A honfoglalók magán és mássalhangzói 90 százalékban egyeznek a maiakkal

Folytatódik a “zöldítés” Miskolcon
2023-03-06
140.000 diák tanulhat a korszerű pénzkezelésről
2023-03-07
Show all

A honfoglalók magán és mássalhangzói 90 százalékban egyeznek a maiakkal

Iskolásoktól egyetemistákon át tudós kutatókig sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy hogyan beszéltek honfoglaló eleink, és beszédük-nyelvük miként maradt meg írásban az utókorra, s mindez mit jelent nyelvünk fejlődése, változása szempontjából. Kérdéseinkre Hoffmann István, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Debreceni Egyetem nyelvészprofesszora válaszol.

Hoffmann István, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Debreceni Egyetem nyelvészprofesszora

Hoffmann István

Milyen lehetett a honfoglalás-kori beszélt magyar nyelv?

A nyelvtörténet-írás nagyon komoly problémája, hogy a múltbeli beszélt nyelvet valamilyen módon rekonstruálja. Közismert ugyanis, hogy a beszélt nyelvről csak mintegy 130-140 éve vannak adataink, mivel a hangrögzítés technikája csak 1877-től létezik. Az ezt megelőző időkből csupán írásos szövegeink vannak, és tudjuk, tapasztaljuk a mai nyelvhasználat során is, hogy a beszéd és az írás nem azonos kifejezési lehetősége gondolatainknak. Egy leírt szöveget ma is másképpen mond el, vagy olvas fel hangosan egy átlagos debreceni vagy szombathelyi magyar anyanyelvű beszélő. A múltban pedig még inkább így volt ez.

Az első magyar nyelvemlékek írói nem is tudtak magyarul

 A legnyugatibb magyar a legkeletibbet (mondjuk moldvai csángót) is érti, nem?

Talán nem tökéletesen, de azért igen, a mai magyar nyelvben – más nyelvekhez viszonyítva – nem túl nagyok a nyelvjárási különbségek. Visszatérve az előbbi gondolatra, a hangzós nyelv mindig különbözik az írott nyelvtől. Még a kiejtés, a hangzás szintjén is, arról nem is szólva, hogy amikor írunk, akkor másképpen fogalmazunk, másképp szerkesztjük a mondatokat, mint amikor beszélünk, és ez nyilvánvalóan mindig így volt.  Hiszen a beszéd mechanizmusa (a mögötte levő gondolkodás gyorsaságából adódóan) és az írás technikája (a viszonylagos lassúságából adódóan) természetesen eltérő. És akkor eljutottunk a már érintett alapproblémához: ha a régiségből ismerünk egy írott szöveget, akkor azzal (sajnálatos, de érthető okból) nem a beszélt formát ismerjük meg.

És akkor még ott a kérdés, hogy egy bizonyos betű milyen hangnak felelhetett meg akkoriban.

Valóban, ez az egyik legfontosabb kérdés: milyen hangokat jelölnek egy adott szövegben, adott időszakban egyes betűk. Ezt a mai nyelvben is meg kell tanulnunk, hiszen a tanítson szóban hosszú ccs hangot ejtünk, de ezt ts betűkapcsolattal jelöljük. Az pedig, hogy a beszélt régi nyelvet rekonstruálni tudjuk, elsősorban forrásadottságok kérdése. Hogy a magyar nyelv jó vagy gyenge forrásadottságú-e? Ez attól függ, hogy mihez viszonyítjuk. Az uráli nyelvekhez képest például kiváló forrásadottságokkal rendelkezik. És most ne is csak a hanti vagy manysi nyelvre gondoljunk, amelyeknek egészen fiatal az írásbelisége. A finnhez képest is jó a helyzetünk ebben a tekintetben, hiszen a legrégibb finn szöveg mintegy háromszáz évvel későbbről maradt fenn, mint a legrégebbi magyar nyelvű szöveg. Az első, összefüggő, hosszabb magyar szöveget, a sokak által ismert Halotti beszédet ugyanis 1192-95 körül írták le.

Ugyanakkor viszont más, főként Nyugat-európai nyelvek…      

És nem csak azok, hanem az ókori latin és görög, amelyeken már évezredekkel korábban írtak, nyilván sokkal jobb helyzetben vannak, mint a magyar.

