Egy viharos és rövid életet élt budapesti lány lett India egyik legünnepeltebb festője

Újabb logisztikai beruházásokat kezd a Magyar Posta
2022-06-20
A szinte értelmetlenül megmaradt hagyomány okoz szenvedéseket egy számítógép-billentyűnél
2022-06-22
Show all

Egy viharos és rövid életet élt budapesti lány lett India egyik legünnepeltebb festője

Szépség, alkotóerő, karizmatikus személyiség, rendkívüli tehetség – általában így jellemzik Amrita Sher-Gilt. A világ híres női festői között előkelő helyen említi a világháló a Budapesten született művészt, a híres orientalista tudós, Baktay Ervin unokahúgát. Több mint 100, javarészt nagyméretű, olajjal festett vásznát Delhiben, a Natonal Gallery of Modern Art-ban őrzik. Budapesten utoljára 2001-ben állították ki képeit az Ernst Múzeumban (ma Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ). A Budapesten működő Indiai Kulturális Központ is az ő nevét viseli. A róla könyvet írt filmrendezővel, Dúló Károllyal beszélgettünk.

Dúló Károly

Dúló Károly

Amrita Sérgil, vagy ahogy világszerte ismerik, Amrita Sher-Gil Budapesten született 1913-ban. Abban az esztendőben, amikor az 52 esztendős Rabindránáth Tagore indiai költő, író, zeneszerző, festő elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.  És Amrita ugyanabban az évben – 1941-ben – hunyt el Lahorban, amikor Kalkuttában Tagore is átlépett a végtelenbe. Tagore 80 éves volt, Amrita csak 28. Ismerte a híres indiai polihisztort, akinek a szellemisége jelentős mértékben hatott festészetére. Indiában ma a 20. század egyik legnagyobb modern festőjeként tartják számon és van képe, amely India legdrágább festményei közé került. Egyesek Amritát „India Frida Kahlojának” nevezik.

Blaha Lujza is hallgatta a festőnő apjának előadásait

Duló Károly filmrendező “prózai” érdeklődését miért keltette fel a magyar származású indiai festő? Könyvet írt mindenesetre azzal a címmel: Amrita Sher-Gil el nem hangzott párbeszédek tükrében.

Amrita Sher-Gil

Amrita Sher-Gil
Forrás: Wikipedia

– A magyarázat a kamaszkoromból ered. Olvastam Baktay Ervin nagyszerű fordításában a Mahábháratát és a Rámájanát, a két hatalmas, ősi indiai eposzt. Mindkettő nagyon megérintett, megszereztem hát Baktaynak az India művészetéről szóló nagy könyvét, és más, az indiai kultúrtörténetről, illetve ottani utazásairól szóló könyveit. Ezek hatása alatt Baktay Ervin – és általa India – egyre fontosabbá vált számomra. Egyszer az is megadatott, hogy egy szűk hónapnyi időre ösztöndíjjal elmehettem Indiába. Csak ezek után kerültem kapcsolatba Amrita képeivel. Egyébként először nem is az ő festményeire, hanem az Indiában hosszú időt töltő Sass-Brunner Erzsébet és a lánya, Brunner Erzsébet műveire figyeltem fel az Újdelhi Művészeti Múzeumban. A férj és apa, Sass-Bruner Ferenc Hollósy Simonnál tanult festeni éppúgy, mint Baktay Ervin. Baktay – születési nevén Gottesmann Ervin – Amrita nagybátyja volt.

Baktay Ervin

Baktay Ervin
Forrás: tkbe.hu

Amrita édesanyja, Gottesmann Marie-Antoinette az orientalista Baktay testvére volt, egy magyar–osztrák–francia–zsidó gyökerű nemesi család lánya. Hogy fonódott a família történetébe az indiai szál?

– Röviden: az előző századforduló szabad szellemében nevelt művészetkedvelő lány, Marie-Antoniette európai utazása során Angliában találkozott a szikh birodalom utolsó maharadzsájának lányával. Bamba hercegnő társalkodónőt keresett, aki visszakíséri Indiába. Marie-Antoinette Pandzsábban ismerkedett meg az arisztokrata származású szikh nyelvtudós-filozófus-teológussal, Umrao Singh Sher-Gillel. A magyar lány és Umrao vonzalmából házasság lett, 1912-ben Budapestre költöztek, abba a Szilágyi Dezső téri házba, ahol Amrita 1913-ban, majd húga, Indira 1914-ben megszületett. (Ez az a vízivárosi épület, ahol később, 1922-28 között Bartók Béla is lakott.) Visszatérve Amritához, ő az élete első nyolc évét Magyarországon töltötte. Festői tehetségét korán felfedezték. Az édesanya mindkét lányát zongorázni és hegedülni taníttatta, Amritát pedig támogatta festészeti fejlődésében. Baktay ugyancsak párfogolta, s egy ideig tanácsokkal segítette képzőművészeti útkeresését. Később meglazult ez a kapcsolat, feltehetően azért, mert a tudós belátta, hogy Amrita már sokkal messzebb tart, mint ahová ő eljuthat a festőművészetben. Baktay fel is hagyott a festéssel.

Amrita Sher Gil szariban, 1936-ben

Amrita Sher Gil szariban, 1936-ben
Forrás: jenikirbyhistory.getarchive.net

Ezt nem tudni pontosan, de a levelezésükben vannak ennek nyomai?

– Ebben a könyvem megpróbáltam a Keletet és a Nyugatot közelíteni egymáshoz, hogy egy kicsit jobban értsük mások világát. Ehhez komoly alapot adott Amritának és nagybátyjának figyelemre méltó teljesítménye, nyitott, érzékeny személyisége és hídszerepe. Nem véletlen, hogy Baktaynak szintén igyekeztem emléket állítani a képzelt párbeszédekben. Benne is megtestesült az előző századforduló szellemi érdeklődése, Kelet felé fordulása. Nemcsak ő, hanem más pesti értelmiségiek – köztük mondjuk, Blaha Lujza is – szívesen hallgatta Baktay szikh sógorának, Umrao Sher-Gilnek a jóga alapjait vagy az indiai világszemléletet ismertető előadásait. A XIX. század végétől egész Európában föltámadt az érdeklődés a keleti szemlélet, a keleti hagyományok iránt. Világdivat lett a keleti tanításokon alapuló egyik európai közelítésű misztikus irányzat: a teozófia. Baktay maga is előbb találkozott a teozófiával, mint a sógorával, akitől azután megismerhette az eredeti hagyományokat is. Az ügy érdekessége, hogy Umrao kerülőúton vezette el őt tiszta forrásokhoz. Eleinte elbeszéléseket fordíttatott vele, amelyekről kiderült, hogy nem is indiai szerzők művei voltak, hanem egy angol írta őket: F.W Bain. De ezek a novellák hordozták az indiai szellemet, könnyítették a megértését, és jó bevezetésül szolgáltak a később kezébe került nagy irodalmi művekhez és a vallási iratokhoz. Anglia gyarmatosító mentalitásának specialitása az, hogy valamilyen mértékig mindig igazodott a leigázott népekhez. Ha most nagyon frivol akarnék lenni, elég nagy biztonsággal állíthatnám, hogy ami az angol konyhában ehető, azt az indiaiaktól tanulták. A keleti művészet Gaugint, Van Goghot, Monet-t egyaránt elvarázsolta. Például a japán fametszetek óriási hatással voltak az impresszionistákra, meg a posztimpresszionistákra is. A Kelet így lassan teret nyert Nyugaton, a szélsőségesen torzító, romantikus megközelítésektől egészen a tárgyilagos tanulmányozásig. Hogy csak két rangos példát említsek az utóbbiak közül: világraszóló teljesítmény Kőrösi Csoma Sándor tibeti–angol szótára, illetve Baktay Ervin India művészete című monográfiája. Utóbbit, sajnos, csak németre fordították le, angolra nem, így nem kapta meg azt a nemzetközi elismerést, amit megérdemelt volna.

Amrita Sher-Gil: Pihenés
Forrás: Filckr.com

Párizsi évek, ismeretség Nehruval, hirtelen halál

Amrita 1921-ben a családjával Indiába költözött. 1924-től pedig Firenzében tanult.

