Magyar nyelven újdonság Gottfried Wagner munkája, a Kossuth Kiadó nemrég megjelent könyve. Címe, mint a 2013-ban Németországban napvilágot látott eredetié: Ne legyen más istened rajtam kívül! A dédunoka nem bánik kesztyűs kézzel a közönség jelentős része által csodált zeneszerzővel, Richard Wagnerrel és utódaival.

Bayreuthban a Wagner-tömjénezés közepette nőttem fel. Fiatal koromban eldugott filmtekercseket találtam, amelyek a családomat derűs együttlétben mutatták Adolf Hitlerrel, ezután kérdéseket kezdtem feltenni az apámnak – ezekre azonban semmiféle választ nem kaptam

Richard Wagner Forrás: Pixabay.com

írja a könyv előszavában a zeneszerző dédunokája, aki Richard Wagner (1813-1883) unokájának, Wolfgang Wagner (1919-2010) rendező-intendánsnak az első házasságából született 1947-ben. Gottfried 1975 után hátat fordított az Ünnepi Játékoknak, doktori értekezését a zsidó Kurt Weill zenéjéből írta, s családjával Olaszországban él. Könyvével – melynek német változatára Bécsben bukkant Gáti István, a Wiener Staatsoper nyugalmazott énekese. Elolvasta és lefordította. A számos meglepetést rejtő művel csatlakozott azokhoz az elemzőkhöz, akik régóta vizsgálják az összefüggést Wagner művei és antiszemita szellemisége között.

Az árulkodó dokumentumfilm

Siegfried Wagner, a zeneszerző fia Forrás: Wikimedia

1975 azért fontos évszám, mert Gottfried addig a “nagyival”, azaz a Hitler imádatáról hírhedt Winifred Wagnerrel (1897-1980), Richard Wagner menyével lakott együtt a bayreuthi Siegfried-házban, amely a Wagner Múzeumnak is helyet adó Wahnfried villa melletti kisebb épület volt. Ekkor kommendálta Winifrednek – akit a nácítlanítások során érthetetlen módon felmentett az ügyészség – Hans Jürgen Syberberg filmest, készítsen interjút a korszakról, amelyben az asszony egyeduralkodó volt a Zöld Dombon, ami az a bayreuthi magaslat, amelyen a Richard Wagner szellemiségét fenntartani hivatott híres fesztivál székháza, koncertterme áll. Ezt az épületet, a híres Festspielhaus-t a zeneszerző tervei alapján, még életében 1876-ban építették, s ezzel Wagner valószínűleg az egyetlen, aki annyira hitt saját zsenijében, hogy egy ekkora „palotát” építtetett magának, ahol saját műveit játsszák a Bayreuthi Ünnepi Játékok keretében. 

Syberberg azonban elkövette azt a csalafintaságot, hogy a képfelvételek szünetében hagyta forogni a magnót, amikor is Winifred vidáman és gátlástalanul istenítve beszélt a Führerről. A film párizsi bemutatóján 1975-ben derült fény a dologra, ami aztán jelentős botrányt kavart. Winifred fiatalabb gyermeke, Wolfgang Wagner, ekkor már javában a Bayreuthi Fesztivál egyedüli vezetője, ezután kitiltotta az anyját a Festspielhausból.

A “trónöröklés” – mint Gottfried könyvéből, de más forrásokból is kiderül – a Wagner családban mindig roppant idegesítő kérdés volt. Itt vázlatosan fel kell idéznünk a család és Bayreuth történetét: Richard Wagner második felesége Liszt Ferenc lánya, Cosima volt, s csak tőle születtek gyerekei. Wagner szerette volna egyetlen fiára, Siegfriedre (1869-1930) hagyni az ünnepi játékok irányítását. 1883-ban azonban végrendelet nélkül halt meg. Cosima viszont nem engedte ki kezéből a hatalmat, a Richard Wagner Alapítvány segítségével minden befolyást kivédett. Bátran kiteregette a családi szennyest is, Cosima ugyanis Isolde és Eva, de Siegfried születésekor is jogilag még Hans von Bülow karmester felesége volt. (a két lány mindvégig megtartotta a von Bülow családi nevet, s csak Siegfried váltott Wagnerre)

Nietsche szerint Wagner zenéje a kérkedés művészete

A Bayreuth-i Festspielhaus színhelye a híres Zöld Domb

Belső körökben ismerték Siegfried homoszexualitását. A klán, amikor Cosima a kora miatt gyengülni látszott, kiadta az ukázt, Siegfriednek sürgősen nősülni kell. Az ara személyét Winifred Williams-Klindworth-ben találták meg. Az elárvult angol Winifredet egy német zongoratanár, Liszt és Wagner kottamásolója, a nyíltan antiszemita Karl Klindworth fogadta örökbe. Miután Siegfried sikerrel négy örököst nemzett, s Wieland, Friedlind, Wolfgang és Verena megszületett, az apa visszavonult a Siegfried-házba. 1930-ban halt meg, néhány hónappal anyja, Cosima után. Ekkor Winifred magához ragadta a hatalmat. Kiteljesítette azt a kultuszt, amelynek hatása évtizedekig mérgezte a Zöld Domb levegőjét. Gottfried szerint igazolható, hogy Winifred már 1923-ban Hitlerben látta a jövő emberét.

A dédunoka – mint történész – a lehetséges forrásokat csoportosítva szókimondóan ábrázolja Richard Wagner személyiségét. A félbehagyott tanulmányok kapcsán:

Élete végéig egocentrikus autodidakta maradt.

Nietzsche szerint démoni közlésvágy utalta Wagnert. Gottfried leszögezi, a filozófus látott legvilágosabban a kortársak közül:

Mi jellemzi a Wagner-féle művészetet? A historizmus, a kérkedés művészete, a hatás akarása pusztán a hatás kedvéért…

És, ha a zseni szó előkerült, a Wagner dédunoka szerint Thomas Mann okkal nevezte Wagnert a pumpolás zsenijének. Egyik szeretőjének, Judith Gautier-nak például azt írta a Párizsban nyomorgó zeneszerző:

Ami a parfümöket illeti, rúgjon ki a hámból! Kérem, küldjön fürdőolajat stb. bőséges mennyiségben, tucatszám.

Legendás volt a zeneszerző selymek, kivált a selyem alsóneműk iránti vonzalma.

Évtizedeken keresztül kihasználta Lisztet, aki 1848-ban a drezdai forradalom után Weimarban bújtatta, előadta a Lohengrint és folyamatosan pénzelte. Lopott is tőle: Cosimának beismerte, a nevezetes Trisztán-akkord Liszt leleménye. 1850-ben mégis így írt apósáról  – idézi a könyv:

…számomra olyan jelenség maradt, amit természettől fogva idegennek és ellenségesnek tekintek…

Meyerber és Mendelssohn is tőlük telhetően támogatták Wagnert. Ha egy mű előadása mégsem bizonyult sikernek, Wagner elővette az antiszemita kártyát, ahogy mindig, ha pl. tartozásainak rendezésére szólították fel. Egész életében szeretett hazardírozni és adósságokat felhalmozni – véli a dédunoka. Intrikus természete valamelyest csillapodott, amikor II. Lajos bajor király elképesztő mennyiségű pénzzel látta el és szerelmes rajongásáról biztosította. Nagyrészt a király adományaiból felépülhetett a Festspielhaus és a fényűző villa: a Wahnfried. Amely mindenekelőtt Wagner önistenítésének kegyhelye volt – állítja Gottfried.

