A II. világháború alatt a magyar városok lakásállományának jelentős része elpusztult, amelyet ugyan sikerült az 1950-es évekre jórészt helyreállítani, de az 1950-es években már más okból jelentkezett a lakáshiány. A kommunista hatalom ugyanis erőltetett iparosításba kezdett, ami nagyon sok, addig vidéken élő munkaerőt vonzott a városokba, ahol a meglévő lakások jórésze is elavult, komfort nélküli volt. Valamit kezdeni kellett a helyzettel…

A szocialista rendszer a városokban tapasztalható hatalmas lakáshiányt állami építkezésekkel kívánta csökkenteni. Voltak ugyan próbálkozások arra, hogy nagy tömegben is sokszínű lakások épüljenek, de végül a pénzügyi okok a házgyári, nagypaneles lakásépítéshez vezettek.

Komló 1955-ben, még hagyományos technológiával épült házak (fotó: Fortepan, UVATERV)

A nagyipari, előre gyártott elemekből készülő házak építése nem szocialista sajátosság, hiszen Európa nyugati felén is épültek ilyen otthonok, Nyugat Európában a XX. század második felében a lakások 5-10 százaléka paneltechnológiával épült.

A különbség a szocialista és a nyugati ipari technológiával épített lakások között leginkább az arányokban van, hiszen Kelet-Európában a XX. század második felében az új lakások 20-40 százaléka készült el ezzel a technológiával, míg Nyugat-Európában ez csak 10-15 százalék. Magyarországon a keleti blokkhoz képest még kevés ilyen ház is épült, itthon ez az arány csak 20 százalék.

Először még nem házgyárban gondolkoztak

Az 1950-es években a hatalmas volumenű iparosítással új, „szocialista” városok nőttek ki a földből, amelyek mellé azonban csak nagyon kevés lakás épült. A házak jórészt hagyományos technológiával készültek, amelyek nemcsak drágák voltak, de lassan is épültek meg. Az 1956-os forradalom leverését követően a hatalom a konszolidáció egyik lehetőségét látta a lakásínség megoldásában. A cél hatalmas volt, 15 év alatt egymillió lakást kívántak felépíteni.

A József Attila lakótelep építése, még téglával (Fotó: Fortepan, Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Az 1960-as években ezért előtérbe kerültek az előre gyártott elemekből felépíthető házak. Az első időben még nem csak házgyárakban gondolkodtak, más megoldásokat is vizsgáltak a hazai szakemberek, ennek keretében 1958 és 1964 között több helyen prototípus házak épültek. Óbudán ebben az időben jött létre a Kísérleti Lakótelep, ahol többféle lakóháztípust is kipróbáltak, a kétszintes lakásokból álló sorházaktól kezdve a paneles technológiáig. Sok itteni házból lett később típusterv, de végül nem az itt kikísérletezett technológiák lettek a meghatározók.

Budapesten, a Fehérvári úton is felépítettek egy kísérleti épületet olyan előre elkészített panelekből, amelyek egyik fő alkotóeleme egy kohászati melléktermék, a kohósalak volt. Az IPARTERV által megtervezett lakóház alapjaiban máshogy néz ki, mint a későbbi panelházak, változatosabb, izgalmasabb kialakítású. Akkor úgy számoltak, hogy az országban keletkező. kohósalak akár évi 600 ilyen ház felépítését is lehetővé teszi.

Más építkezéseken más módszereket teszteltek, így az Üllői úton előre elkésztett téglablokkokból építkeztek, Salgótarjánban szintén kohósalakot használtak fel, Lágymányoson vagy Dunaújvárosban pedig öntött betonos technológiát próbáltak ki.

Az első kísérleti paneles ház 1959-ben épült

Az ország első paneles technológiával készült, de még nem házgyári kíséreti épületét 1959-ben Dunaújvárosban adták át. Budapesten, a József Attila lakótelepen készült el az első előre gyártott elemekből elkészített ház, de itt még a paneleket helyben, az építkezés területén állították elő.

Látható, hogy a tervezők kísérleteztek, megpróbálták megtalálni azt a módszert, amivel gyorsan, gazdaságosan, de mégis változatos épületeket lehetett emelni.

Panelházak Székesfehérvárott (Fotó: Fortepan, Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ)

Azonban a politika közbeszólt, és mint a többi szocialista országban, a nagypaneles, házgyári technológia mellett tette le a voksát. Párthatározatban mondták ki 1964-ben, hogy a III. ötéves tervben a lakások 30 százaléka házgyári technológiával épüljön, és az évtized végére évente több, mint 21 ezer házgyári lakás készüljön el, amely a következő öt éves tervben évi 40 ezer fölé is növekedhet.

A házak felépítéséhez szükséges paneleket házgyárak állították elő, azaz olyan telephelyek, ahol előre elkészültek a fal-elemek, vagy akár egy egész fürdőszoba, minden szükséges kellékkel. Ennek az eljárásnak a nagy előnye az volt, hogy a munkások nem helyben, szabad ég alatt állították elő a betonelemeket, hanem fedett helyen, továbbá stabil technológiával, állandó anyagminőséggel készültek az alkotóelemek, amelyeket úgy szállítottak ki az építkezéshez.

A házgyár nem szovjet találmány, s Magyarországon sem csak szovjet típusú működött, mert megvásároltunk egy dán Larsen-Nielsen technológiájú gyárat is, azonban a korszerű dán házgyár egymaga maradt, miközben volt, hogy az országban hét szovjet technológiájú házgyár működött.

