A második világháború európai része már bőven befejeződött 75 éve ilyenkor, és a még harcoló Japán is vesztésre állt, ugyanakkor nem látszott még, hogy lehetne befejezni a háborút. Japán ugyanis az utolsó emberig védte volna anyaországát. A kérdést rövidre zárta egy új, minden addiginál pusztítóbb fegyver.

Derült égből a pokol

1945. augusztus 6-án reggel egy pillanat alatt elpusztult a japán Hirosima városa és lakosságának jelentős része. A túlélőknek fogalmuk sem volt, mi történhetett, noha már évek óta tartott a háború. Egy darabig a japán kormány sem tudta, miről van szó, amíg meg nem üzenték nekik, hogy ez egyetlen ellenséges bomba műve volt. Eddig a pontig minden háborút viselő félnek volt reménye a győzelemre vagy egy váratlan fordulatra, esetleg egy kompromisszumos békére. Az atombombával viszont olyan pusztítóerőt sikerült felszabadítani, amiről gyorsan beláthatta mindenki, hogy értelmetlenné válik minden háborús erőfeszítés.

Hirosima az atombomba után. Forrás: wikipedia.org

Újabb csapás

A japán háborús vezetés még abban bízott, hogy csak egy ilyen bomba volt, és sokáig tart létrehozni a következőt, bár így is csak rövid időt nyerhettek volna, ami már nem változtat a helyzetükön. Kétségüket azonban gyorsan eloszlatta a három nappal később Nagaszaki városára dobott másik nukleáris fegyver. És ha ez nem lett volna elég, ugyanaznap, az európai háború befejezése után három hónappal az orosz Vörös Hadsereg Mandzsúriában megtámadta és napok alatt szétzúza a japán erőket. Az a veszély fenyegetett, a teljes városokat megsemmisítő bombák mellett, hogy a Szovjetunió szállja meg Japán északi szigetét, Hokkaidót. Nem maradt más választás, mint hogy gyorsan megadják magukat az Egyesült Államoknak, ezzel szeptember 2-án véget is ért a második világháború.

A japán küldöttség a megadás aláírása előtt a Missouri csatahajón 1945. szeptember 2-án. Forrás: Wikimedia Commons

Miért vetették be?

Az a kérdés, hogy miért is vetették be a 150 ezer ember halálát okozó két fegyvert, és miért mindjárt nagyvárosok ellen, 75 éve időről időre felmerül. Utólag persze valóban értelmetlen mészárlásnak tűnik a dolog, akkor viszont az amerikai döntéshozóknak sok szempontot kellett mérlegelniük, és drága volt az idő, hisz minden egyes nap sok újabb halálos áldozatott hozott. Ráadásul már majdnem négy éve vívták ezt a háborút, és nem volt esély olyan győzelemre, mint Németország esetében, ahol a helyzet reménytelenné válásakor a nyugati szövetségesek ellen már alig harcoltak a németek, már csak arra törekedtek, hogy nyugati és ne orosz fogságba kerüljenek, meghalni pedig végképp nem akartak.

A japánok ezzel szemben az utolsó katonáig fanatikusak voltak, akikbe belenevelték, hogy a halál sokkal dicsőségesebb, mint fogságba esni. Több csendes-óceáni szigeten valóban utolsó emberig harcoltak, és amikor elfogyott a remény, tömeges öngyilkosságot követtek el. Ilyen körülmények között azzal a kilátással kellett szembenézni, hogy a háború nem fejeződhet be Japán megszállása nélkül, ugyanakkor úgy számoltak, hogy egymillió amerikai katona fog meghalni, mire sikerül az akció, a japán áldozatok száma pedig ennek többszöre is lehet.

Az idő szorítása

Nem véletlen, hogy sürgették az atomfegyver elkészítését, hisz ez a kilátás igen borús volt. A nukleáris fegyverek fejlesztését már jóval előbb elkezdték, amikor még a Hitler elleni háború is elég bizonytalannak tűnt. Nem lehetnek kétségeink, hogy ha előbb megvan a az atombomba, Németország városai is kaptak volna bőven a pusztításból. A fegyver azonban csak 1945 nyarára lett meg, és nyilvánvaló volt, hogy be akarják mutatni, mit tud.

Kezdetben azonban valóban csak két felhasználható robbanóeszköz volt, és még nem tudták biztosan, mikorra készülnek el a következők. Így, ha azt a kettőt lakatlan helyen, vagy legfeljebb hadibázisoknál vetik be, nem biztos, hogy a japánok tisztában lettek volna a tényleges pusztítóerővel, így esetleg még hónapokig folytatódott volna a harc, mire elkészülnek a következővel. Végül nem kockáztattak: egy város pusztulása sok tízezer halottal nem hagy kétséget az ellenségben. És miután az elsőre még nem reagált azonnal a japán vezetés, bevetették a másodikat is.

A szovjet tényező

A szovjet tényező is szerepet játszhatott az amerikai döntésben: korábban ők kérlelték Sztálint, hogy lépjen be a Japán elleni háborúba, hogy ne egyedül kelljen a rettenetes veszteséget vállalniuk. Akkor viszont a győzelem is közös lett volna, és esetleg Japánt ugyanúgy szovjet és amerikai zónára osztották volna, mint Németországot, a kommunizmus a nagy nehezen legyőzött Japánban is megvetette volna a lábát, és rossszabb helyzetből folyt volna az elkerülhetetlenül bekövetkező hidegháború. A nukleáris fegyver bevetésével, maximális hatásának bemutatásával mindezt el lehetett kerülni, és ez olyan stratégiai érv lehetett, ami már önmagában is eldöntötte a kérdést.

Hirosima 75 év után, újjáépítve

Jó a rosszban

A nukleáris fegyver megalkotásával az emberiség eljtott arra a pontra, ahol értelmetlenné vált hagyományos értelemben vett nagy háborút vívni, nagyhatalmak vagy országszövetségek között, pláne, hogy a fegyver célbajuttatása is leegyszerűsödött a rakéták felhasználásával. Nem véletlenül kapta a második világháborút törvényszerűen követő szembenállás a “hideg” jelzőt: miután a világ elpusztításának veszélye nélkül tényleges fegyveres konfliktust nem lehetett kirobbantani, maradt a 40 éves szembenállás, és a küzdelem gazdasági és politikai területen dőlt el.

Kisebb háborúk, konfliktusok természetesen közben is voltak és vannak is, nem egyszer óriási polgári és katonai veszteségekkel, a felek azonban vigyáznak arra, hogy ez ne szélesedjen ki, ne váljon világháborúvá. Ha a hidegháború idején a helyzet nagyon forrósodott, a két szuperhatalom vezetője felhívta egymást, hogy gyorsan elhárítsák a veszélyt. A pusztító, nagy háborúk megvívhatatlanná váltak, így veszélyük nem is fenyeget már, az emberiség történelmébében talán először. A fegyveres konfliktusokkal még sokáig együtt kell élnie a világnak, ezek azonban jóval kisebbek, mint a korábbiak, ráadásul többnyire terrorszervezetek ellen, vagy azok között folynak.