Nemcsak köznapi szöveget, hanem verset, drámát, tanulmányt, törvényeket is írtak ezeken a nyelveken. Hadd tegyek egy rövid kitérőt, ami azonban szorosan ide tartozik. Görögországban járva ottani barátaimnak egyszer azt mondtam: figyeljetek csak! És elmondtam Szimonídésznek a híres disztichonját, amelyet a 300 spártai hős emlékére írt, akik életük árán feltartóztatták a perzsa hadat:

Ὦ ξεῖν’, ἀγγέλλειν Λακεδαιμονίοις ὅτι τῇδε
κείμεθα, τοῖς κείνων ῥήμασι πειθόμενοι.

Egy kukkot sem értettek belőle: vagyis ennyit fejlődött, ennyit változott 2500 év alatt a nyelvük. Nyilván a mi nyelvünk is.

Úgy van. Na most, ezekhez a nyelvekhez képest a magyarnak nem régiek az írott nyelvi emlékei. Ráadásul nyelvünknek van egy nagyon speciális, a nyelvemlékekkel kapcsolatos múltja, ugyanis az államalapítás környékén kezdett meghonosodni az írásbeliség. De nem magyarul, hanem (ahogyan a római kereszténységhez tartozó Európában is) latinul.

Ezek a latin szövegek (például a veszprémvölgyi apácák adománylevele, vagy a tihanyi alapítólevél) ha tartalmaztak is magyar szavakat, neveket, helymegjelöléseket, nem biztos, hogy magyar anyanyelvű írástudók örökítették meg. Igaz?

Kezdetben biztos, hogy nem magyarok voltak. És a legkorábbi szövegek között görög nyelvűeket is találunk ráadásul: a veszprémvölgyi apácák adománylevelét görögül írták például.

Ám, ha azok lettek volna is, nem magyarul tanultak és a latin nyelv ábécéje alkalmatlan lehetett jellegzetes magyar hangok jelölésére. Például A és Á, vagy Ö és Ü, S és GY, és így tovább. Vagyis számukra nehezen megoldható problémával kerültek szembe.

Pontosan, de ez minden más nyelv esetében is így van akkor, amikor létrehozzák az írásbeliségét. A helyzet az, hogy egy olyan nyelv esetében, amelynek nincs írásbelisége, az írott nyelvet más nyelvek tapasztalatai alapján hozzák létre. A frissen létrejött keresztény magyar államban német, szláv, vallon, itáliai írástudók (többnyire papok) hozták létre az írásbeliséget, mivel a magyarság az államalapítással kifejezte az ehhez a kultúrkörhöz való tartozását. Ezért lett latin betűs az írásrendszerünk.

Latin betűs magyar írásrendszer

És az általuk létrehozott dokumentumok magyar töredékszövegei azt is elárulják, hogy milyen nemzetiségűek voltak: mi lehetett az ő anyanyelvük.

Olyannyira, hogy közülük egyeseknek ismerjük az életét is. Külön érdekesség, hogy ők úgy alapozták meg a magyar írásbeliséget, hogy talán nem is tudtak magyarul. És magyarul írták bele például az adománylevelekbe a helyek megnevezéseit, hiába volt mondjuk a Balatonnak az ő nyelvükön vagy pláne latinul más elnevezése (németül: Plattensee, latinul: Pelso). A névnek, amely magyarul hangzott el az adomány tárgyául szolgáló helyen, az adománylevélben magyarul kellett szerepelnie, mert ennek a szerződésben jogbiztosító ereje volt. Az egyáltalán nem volt kivételes helyzet, hogy a helyeket jelölő nevek az ott élő nép nyelvén kerültek be az iratokba. Ez így volt a frank birodalomban, a Német-Római császárságban és mindenhol Európában. Ami viszont a számunkra fontos: a magyar nyelvet írni kezdték, noha nem ez volt az elsődleges szándékuk.

Mégis kénytelenek rá, mert nincs más megoldás.

Nincs, mert az adott dokumentumok létrehozásának a szabályai ezt követelték tőlük. És közben persze kiképeznek egy magyar értelmiségi réteget is. Iskolákat hoznak létre, amelyekben Magyarországon született, magyar anyanyelvű fiatalokat tanítanak. Az oktatás latinul folyik, a tanulók így kettős nyelvűek lesznek, és később ők adják majd tovább a tudásukat: latinul írnak, és többnyire magyarul beszélnek.

