok helyen használható. A korai köteles pályák utáni első, mai értelemben vett drótkötélpályát 1873—74-ben Adolf Bleichert építette Németországban, a Halle-hoz közeli Teutschenthalban.

(Kép forrása: Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai 1903)

A vontatókötelet motor, ekkoriban jellemzően gőzgép mozgatta, vagy a lefelé tartó kocsik vonóerejét használták ki. Ebben az esetben természetesen a lefelé tartó kocsinak nagyobb tömeggel kellett rendelkeznie, mint a felfelé tartónak, de a teherszállító drótkötélpályáknál ez általános volt. A hasonló rendszerek terjedését jól mutatja, hogy az I. világháborúig csak az Adolf Bleichert & Comp. cég annyi drótkötélpályát épített, hogy a kábeleket összekapcsolva Berlintől Gibraltárig értek volna.

Magyarországon már az I. világháború előtt több teherszállító pálya is üzemelt, például Gömörben Likér és Vashegy között, vagy Vajdahunyadon egy 32 kilométer hosszú vonal. Különleges volt a badacsonytomaji, ahol a házak felett vezetett el a drótkötél, itt a lehulló anyagoktól drótháló védte a házakat.

A személyszállítás az első időkben csak a munkások szállítását jelentette, akiket vagy a kitermelési helyre, vagy építkezésekhez vittek így. Ahogy ezek a szerkezetek terjedni kezdtek, idővel megjelentek a kabinos „civil” személyszállító függővasutak is (az elsők Spanyolországban, San Sebastianban (1907), illetve Svájcban, a Wetterhorn oldalában és Tirolban).

Az ülőlifteket a síelés iránti növekvő érdeklődés később hívta életre, az elsőt 1935-ban építették az Egyesült Államokban, míg Európában Olaszországban 1947-ben.

Az 1908-ban megnyílt dél tiroli Kohlerer vasút, az első alpesi függővasút egy részlete (Forrás: Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1913. 20. szám)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük