A huszonhét évvel ezelőtt, hetvenhárom évesen elhunyt Cziffra György nem csak brilliáns zongoristaként, de a fiatal művészek támogatásában is példaként szolgál – mondta a Tudás.hu-nak Balázs János Kossuth- és Liszt-díjas zongoraművész. A Cziffra Fesztivál és a Cziffra Emlékév művészeti vezetője példaképének gyötrelmes életútjáról, azután Liszt Ferencről és a temperamentumos „magyar” zongorázásról is beszélt.

Mikor hallotta Ön először Cziffra György zongorajátékát?

Kicsi gyerek voltam, de pontosan emlékszem. Amikor Cziffra György emigrációban élt külföldön, dedikált lemezeket küldött ajándékba a nagypapámnak. Aki ugyan csellista volt, cigányzenekarban játszott, de nagyon jóban volt Cziffrával, mert korábban többször muzsikáltak együtt a pesti éjszakában, amikor a Mester jó darabig bárzongoristaként kereste a kenyerét. Nagyapám halála után az édesapám, aki jazz-zongorista lett, természetesen nagy becsben tartotta Cziffra ajándékait. Három-négyéves voltam, amikor hallgatta otthon ezeket a lemezeket, én pedig egyszer csak azt éreztem, mintha egy varázsló érintett volna meg a pálcájával. Természetesen szólt a zene a családban körülöttem, de azok általában más típusú zenék voltak, és egyedül Cziffra Györgynek a híres Liszt-lemezét, a Magyar Rapszódiákat hallgatva ültem oda a zongorához, és próbáltam kikeresni azokat a melódiákat, amelyek annyira megtetszettek.

És ez indította el a klasszikus zene és a zongorázás felé?

Pontosan. Persze három-négyévesen még fogalmam sem volt, ki az a Cziffra György, de újra meg újra a bűvkörébe kerültem. Később más felvételeit is megismertem, az életútját is, és a példaképemmé vált. Már tinédzser koromban felvetődött bennem, hogy ápolni kellene az emlékét.

Mi lehet az, ami Önben a csodálatot kiváltotta? Mitől válik egy hangszeres művész egyedülállóan különlegessé?

Azt hiszem, hogy a hangszertechnika elsajátítása, a szorgalom, az alázat mellett, a legfontosabb az őszinteség. Arra, hogy valaki egyéniség legyen, nem lehet törekedni, az vagy bennünk van, vagy nincsen. De az igazi előadói egyéniség elég bátor is ahhoz, hogy vállalni merje és integrálja a saját belső világát a zeneművek előadásába. A zeneszerzők papírra vetették a hangjegyeket és a dinamikai utasításokat, tehát van egy váza a darabok előadásmódjának, de a legnagyobb művészek, amellett, hogy hűek a szerzőhöz, valahogy mindig másképp játsszák a darabot. Azt is megjelenítik, ami „nincs benne a kottában”. És Cziffra György annyira belevitte a muzsikába önmagát, olyan fantáziával, mélységgel, emocionális kifejező erővel tudott játszani, hogy lenyűgözte a hallgatóságot.

Az út Beethoventől

Nem akarok túlzó összehasonlításokat tenni, de Ön példaképének tekinti Cziffra Györgyöt, ő nagyon szerette Lisztet, talán létezik valamiféle szédítően temperamentumos, „magyar” zongorázási mód, amely egészen Liszt Ferencig vezethető vissza?

Úgy gondolom, nem csak hármunk között van bizonyos tekintetben kapocs, a világnak számos zongoristája így van ezzel. Hiszen Liszt Ferenc valójában minden zongoraművész „atyjának” tekinthető.

Ő volt az első művész, aki szóló zongorakoncerteket adott, egyedül lépett színpadra. És zseniális játékával, sármjával, egyedülálló fellépésével korának sztárja, imádott előadója lett. És mindezt a legnagyobb szorgalommal, alázattal érte el, úgy hogy sohase tagadta meg a magyarságát, sőt, büszke volt rá. Nagyon sok magyaros művet köszönhetünk neki, ugyanakkor nemzeteken átívelő a hatása. És Cziffra Györgyöt kora kritikusai, pályatársai valóban az ő szellemi örökösének tartották.  Dohnányi Ernő fedezte fel, Keéri-Szántó Imre volt a tanára a Zeneakadémián, az ő tanulmányaik Liszt Ferencig vezethetők vissza. De ha ezen az úton még tovább kutakodunk, akkor kiderül, hogy Liszt tanára Carl Czerny volt, Carl Czernyé pedig Ludwig van Beethoven… Tehát páratlan zenei vonalról beszélünk. Nem könnyű küldetés, ha mi, mai fiatal zongoristák ezt szeretnénk folytatni. Magam a Liszt által alapított Zeneakadémián végeztem, ma pedig már a tanára vagyok, és ennek a múltnak az öröksége szeretett teher, nagy eltökéltséget ad a napi többórás gyakorláshoz.

Cziffra György híres zongoraművész nevét sokan ismerik, de az életéről és arról, hogy milyen ember volt valójában, keveset tudunk.

Azt hiszem, jellemzően huszadik századi sorstörténet az övé. Hiszen sok magyar embernek tette tönkre az életét a két világháború, az 56-os események, a nincstelenség és kilátástalanság. A húszas évek elején Párizsban élt a család, édesapja cimbalomművészként lépett fel kint, egy cigányzenekar szólistája volt, szép polgári életet teremtve családjának. Az I. világháborús következmények miatt azonban hazatoloncolták őket Franciaországból, Angyalföld egyik szegénynegyedébe, Tripoliszba, egy barakklakásba telepítették. Éheztek és nyomorogtak. Itt született Cziffra György.

Egy zsák krumpliért

Hogyan tudott megtanulni zongorázni ilyen körülmények között?

Az hogy nála egyáltalán felmerült a zongorázás lehetősége, maga volt a csoda. Egy darabig a nővére, Jolán mosogatásból tartotta el a családot, de alig várta, hogy maga is összespóroljon egy kis pénzt, hogy pianínót tudjon bérelni, mert nagyon szeretett volna zongorázni tanulni.  És amikor megérkezett a zongora, és Jolán gyakorolt otthon, a kis Gyurika a paplan alatt próbálgatta a gyakorlatokat. Négyéves volt, egyszer csak odament a zongorához és eljátszotta azokat a darabokat, amiket a nővére csak nagy nehezen tudott megtanulni. Később egy ismerősük beprotezsálta a kisfiút a cirkuszba, mint különleges attrakciót. Öt-hatéves korában rendszeresen  fellépett ott, híres melódiákra improvizált. Sokszor egy zsák krumpli volt a honoráriuma, vagy más élelmiszer, aminek nagyon örült a család. Egy másik ismerősön keresztül Dohnányi Ernőhöz is eljutott a csodagyerek híre, aki, miután meghallgatta, azt mondta, hogy ez a gyerek nem egy csiszolatlan ékkő, hanem maga a Koh-I-Noor gyémánt. És nyolcéves korában, mint legfiatalabb növendéket, felvették a Zeneakadémiára, akkor lett Keéri-Szántó Imre a tanára. Jó pár évig a Zeneakadémia berkein belül tanult.

Abban az időben miért nem tudott mégsem kiteljesedni zongoraművészként?

Miután elhunyt Keéri-Szántó Imre, a következő tanárával a kamasz Cziffra György már nem találta meg a közös hangot, azon kívül rossz társaságba, galerikbe keveredett, ami rányomta bélyegét a következő éveire. Bárokban kezdett zongorázni, hogy pénzt keressen, mert nem volt kilátása, arra, hogy a klasszikus zenélésből megéljen. Tizennyolc éves korában megismerkedett későbbi feleségével, Soleilkával, hamar meg is nősült, és amikor a II. világháború kezdetén behívták katonának, a felesége már terhes volt a fiúkkal. A háborút megsínylette a keze, a lelke, az egészsége, és hazatérve, megint csak a bárzongorázás maradt számára, hiszen el kellett tartania a családot. De nagyon vágyott a vasfüggöny mögötti szabad világba. Disszidálni próbált a családjával, de elfogták őket, börtönbe zárták a feleségét is és a kisfiúkat is. Ő munkatáborba került Recskre, kőfejtőben dolgozott, eltörték a kezét. Aztán, amikor nagy nehezen rendbejött és itthon újból játszani kezdett, már neves művészek és Ferenczi György, a Zeneakadémia tanára is felfigyelt a bárok csodás tehetségű zongoristájára. Kodály Zoltán közbenjárására megengedték, hogy koncerteket adjon Budapesten és más városokban. Újra hozzá kellett edzenie  kezét-lelkét a klasszikus zenéhez. 1956. október 22-én egy forró hangulatú koncertet adott, amelyen Bartók II. zongoraversenyét játszotta, majd ráadásnak a Rákóczi Indulót. Utóbb sokan úgy vélték, ennek a koncertnek a tüze is hozzájárult a kitörni készülő forradalom hevéhez. Aztán, amikor megnyílt a határ, újra nekiindultak, és Cziffra György eljutott Franciaországba…

Csúcsok és mélységek

Hogyan fogadta a nyugati világ a zongoraművészt?

Üstökösként robbant be a zenei életbe. Virtuóz, ugyanakkor érzelemgazdag játékával azonnal elbűvölt mindenkit. Már első párizsi koncertje után Marguerite Long, a világhírű zongoraművésznő és Honegger a neves zeneszerző gratulált neki, de az ország vezető politikusai is felfigyeltek rá. Charles de Gaulle meghívta az Élysée Palotába és André Malraux író, kulturális miniszter tanácsára később Senlis-ban, egy festői kis faluban telepedett le. Aztán végig koncertezte az egész világot. Pályája csúcsán azonban, egy szörnyű balesetben elveszítette a fiát. A fiát, akit imádott, aki karmester lett, és akivel folyamatosan együtt turnéztak.

Fellépett még ezután?

Attól kezdve gyakorlatilag teljesen visszavonult a koncertezéstől. De hívő ember volt, másokat támogató életmódját akkor sem adta fel. Hiszen korábban létrehozott egy alapítványt, megvásárolt egy romos kápolnát, amit felújíttatott és koncerttermet, kiállító helyet hozott létre benne, a teljes vagyonát beleölte abba, hogy fiatal művészeket támogasson. Nem csak zenészeket, hanem iparművészeket, textilművészeket is. Kiállításokat, koncerteket rendezett nekik, lemezeket segített kiadni, beindította a karrierjüket. Csak néhány magyar név: Jandó Jenő, Dráfi Kálmán, Mocsári Károly, Bogányi Gergely mind az ő alapítványának kurzusán vettek részt. De természetesen sok külföldit is támogatott. Mostanában sokszor emlegetem példaként Cziffra jellemét a tanítványaimnak, barátaimnak. Hiszen mennyit panaszkodunk, milyen nehezen éljük meg a mostani járványhelyzet korlátozásait. De ha felidézzük Cziffra György fájdalmakkal és nehézségekkel teli életét és azt, hogy minden ellenére mekkora erő és tartás volt benne, azt hiszem, el kell, hogy törpüljenek a mi mostani problémáink. És a közéleti szerepvállalásban, a fiatalok támogatásában, a nagy teljesítmények elismerésében is példaként szolgál. Ezért hoztuk létre 2016-ban a Cziffra Fesztivált, amit azóta minden évben megrendezünk, ezért tartunk mesterkurzusokat, alapítottunk díjakat különböző korosztályok számára és ezért szervezzük meg a Cziffra Emlékévet is az idén, születésének 100. évfordulóján.

Cziffra Psodia

Liszt gyakran játszotta a kortársai muzsikáját, Cziffra György Bartókot, Ön hogyan áll a kortárs zenével?

Örömmel népszerűsítem, nekünk, mai hangszeres muzsikusoknak ez kötelességünk is. Kicsit nehezebb dolgunk van, mint Lisztnek, aki Chopint, Schumannt, Brahmsot játszott, a mai kortárs zene nem olyan romantikus, dallamos, sokszor nem könnyen befogadható. De például Dubrovay Lászlóval nagyon mély, régi kapcsolatom van. Több darabot is írt nekem, én pedig lemezre vettem az összes zongoraművét.  De a Cziffra Emlékévnek is kiemelt eseménye lesz egy modern zenemű, Eötvös Péter I. zongoraversenyének, a ’Cziffra Psodiának’ a bemutatója. Eötvös Péter világhírű kortárs zeneszerző ezt kifejezetten Cziffra György emlékére írta. Cziffra művészetének, lemezeinek a világban ma is nagy a presztizse, a magyar kormány mellett az UNESCO világszervezete is emlékévként ünnepli az évfordulót. Európa rangos klasszikus zenei helyszínein leszünk jelen. A moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, a svájci Victoria Hallban, Senlisban, a Cziffra kápolnában, Párizsban, a Francia Rádió székházában. De turnézunk Kínában, és koncertet adunk New Yorkban, a Lincoln Centerben is. És természetesen a legnagyobb magyar zenei intézmények és neves magyar művészek is részt vesznek a sorozatban. 15 ország, 36 város, 100+ esemény szerepel a programban. Februárban sajnos csak on-line formában tudunk indulni, de nagyon reméljük, hogy májusban-júniusban a közönség már élőben élvezheti a lelket nemesítő klasszikus zenét és a nagyszerű művészek kisugárzását.

Megrendülve olvastam Cziffra György egy elkeseredett visszaemlékezését a háborúról. Tanúja volt, amikor egy német tiszt nagyon szépen zongorázott, aztán kiment a házból, összeszólalkozott valakivel és gondolkodás nélkül lelőtte. A zene valóban nemesíti a lelket?

Nem vagyok naiv, tudom, hogy a zene nem mindenkinél jut el a lélek mélyére, és nem fogja elpusztítani a gonoszságot a világban. De a gyönyörűség mellett, amit ad, sokaknak talán mégis segít nemesebbé válni. Egyre többen rájövünk arra, hogy nem csak azért élünk, hogy halmozzuk az élvezeteket, van valami fensőbb lényeg is, ami felé törekedhetünk. Hiszek abban, hogy a művészet, így a klasszikus zene is segít kinyílni a léleknek, hogy közelebb kerüljön a mindenséghez.