A magyar nemzet zenei érzékenységét és alkotóerejét nagy kár lenne veszni hagyni – mondta a Tudás.hu-nak Hámori Máté. A Danubia Zenekar (ÓDZ) Liszt-díjas karmesterével, művészeti vezetőjével az új koncerttermük bejárásakor a zenekari innovációról, a beteg korfáról és az isteni mannáról is beszélgettünk.

Hámori Máté
Fotó: Emmer László, A képek forrása: ÓDZ

Új koncertterme lett Óbudának. És új fejezet kezdődik a Danubia Zenekar életében is, hiszen ez a jó akusztikájú, reprezentatív hely az egykori Flórián mozi patinás épületében az Önöké, a régi próbatermükből varázsolták. Az együttesük az utóbbi években úgy vált az egyik legnépszerűbb magyar szimfonikus zenekarrá, hogy egyre több új dolgot honosított meg a magyar zenei életben. Amikor tíz évvel ezelőtt átvette a csapat irányítását, milyen típusú zenekart képzelt maga elé?

Azt hiszem, pontosan ilyet. Nagyon flexibiliset, kíváncsit. Hiszen minden újítás, minden innováció mögött az húzódik meg, hogy az ember kíváncsi a világra. És szerencsére ez egy fiatal zenekar volt akkor is, és sikerült fiatalnak tartani azóta is, szellemben, lélekben egyaránt. Nagyon élvezem, hogy az „éhség” az újra, szépre, az izgalmas ötletekre ott ég a zenekari tagokban.

Áthangolás

A következő évadban Ön mellett más igen rangos magyar és külföldi karmesterek, így Enrico Onofri, Gilbert Varga, Vashegyi György és Keller András is vezénylik az együttest, a közönségkedvencek, például Schumann, Csajkovszkij, Brahms művei mellett Haydn Teremtés óratóriumát is előadják. De sok kortárs mű is helyet kap a repertoárban, Hans Abrahamsen dán zeneszerző különleges balkezes zongoraversenye például Balog József és az ÓDZ előadásában hangzik el először Magyarországon. Nem nehéz a kortárs zenét elfogadtatni a közönséggel?

Idő kell hozzá és türelem. Az az igazság, hogy amikor kortárs műveket is kezdtünk játszani, a korábbi közönségünknek egy jelentős része elpártolt tőlünk, mert csak a régi muzsikákat akarta hallgatni. Megértem ezt az attitűdöt is, és vannak is olyan zenekarok Magyarországon, akik ezt az igényt szolgálják ki. De mi másképp gondolkodunk. Hiszen, ha a szimfonikus zenekarok mindig csak 300 éves zenéket játszanak, ez a műfaj halálra van ítélve. Az irodalomnál egészen más a helyzet. A ma megjelenő könyvek nyolcvan százaléka kortárs mű és csak húsz százaléka klasszikus. Viszont a koncertteremben éppen fordított az arány. Ez egy beteg korfa, nem élő. Ezen változtatni kell. A Danubia nagyon sok energiát fektet ebbe. Úgy tapasztalom, nálunk megérett a dolog, megtörtént a változás. Egyik legutóbbi koncertünkön például egy Adams-művet adtunk elő – John Adams Amerikában élő kortárs zeneszerző –, és fergeteges siker volt. A közönségünk mára kicserélődött, sokat fiatalodott, és akik jönnek, tudják, hogy mire számítsanak. Tudják, hogy itt Ligeti van, Schönberg van, John Adams van, Sosztakovics van, sok Stravinsky hallható. Nyitottabbá váltak, szeretik, hogy izgalmas, a megszokottól eltérő élményeket is kaphatnak, rájöttek, hogy ezek nagyszerű zenék.

Feltűnő, hogy a repertoárjukban milyen sok gyermekeknek szóló program szerepel, amelyeknek vicces, kreatív címeket is kitaláltak. Szól a pálca, Kalandra Fül Fesztivál… Mást kell játszani nekik, mint a felnőtteknek?

Nem is a zene más, inkább a tálalás. Bartókot vagy Ravelt például ugyanúgy játszunk kicsiknek is, de mesékkel, izgalmas epizódokkal, táncosokkal tesszük még élvezetesebbé. Hiszen, ha valaki először találkozik ilyen típusú zenével, óhatatlanul van benne némi szorongás, távolságtartás. Ahhoz, hogy ez feloldódjon, hiteles „beavatás” kell, csodálkozás, nevetés, meghatódás. És amikor így megnyílik a lelkük, akkor a zene már elvégzi a munkáját. A kamaszokhoz és a fiatal felnőttekhez megint más utat kellett találni. Számukra készült A zenegyűlölő produkció, amely egyfajta zenei stand up. Janklovics Péter humorista működik közre, zrikálós, kritikus hangvétellel indít, kigúnyolja a komolyzenét és mindazokat, akik élvezni próbálják. Aztán szép fokozatosan, a humor eszközeivel jut el oda, hogy feloldja az ellenérzéseket, és a végén marad a tiszta zene.