A szovjetek a házgyári technológiájuk alapját Franciaországból vásárolták, és ezt alakították át a helyi igényekhez. Magyarország innen vette át tehát a technológiát, de szerencsére nem a korai, „hruscsovkákat” építő módszert, a maga 230 cm-es belmagasságával (ezeket egyébként csak a Szovjetunióban éptették), hanem a fejlettebb „brezsnyevkákat”, ahol a belmagasság már 260 centiméter volt. Igaz a szovjet házgyári elemek a hazai igényeknek nem feleltek meg, az ottani panelek mérete ugyanis túl kicsi volt, csak 3,2 méteres fesztávú födémelemekkel, amiből csak kis szobákat lehetett építeni, ezért a technológiát a magyar mérnökök módosították.

Az első házgyár Óbudán kezdett termelni

Az első házgyár Óbudán épült fel, és az első házgyári elemekből épült lakás 1966-ban Budafokon készült el, majd Kelenföldön kezdték meg ilyen típusú lakások építését.

Az új lakásokban azonban máshogy kellett élni, mint azt az új lakók korábban megszokták. Nagyon sok olyan ember áramlott az új városokba, az új lakótelepekre, akik korábban vidéken, esetlegesen komfort nélküli lakásokban laktak, nekik valódi és örömteli újdonságot jelentett a lakáson belüli WC és a fürdőszoba, viszont a kis konyhát meg kellett szokni.

A kis konyhák tervezésének az volt az oka, hogy a mérnökök nem gondoltak rá, hogy a dolgozók otthon főznek, úgy vélték, hogy az új lakók vagy az üzemi étkezdében, vagy étteremben fognak étkezni, a konyhában csak a reggelit és a vacsorát készítik el. A valóság persze más lett…

Budapesten eközben hatalmas területeket jelöltek ki szanálásra, modernizálásra. Igaz, akkor még egy kicsit máshogy tervezték a mai nagy lakótelepeket, például Őrmezőre 20 emeletes hazákkal is számoltak, de ekkor jelölték ki nagyméretű lakótelepek számára Óbudát, Újpestet, a XI. kerületben Kelenföldet. Mindezt sok helyen úgy, hogy az ottani régi lakásokat lebontották. Újpesten például 22 ezer új házzal számoltak, úgy, hogy a városrészben elbontanak 8-9 ezer elavult lakást.

Az 1960-as években csökkentették az irányadó lakásméretet. Az 1950-es években egy lakásban a családok nagysága 3 fő feletti volt, az 1960-as években azonban már csak átlagosan 2,6 fővel számoltak, a kétgyerekes családok számára pedig 50-55 négyzetméteres kétszobás lakással terveztek.

Egy átlagosan 55 négyzetméteres panellakás felépítésének ára 1969-ben 195-228 ezer forint között mozgott, ami az akkor évi átlagfizetés 9-10 szerese volt. A házgyári technológiával 1,8 nap alatt készült el egy lakás szerkezete, egy 180 lakásos házat akár 29 nap alatt össze is lehetett állítani.

Ezek az új lakások nem számítottak piaci szereplőknek, hiszen kiutalással jelölte ki a hatóság, hogy ki veheti meg, vagy bérelheti ki az új lakásokat, rászorultság vagy egyéb „érdem” alapján.

Tájékoztató tábla Békásmegyeren az építkezésről (Fotó: Fortepan, Bojár Sándor)

Sajnos a rohammunka komoly minőségi hibákhoz vezetett, a lakások átadásukkor sokszor lakhatatlanok voltak, állandóak voltak a minőségi problémák, reklamációk, amelyeket a kivitelezők jól-rosszul javítottak csak ki. A Józsefvárosban, ahol a régi, elavult lakások ezrei helyett építettek új házakat, a Tömő utcában épült toronyház átadása után például 67 oldalas hibajegyzék késszült.

Másik probléma az infrastruktúra hiánya volt, azaz a lakásokhoz késve készültek el az üzletek, az iskolák, óvodák és az egyéb szociális beruházások.

A házgyári építkezés csúcsa 1976-ban volt, amikor 93905 lakás készült el. Az országban nagyon sok helyen áll panelház, s ha nem is Budapesten a legmagasabb az arányuk, de a fővárosban van a legnagyobb ház. Az Óbudán épült, 1970-ben átadott „faluházban” 886 lakás található.

Eredetileg a paneles technológiát sokkal szabadabban értelmezték, az 1960-as évek végén családi házakat is terveztek panelből építeni, sőt nemcsak betonból, hanem előre gyártott fa szerkezetű házelemek gyártásában is gondolkodtak. Ezek a tervek 20 évre feledésbe merültek, hogy azután az 1980-as években ismét elővegyék azokat, sőt az 1980-as években a XI. kerületben egy minta-telep is épült, ahol házgyári panelekből alakítottak ki családi és sorházakat.

Magyarországon végül összesen 788 ezer panellakás épült, Budapesten 189 667 darab. Arányaiban a legtöbb panellakás Komárom-Esztergom megyében van, ott az összes lakás negyede ilyen épületben található.

A panelházak még sokáig velünk lesznek, az elmúlt évtizedekben a legtöbbet felújították, korszerűsítették, amellyel az élettartamuk, és a kényelmük is fokozódott.