Egy segélyszervezet munkájában az érzelemnek és az értelemnek egyensúlyban kell lennie – mondta a Tudás.hu-nak Lehel László. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatójával éppen harminc éves munkálkodásukról és arról beszélgettünk, hogy az ő felfogásuk szerint az adomány soha ne legyen alamizsna.

Ön harminc éve humanitárius segítőként dolgozik. Mi indította el annakidején ezen az úton? Családi, esetleg egyházi befolyás?

Kora gyerekkori élményeim vannak ezzel kapcsolatban. Édesapám Szombathelyen volt evangélikus lelkész. Azt megelőzően pedig Tolna megyében, Tengelicen, ahol mindig nagyon aktívan segítette az embereket. Templomot épített és Hangya szövetkezetet hozott létre annak érdekében, hogy a gazdák a terményeiket jobban el tudják adni. Vagy például gyümölcsaszaló üzemet létesített. A szombathelyi parókiáról pedig erős emlékem, hogy gyakran jött be hozzánk kéregető és soha nem lett elutasítva. De az édesapám mindig azt mondta, ha egészséges emberről volt szó, hogy

van itt a ház körül is, a templom körül is annyi tennivaló, jöjjön, álljon be egy kicsit, és akkor majd tudok segíteni magán.

Ez nagyon megmaradt a fejemben. Megértettem, hogy a jószándékú adományozásnak is meg lehet adni az okos módját. Valamit, valamiért. Ilyenformán nem csak egy kis odavetett alamizsnáról van szó, hanem arról, hogy az, aki kér, az is tesz azért, hogy egy kis pénzhez jusson.

És később a jószándék meg az okos adományozás vágya miért öltött intézményi formát? Hogyan jött az ötlet, hogy segélyszervezetet alapítanak?

Azt hiszem minden az erdélyi menekültekkel kezdődött. Harminc egynéhány évvel ezelőtt különleges történelmi helyzetbe kerültünk. Én a 80-as évek végén az Ökumenikus Tanács főtitkára voltam. És egyszer csak megjelentek nálunk az erdélyi menekültek. Akkor az újságok nem írtak erről. De mi tudtuk, hogy a rákosszentmihályi templom és a parókia dugig van. És nemsokára a többi parókia is megtelt segítséget kérő emberekkel, akik Erdélyből érkeztek.

Erdélyről, pláne arról, hogy ott magyarok is élnek, korábban itt senki nem beszélhetett nyíltan. Szinte az egész anyaországi magyar társadalom felhördült, amikor végre alaposabban beleláthatott az erdélyi viszonyokba. Nagy Erdély-tüntetés is zajlott Budapesten 1989-ben.

Ez a helyzet arra indított bennünket is, hogy tegyünk valamit. Mint akkor az egyházaknak egyfajta együttműködési fóruma, elkezdtünk mozgolódni. Apránként formálódott a történet. Jöttek az NDK-ból is, kitört a romániai forradalom, és egyszer csak szembesültünk a ténnyel, hogy a segítségre szorulóknak ezt a tömegét a hagyományos segélyezési, támogatási struktúrák nem tudják kezelni. Szükség van egy professzionális szervezetre, amelyik kvázi az egyházak kinyújtott karja is, és alkalmazza már működő nyugati segélyszervezetek mintáit, amelyek akkor vagy 50-70 évvel előttünk jártak. Működésben, struktúrában, mindenben. Felvettük velük a kapcsolatot és így érkeztünk el az 1991-es évhez, amikor a magyarországi protestáns, ortodox és unitárius egyházak, illetve az üdvhadsereg szövetségével létrejött a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet.

Eljött a pillanat

Egyrészt nyilván a rendszerváltás várakozással teli hangulata is inspirációt adott. Másfelől meg végre lehetett beszélni arról is például, hogy vannak szegények Magyarországon.

Igen, ez a téma korábban tabu volt, szegénység, nyomor a szocializmusban „nem létezett”. Persze nem szeretnék utólag belevetíteni bizonyos fogalmakat a történetbe, mert akkor nem lennék hű a valósághoz. Azt tudom mondani, hogy akkor valóban egy lehetőség kapujában álltunk. Egyrészt szembesültünk egy kihívással, egy problémahalmazzal. Másrészt pedig éppen olyan időszak jött el, hogy megnyílt a cselekvés lehetősége. Előttünk alakult újjá például a Katolikus Karitász és létrejött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is. Nem véletlen, hogy az egyik első utam tapasztalatszerzés céljából akkor éppen Kozma Imréhez vezetett, hiszen a máltaiak akkor már egy működő szervezetet tudtak maguk mögött. Azt hiszem minden ügynél a lehetőség pillanatát kell tudni megragadni. Ha azt nem ragadja meg az ember, akkor elmegy mellette az élet.

Önök tehát megragadták a pillanatot. De nem lehetett könnyű kialakítani a szervezetet magát, és harcostársakat, segítőket is kellett találni.