A muzsikáló gyerekekkel
Fotó: Hirling Bálint

Út a zenéhez

Sokan meglepődtek, amikor megtudták, hogy a Danubia siketeknek és hallássérülteknek is tart koncerteket.

A Beethoven-projektet a zeneszerző 250. születésnapjához kapcsolódva indítottuk el, mert szerettük volna, hogy azok is közel kerüljenek valamiképpen a muzsikához, akik az ő életének drámáját a leginkább át tudják érezni. Hiszen köztudott, hogy sokat kínlódott a fülbetegségével és fokozatosan megsüketült. Ezeken a programokon a jelnyelvi „zenebeszéd” mellett nagyon sok mindent bevetünk, például lufikat, kontakt hangszórókat, speciális hallókészülékeket, vagy például azt, hogy játék közben meg lehet tapintani a dobokat, hogy a kicsik a levegő mozgásán, a rezgéseken át mégiscsak érzékelni tudják a zenét. Nagyszerű, amikor meglátjuk a felfedezés örömét, a felragyogó tekinteteket.

Ön nagyon szerencsés családba született, Hámori József biológus, agykutató akadémikus volt az édesapja, és a vallomásaiból tudható, hogy ott mindenki szerette a klasszikus zenét. Akik az önök koncertjeire elhozzák a gyerekeiket, ők is valamiképpen érintettek már. De mi van azokkal a társadalmi rétegekkel, akik csak a tévé és a közösségi média hangzavarával találkoznak?

Éppen miattuk alakítottuk ki például a Közös hang programunkat a Máltai Szimfóniával együtt, amelynek keretében több koncerten is mélyszegénységben élő, a Máltai Szeretetszolgálat által támogatott tehetséges gyerekekkel muzsikál együtt a zenekar. Ez fontos üzenet a szerencsésebb helyzetű közönségünknek is, meggyőződésünk, hogy a zene híd lehet egészen mély árkok fölött is. És ezt szolgálja az ÉnekÚt.hu elnevezésű online oktatási platformunk is, amely egyre bővül. Az iskolai énekoktatásban szeretnénk élményközpontú, korszerű segédletet nyújtani az énektanároknak és a gyerekeknek. Teljes tanéveket átfogó, tanórákra lebontott óravázlatokat kínálunk oktatóvideókkal, zenei bejátszásokkal, a mai gyerekeket vonzó karaoke lehetőséggel.

Dó-re-mi-fá….

Ez a kezdeményezés talán egy fájó hiányt pótol, nevezetesen azt az űrt igyekszik kitölteni, amit a Kodály-módszer eltűnése hagyott a magyar ének- és zeneoktatásban. Hiszen annak idején Kodály Zoltán éppen azért hozta létre a maga zenei programját, mert azt akarta, hogy a körülményektől függetlenül mindenki közelebb tudjon kerülni az énekhez, a zenéhez. Csakhogy ez a világhírűvé vált, unikális módszer az utóbbi évtizedekben valahogy kikopott Magyarországról.

Pótolni nem tudjuk a Kodály-módszert, mert az sokkal komplexebb dolog, hiszen a zenei írás-olvasás volt az alapja. Akkor az volt a cél, hogy a gyerekek egy – ma úgy mondanánk – skillt sajátítsanak el, hogy a szolmizáláson és az éneken keresztül megszeressék, és olyan mértékben bevonódjanak a „zene belsejébe”, hogy már nagyon nehéz legyen később „kivonódni” belőle. Mi ehhez képest sokkal inkább a felszínt kapargatjuk. De meg kell kongatnunk a vészharangot. Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis sokkal magasabb szinten állt az általános zenei képzettség ebben az országban. Az egész nemzet énekelt, és a népdalok újra közkinccsé váltak. Ma pedig az énekóra valahogy nem találja a helyét a 21. századi modernitásban, nem sikerült elérni, hogy a gyerekek igazán megszeressék, és várható, hogy előbb vagy utóbb az a heti egy szem énekóra is el fog tűnni az iskolai oktatásból. A nemzetközi trendek is ezt mutatják, Angliában például már ma művészetóra van, nincs külön ének vagy rajz.

Nyilván azt lehet nagyon korszerűen, ahogy a science tantárgyat is, valamiképpen a világ teljességét, az egyes területek párhuzamosságát és összefonódását bemutatva tanítani.

A Danubia Zenekar a Zeneakadémián
Foto: Valuska Gábor

Ez rendben van. Csakhogy nekünk nem szabad automatikusan másokat utánoznunk, hiszen speciális helyzetben vagyunk. Ahogy a sportban, úgy a zenében is a magyar lélekszámhoz képest nagyon sok a zenei tehetség. A zenére erőteljesebben figyelni kell, nem szabad egyszerűen belesöpörni egy nagyobb egészbe. A magyar nemzet zenei érzékenységét és alkotóerejét nagy kár lenne veszni hagyni. Annál is inkább, mert ilyen vészterhes időkben, háború, járvány és viszálykodás közepette még inkább ki kellene használnunk ezt a semmi máshoz nem hasonlítható, „Isten adta mannát”, hiszen a zene bizonyítottan szorongásoldó és gyógyító erejű.