Miközben (és ezt ne feledjük) az elit tagjai és az uralkodók közül is sokan analfabéták, nem csak Magyarországon, hanem szerte Európában. Hogy visszatérjünk az előbb említett leírási nehézséghez: hogyan hidalták át a magyar és nem magyar anyanyelvű írástudók a latin betűkészlet és a magyar beszéd közti szakadékot?

A latin nyelv betűkészlete a már korábban megteremtett német, olasz, francia és egyes szláv nyelvek írásbeliségéhez is alapul szolgált, és ez valamelyes mintát jelentett a magyar számára is.  Ezt a máshol már bevált modellt kezdték el alkalmazni, és így a helyesírásban létrejött egy olyan jellegzetesség, hogy egyes betűk többféle hangot jelölhettek. Másrészt pedig egy-egy olyan hangot, amely hiányzik a latinból és általában az indoeurópai nyelvekből is, többféle betűvel adtak vissza.

Mégpedig, ha jól emlékszem egyetemi tanulmányaimra, gyakran ugyanabban a szövegben, ugyanaz az írástudó…

Igen, mivel nincs rögzített sztenderd, kialakult gyakorlat, az írástudó egyén is bizonytalan ebben az esetben, és bizony téveszteni is tud, tehát nem feltétlenül következetes. Ezért aztán rendkívül nehéz egy latin szövegben előforduló magyar nevek, helynevek akkori kiejtését meghatározni és az akkori magyar nyelv hangzását visszaadni. Az egykori oklevelekben azonban sok adat fennmaradt, mondhatnám tízezer számra, ezekből próbáljuk a korabeli magyar nyelv hangzását rekonstruálni. Ebből azt lehet megállapítani, hogy az a magánhangzó- és mássalhangzó-rendszer, amelyet akkoriban használtak, jórészt, az elemek talán kilencven százalékában azonos volt a mai magyar nyelvbeli hangállománnyal.

Melyik mai magyar nyelvvel?

Jó kérdés, hiszen a sztenderd köznyelv mellett számos nyelvjárás is létezik, és régen is ugyanilyen sokszínű volt a nyelvünk. Évezredeken át viszont egyáltalán nem létezett sztenderd változat. Akkoriban csak nyelvjárások voltak. Úgyhogy tisztában kell lennünk azzal, hogy amit kikövetkeztetünk, az nem egy valós, tényleges nyelv. Majdnem olyan, mint a finnugor alapnyelv, amit csak a szavakat megcsillagozva merünk leírni, jelezve ezzel, hogy pontosan olyan talán soha nem volt, de lehetett volna, a következtetéseink alapján.

Elfogadom, de meg kell kérdeznem: mi ennek a tudományos súlya, értéke?

Azt szoktam a hallgatóimnak mondani, hogy a kikövetkeztetett alakok, meg a valós nyelvi alakok közt körülbelül olyan különbség van, mint a H₂O és a víz között. A víz, mint olyan, fizikailag értelmezhető: cseppfolyós anyag, van hőmérséklete, használható sok mindenre. A H₂O ugyanakkor szimbólum, egy fogalom. Annak is megvan a helye, a szerepe, a haszna, de az valami egészen más. Na most, amit mi kikövetkeztetünk, azok a nyelvészeti H₂O-k. Mit látunk ebből a régi nyelvre vonatkozóan? A hangok (ahogyan említettem) nagyjából azonosak a régi és a mai magyar nyelvben. Igen ám, de azonos szavakban nem pontosan úgy jelennek meg a régi emlékekben, mint a későbbiekben.

Rövidebbek lettek a szavaink

Miért?

Azért, mert a nyelv a hangzás terén is nagyon sokat változott. Az első és legjellemzőbb változás az, hogy a szavak hangalakja összességében rövidebb lett. Az alapszavak, az egyszerű szavak hosszabbak voltak egy évezreddel ezelőtt. A Tihanyi alapítólevélben szerepel az a helymegjelölés, amelyet minden iskolásgyerek ismer: feheruuaru rea meneh hodu utu. Ezt valahogyan így ejthették 1055-ben: feher(ü)varu reá meneh hodu utu reá. Ezeket a főneveket ma úgy mondjuk, hogy: fehér, vár, út, had. Mint látjuk, az akkori magyar nyelvben a szavak többnyire magánhangzóra végződtek, vagyis egy szótaggal hosszabbak voltak. A szóvégi magánhangzók aztán az idők során elmaradtak, lekoptak.