Nagy jelentősége volt annak, hogy erős európai, nyugat-európai beágyazottsággal rendelkeztünk, ezek a szervezetek nagyon komolyan részt vettek a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet fejlesztésében. Tanácsokkal láttak el, munkatársakat küldtek, akik átadták a tudásukat. Szóval, használtuk ezt a hálózatot és ez óriási hasznunkra vált. Ez a network a finanszírozásban is segített az első években, egészen addig, amíg be nem kerültünk az Európai Unióba, hogy fel tudjuk építeni a szervezet egész rendszerét. Ami pedig a társakat, segítőket illeti, nos, ilyen képzés nem létezik Magyarországon, úgyhogy az élet minden területéről igyekeztünk munkatársakat toborozni. Például a közgazdasági, szociológiai, nemzetközi területen járatos emberek köréből, hiszen a projektjeinket meg kellett tervezni. Hol és milyen formában dolgozzunk, kiket segítsünk, melyik lenne a legalkalmasabb célcsoportunk? Mit akarunk elérni? Mennyibe kerül az egésznek a lebonyolítása?

Profi munka

Ilyen tevékenységet nyilván nem lehet alapos háttértudás nélkül végezni.

Ez profizmust kíván, amihez felsőfokú végzettségű emberek kellenek. És az az igazság, hogy ezt velünk együtt tanulták meg, azok, akik hozzánk kerültek. Az idők során beletanultunk. Nehogy azt gondolja valaki, hogy itt elegendő a részvét a nélkülözők iránt. Vagy, ha valaki rajong Afrikáért és segíteni akarja az éhezőket. Ebben a munkában az érzelemnek és az értelemnek egyensúlyban kell lennie. Tehát nem lehet csupán a túláradó szeretetünkre alapozva dolgozni, de az is elfogadhatatlan, hogy annyira hideg professzionalitással működjünk, hogy az emberi összefüggésekről megfeledkezzünk. Egy hosszú folyamatnak, három évtizednek az eredménye, hogy ki tudtunk nevelni nagyszerű munkatársakat, ma már mintegy 400-an dolgoznak velünk.

A külföldi programoknál hogyan választják ki, hogy milyen térségeken dolgoznak, illetve milyen humanitárius problémák megoldásában segítenek?

Ez jó kérdés, mert az elmúlt évtizedben elég nagy kapkodást láttunk Magyarországon. Elkezdtek szervezetek szaladni a világ minden pontjára, a végén többe került az utazás, mint a lebonyolított segélyakció értéke. Ezt mi nem kedveljük. Az Egyházak Világtanácsának abban a szövetségében dolgozunk, amelybe az egyházi segélyszervezetek tömörülnek. És ha valahol történik egy katasztrófa, először utána nézünk, működik-e abban a térségben olyan szervezet, amellyel kapcsolatban állunk, és amely alkalmas valamiféle segélyakció lebonyolítására. Szívesen gyűjtünk a számukra pénzt és betesszük a nagy, közös kalapba. Magyarán: nem kell, hogy mindig a helyszínre utazzon száz szervezet, különböző országokból, meg kell találni a legoptimálisabb megoldást. Nem törekszünk arra, hogy mondjuk, Dél-Amerikában jelen legyünk. Túl nagy a távolság, ott vannak a helyi szervezetek, ott dolgoznak más európai segélyszervezetek, amelyek nagyon pontosan tudják, hogy ott mire van szükség. A mi működési területünk elsősorban Közép-Európa és egy kicsit a Közép-ázsiai térség. Ahol megjelennek magyar kötődések. Akár régi, úgymond „rokoni szálak”, vagy ahol vannak magyar képviseletek, esetleg magyar befektetések. Természetesen, ha egy nagy katasztrófa megrázza az egész világot, és megindul egy földrészeken átívelő adományozás, akkor lehetséges egy ilyen nagy akciót lebonyolítani. És persze ilyen esetben mindig megkapjuk az igazolásokat és dokumentumokat arról, hogy kik és mire használták fel a pénzt, amit tőlünk kaptak.

Világkrízisek

A menekültválság, illetve a pandémia hogyan befolyásolta a munkájukat?

Sokkhatás volt számunkra 2015. Régóta dolgoztunk már Afganisztánban, Irakban és pontosan érzékeltük, hogy például az afgán társadalom nem fogadja be azt a fajta külföldi politikai segítséget, átalakítási törekvést, úgynevezett „demokrácia exportot”, amit az amerikaiak és a hozzájuk csatlakozók gondoltak ott meghonosítani. Számukra ez teljesen idegen, igazából megszállóknak tekintik a külföldieket. Nem ért váratlanul bennünket, ami ott történt, viszont a következményei katasztrofális helyzetbe sodorták egész Európát és hovatovább az egész világot. Amikor pedig 2015-ben, tömegek tranzitáltak Magyarországon keresztül, természetesen számukra nyújtottunk humanitárius segítséget étellel, ruhával, sátrakkal, ahol az anyukák etethettek, pelenkázhattak, de keserű emlék ez számunkra, hiszen a menekültkérdést a politikusok máig nem tudták megoldani. Ha pedig a legutóbbi egy-két évre gondolok, akkor a Covid-járvány az, ami nagy kreativitást igényelt tőlünk idehaza. Ötven központunk, számos szociális intézményünk van országszerte, és amikor be kellett zárni többet, a munkatársaink rendre kimentek a házakhoz, kivitték és letették a csomagokat az ajtó elé mindenütt, ahol nem tudták nélkülözni a humanitárius segítséget, mert a járvány idején éppenséggel még lejjebb csúsztak. És gyakran még az iskolai tananyagot, a leckéket is lemásolták és kivitték a gyerekeknek olyan családokhoz, ahol nincs számítógép vagy laptop és szó sem lehetett arról, hogy a gyerek részt vegyen az online oktatásban.