Hitler ajándékai a botrány után eltűntek

A könyv érinti a Mime-Beckmesser-Kundry (három szereplő a Ring, A nürnbergi mesterdalnokok és a Parsifal operákból) problémát is. Ezen azt értik, hogy az operák itt érintett alakjai zsidó karikatúrák lennének. Bryan Magee brit filozófus, illetve Barry Millington szintén brit szakíró műve azonban logikusan cáfolja Gottfried állítását, miszerint ezek az alakok zsidó karikatúrák. (Wagner világképe, Park Kiadó, Wagner Bayreuth varázslója, Rózsavölgyi). Igazolják például, hogy A nürnbergi mesterdalnokok Beckmessere nem antiszemita karikatúra, hanem konkrét modellje a rettegett zenekritikus, Eduard Hanslick. Magee és Millington köteteit Gottfried Wagner olvashatta volna, mielőtt a Ne legyen más istened rajtam kívül írásához lát, Bár a családi történetek hiteles szemtanúja, feltételezhető, hogy értelmezésben sok helyen a sértettség beszél belőle.

Egymáshoz láncolt trió – mindhárman csődöt mondtak erkölcsileg

mondja Gottfried nagyanyjáról, Winifredről, nagybátyjáról, Wielandról (1917-1966) és apjáról, Wolfgangról. Wieland beöltözött náci egyenruhába, Wolfgang nem, de mindegyikük szorgosan levelezett a Führerrel. Gottfried még látta a “méregszekrényt”, benne a leveleket és Hitler ajándékait a Siegfried-házban. Ám az 1975-ös botrány után gyorsan elvitték őket a másik nagynéni, Verena (1920-2019) lányának müncheni lakásába.

A 2. világháború után is többször felvetődött az utódlás mindig izgalmas és – ahogy Fischer Ádám jellemzi – mindig veszekedéssel járó kérdése. A trió (Winifred-Wieland-Wolfgang) halála és rövid átmenet után 2008 szeptemberében Wolfgang második házasságból 1978-ban született lánya, Katharina féltestvérével, az 1945-ben született Eva Wagner-Pasquier-vel (a leleplező könyvet író Gottfried testvérével) közösen nyerte el a fesztivál vezetését. Eva neve szonban 2015-ben eltűnt a játékok hivatalos honlapjáról, mivel – indoklás nélkül – felmentését kérte. Katharina a 200. évfordulón az archívumok kinyitását ígérte. Néhány Bayreuthban még föllelhető dokumentumot valóban bemutattak, de az igazi gyúanyag továbbra is Münchenben rejtőzik. A hivatalosan felkért történészek, Wolfram Pyta és Peter Siebenmorgen pénzhiányra hivatkozva még semmivel sem rukkoltak elő. Pedig Pyta professzor nem akárki, a Ludwigsburgi Kutatóközpont igazgatója, amely a Szövetségi Levéltár ludwigsburgi kirendeltségével együttműködve a Nemzeti Szocialista Bűncselekmények kivizsgálására vonatkozó Állami Hivatal Központi Irodájának dokumentumait őrzi.

A kulcskérdés azonban kérdés marad, mit kezdjünk Wagner zenéjével? Christian Thielemann Wagner specialista dirigens abszolút megengedő:

…a  Trisztán harmóniák olyan érzelmeket váltanak ki bennem, amiket alig tudok szavakba önteni: érzékiséget, izgalmat éberséget, élvezetvágyat…feszültséget, vágyakozást, megkívánást, melankóliát, fájdalmat, ugyanakkor ellazulást, nyugalmat és mély élvezetet.

Sir Simon Rattle azt mondta a Die Zeitnek: “Minél többet olvasok Richard Wagnerről, annál inkább nehezemre esik előadni a zenéjét.” Daniel Barenbim szimbolikusabban fogalmazott: “Mivel itt plutóniummal dolgozunk, jó lenne vastag kesztyűt viselni. De mert a világ legpompásabb plutóniumával van dolgunk, éppen hogy közvetlen kapcsolatba szeretnénk kerülni vele, s mindenféle kesztyűt leveszünk” – idézi Gottfried. Christoph von Dohnányi szerint “Igencsak itt lenne az ideje annak, hogy hitelesen dolgozzunk a múlt feltárásán, és hogy megnyíljanak az archívumok.” Véleményével mindenki egyetérthet, Gottfried Wagner könyve is ezt erősíti.