Vajon mi okból?

Az, hogy a szavak magánhangzóra végződnek, finnugor alapnyelvi jellegzetesség. A finn például a mai napig nagyon jól megőrizte ezt a sajátosságot: kala – hal,  käsi – kéz, kota – ház és így tovább. Nem kivétel nélkül, de megmaradt ez a magánhangzó, sőt még az új jövevényszavakhoz is hozzáteszik a szóvégi magánhangzót.

Milyen gyors lehetett ez a kikopás a magyar nyelvben?                

A Tihanyi Alapítólevelet 1055-ben, a beszédet 1192-95 között írták, mint említettem. Nos, az utóbbi szöveg 150 évvel későbbi magyar nyelven íródott, és egyáltalán nincsenek benne az említett szóvégi magánhangzók. Ilyen gyors lehetett a folyamat. Ebben persze több dolog is közrejátszhatott.

Mondjuk a gondolkodás és a beszéd felgyorsulása?

Igen, az is. Nemcsak a szóvégekről tűntek el a magánhangzók, hanem sok esetben a szavak belsejéből is. Korábban (mint mai napig jórészt a finnben) mássalhangzó-magánhangzó-mássalhangzó-magánhangzó felépítésűek voltak a szavak. Alig voltak mássalhangzó-kapcsolatok a szavakon belül. Hogy egyes szavak lerövidülnek, azt a mai magyar nyelvben is tapasztaljuk.  Nem azt mondjuk, hogy: nem tudom, hanem azt, hogy: nemtom. Mondhatjuk ezt hanyag beszédnek is, vagy sietősnek vagy helytelennek, de tény, hogy létezik, sokan használják a köznapi beszédben. Az ilyen hangtani változások okát kutatva többféle magyarázatot is találhatunk: vannak a nyelvi változásoknak belső okai, amelyek a nyelv rendszeréből fakadnak, ugyanis, ha egyszer egy bizonyos helyen eltűnik egy magánhangzó egyes szavakból, akkor annak a mintájára más szavakban ugyanazokon a helyeken is eltűnhetnek a magánhangzók. Hogy eredetileg mi válthatta ki ezeket a folyamatokat, azt nagyon nehéz megmondani. A nyelvi változások eredendő oka gyakran nyelven kívüli, társadalmi ok, vagy arra vezethető vissza, de ezt a hangok változása esetében konkrétan nemigen lehet kimutatni.

Hasonló jellegzetességek lehettek a X. századi magyar nyelvben is?

Feltétlenül.  Azt kell gondolnunk, hogy hangzását tekintve abban különbözött a mai magyar nyelvtől, hogy a magánhangzók szerepe sokkal nagyobb volt, mint arra az előbb utaltam is.

Mivel hosszabbak voltak a szavak, lassabb volt az élőbeszéd?

Ezt nem tudjuk megállapítani. Kétségtelen, hogy a mai magyar nyelvben a keleti nyelvjárásokban lassabb a beszédtempó, Budapesten gyorsabb, ebből azonban természetesen nem lehet egy évezreddel korábbi időkre visszakövetkeztetni.

***

Vannak a magyar nyelvnek olyan sajátosságai, amelyek bizonyára ősi gyökerűek, például a szavakon belüli hangsúly-eloszlás. A mi nyelvünkben szavaink első szótagja a leghangsúlyosabb, azután a harmadik és az ötödik következik, kisebb erővel. Ennek következtében nyelvünk nemcsak az úgynevezett hangsúlyos (vagy magyaros), hanem az időmértékes, antik verselésre is alkalmas, amire még a latin édesgyermeke, az olasz sem, Ahogy az angol, német, francia is másképp ütemezi az antik időmértékes verseket. A fent idézett ógörög disztichont (egy hexaméteres – hatütemes –és egy pentaméteres – ötütemes – sor) így aztán gond nélkül lehetett hangzáshű módon lefordítani, ahogy azt a klasszikussá vált Ponori Thwrewk Emil idézet mutatja (a régies helyesírású családnév helyes kiejtése: török):

Itt fekszünk. Vándor vidd hírül a spártaiaknak:

Megcselekedtük amit megkövetelt a haza

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.