Sokan az Önök tevékenységéből csak az ádventi gyűjtőakciókat és a telefonos adományvonalat vagy a Szívpostát ismerik. Milyen egyéb formákban jutnak el a rászorulókhoz az adományozók pénzösszegei?

Csak néhány programot, projektet említek: Az Ételt az éhezőknek, Otthont az otthontalanoknak, Esélyt az esélyteleneknek mottónk keretében több száz családot támogatunk élelmiszerrel, tüzelővel. A krízishelyzetbe került családoknak átmeneti otthont nyújtunk, a fedél nélkülieknek szállást, melegedőt és népkonyhát is üzemeltetünk. A hátrányos helyzetű gyerekekkel külön foglalkozunk, felzárkóztató programokat tartunk számukra. Központjaink évente több száz szenvedélybetegnek nyújtanak átfogó kezelést és kiutat a függőségből, de tanácsadással segítjük a bántalmazottakat is. És azokon a településeken, ahol jelen vagyunk, szakértő munkatársaink életvezetési, jogi, álláskeresési tanácsokkal is ellátják az ott élőket.

Hálót, ne csak halat

Sikerül-e a legszegényebbeket ahhoz is hozzásegíteni, hogy maguk is próbáljanak kivergődni nehéz helyzetükből?

A felemelkedéshez elsősorban munkára van szükség. Igyekszünk a leghátrányosabb helyzetű kistérségek felzárkóztatásához hozzájárulni. Itt a szegregátumokról is beszélnünk kell, hiszen olyan térségekben is jelen vagyunk, ahol jelentős a cigány lakosság aránya. Több hazai térségben, például a Gönci járáshoz tartozó kistelepüléseken számos intézményt működtetünk, amelyek mögött szociális gazdaság áll. Mintagazdaságot hoztunk létre, ahol nem csak munkát adunk az ott élőknek, de tanulási lehetőséget is, megismerkedhetnek a zöldség- és gyümölcstermesztéssel, a sajtkészítéssel, az állattartással. Ezzel is igyekszünk munkára, kreativitásra buzdítani a rászorulókat. Hogy ne csak a segélyt várják, érezzék a saját felelősségüket is, és a lehetőséget arra, hogy javítsanak az életükön. Három évtizedes munkánk során ez a gondolkodásmód számunkra alaptétellé vált.

Mi a tapasztalata, hogyan változott az emberek, a társadalom segítőkészsége, támogatási hajlandósága az elmúlt harminc év alatt?

Nagyon pozitívan. A humanitárius segélyezés rendszerét újra fel kellett építeni idehaza. És óriási lépéseket tett e tekintetben Magyarország. Persze támogató légkör és központi anyagi juttatások is kellettek, hogy a segélyszervezetek struktúrája megerősödjön, raktárbázisok alakuljanak, járműpark jöjjön létre, mert erre soha nem volt semmiféle pályázat. Ezt a segítséget az Orbán kormányzat ideje alatt kaptuk meg, a Karitatív Tanácsban együttműködő szervezetekkel együtt. Ugyanakkor a társadalomban és a közgondolkodásban is jelentős változás zajlott. Az emberek érzékenyebbek lettek mások szenvedésére, nélkülözésére. Ma több tízezer magántámogatónk van, akik akár havi rendszerességgel utalnak pénzt hozzánk. De a cégek, a kisebb-nagyobb intézmények társadalmi felelősségvállalási stratégiája is átalakult. Egyre többen ismerték fel, hogy erkölcsi kötelességük a társadalmi szolidaritás. Ma több mint száz céggel dolgozunk együtt különböző projektek kapcsán, akik milliókat áldoznak azért, hogy azoknak, akik hiányt szenvednek, jobb legyen. És önkéntesek százai segítik a munkánkat. Vannak közöttük ismert emberek is. Külön szeretném kiemelni a két jószolgálati nagykövetünket, akik nagyon áldozatos munkát végeznek. Lévai Anikó és Kovács Koko István, az ő jelenlétük nem üres csillogás, ők is rakodnak, pakolnak, ételt osztanak, ha kell. És különösen a rendkívüli helyzetekben, például árvizek vagy katasztrófák idején, egyszerűen bámulatos, hogy szeretetből, összefogásból, segítségnyújtásból mit tud tenni a magyar társadalom.