–  Marie-Antoinette ugyanis megismerkedett, és összejött egy olasz szobrásszal, s ezt a viszonyt valamelyest leplezendő Amrita képzésére hivatkozva az Arno parti városba utaztak vele. Hamarosan visszatértek Indiába, ahol Baktay ismét meglátogatta őket. Kijelentette, hogy Amrita meglepően jól fejlődik, és azt javasolta, hogy ábrázoljon élő modelleket. Tanácsára, ösztönzésére Amrita 1929-től Párizsban tanult, ahol nagyon intenzív életet élt. Az École des Beaux Arts mellett galériákat, múzeumokat, művészeti szalonokat látogatott, bohém társaságokban forgott, kiállításokon vett részt, sőt díjakat is nyert. Képei sikert arattak. Akkoriban az jelentette a legfőbb elismerést, hogy képeit 1932-ben és ’33-ban is beválogatták az ottani legjelentősebb kiállítás – a nevezetes Szalon – anyagába, és a Fiatal lányok című képével elnyerte az év festménye címet, valamint beválasztották a Société National tagjai sorába, ami azzal járt, hogy előzetes zsűrizés nélkül is kiállíthatott a Grand Salon tárlatain.

Amrita Sher-Gil: Magyar cigánylány
1932
Forrás: Picryl.com

Amrita életének stációi nagyon jól követhetők a Natonal Gallery of Modern Art honlapján, amelyen egy virtuális séta során megismerhetők a náluk lévő festmények.

– 1934-ben hazautazott Indiába, ahol kialakította saját, egyéni festészeti technikáját, és felismerte, hogy nem az a dolga, hogy maharadzsák jól fizetett portréfestője legyen. Ráébredt valódi művészeti küldetésére: tolmácsolni az indiaiak életét, különösen a szegényekét; megfesteni azokat a végtelen türelmet és alázatot sugárzó arcokat; megörökíteni azokat a szögletes, barna testeket, melyek csúfságában különös szépség rejlik; visszaadni a képen azt a benyomást, amelyet szomorú szemük tett rá. Édesapja szellemi körében, de önállóan és meglehetősen szabadosan élve, híres indiai gondolkodókkal, politikusokkal és művésztársakkal ismerkedett meg. Találkozott Gandhival és Nehruval. A könyvemben Nehruval egy futó szerelmi kalandot rajzolok föl, ami valószínű, de nem bizonyos, ám az tény, hogy később hosszan leveleztek egymással. A pandzsábi kulturális élet egyik ismert alakja lett. Khuswant Sing író, újságíró egyebek között úgy jellemezte, idézem a könyv elején: “Az udvariasság nem tartozott az erényei közé. Ami a szívén, a száján – tekintet nélkül arra, hogy kellemetlenkedésnek vagy gorombaságnak tűnik.” 1938-ban Magyarországra jött, és – a család tiltakozása ellenére – feleségül ment unokatestvéréhez, Egan Viktorhoz. Körülbelül egy évet töltöttek itt, majd Indiába költöztek. Lahoréban Amrita műtermet építtetett, Egan Viktor orvosként dolgozott, ám a házasság nem volt túl harmonikus. Az első nagy, önálló indiai kiállítására készültek, amikor egy igen gyors lefolyású betegség következtében Amrita 1941. december 5-én váratlanul meghalt. Egyes feltételezések szerint egy titokban elvégzett, kontár terhességmegszakítás okozta a végzetes hashártya-gyulladást. Így volt, vagy sem, nem lehetett kideríteni, mert az indiai hagyományoknak megfelelően a testét halotti máglyán órákon belül elégették.

Önarckép, 1931
Forrás: picryl.com

A párbeszédek forrásai

A könyvében Baktay így búcsúzik Amrtitától: “Te bizony nagy kanállal habzsoltad az életet, az élvezeteket, de olyan áldozatokat tettél le a mindenség asztalára, amelyek sokszorosan felülmúlják azt, amit elvetettél, hiszen ‘a Világ Kerekét’ segítik tovább lendíteni.” Honnan merítette a párbeszédek anyagát? 

– Hosszú lista olvasható a forrásokról a kötet végén. Amikor 2001-ben az Ernst Múzeumban kiállították Amrita képeit, az anyagot Keserű Katalin rendezte, aki katalógust is írt hozzá. Később egy gyönyörűen illusztrált monográfiát, csodaszép könyvet is szentelt neki. Eredeti szövegeket idézett Amritától, sokat tanultam ezekből a munkákból. De az én könyvem, mint mondtam, nem kizárólag Amritára összpontosít, hanem a Kelet – Nyugat viszonyra. Baktay Ervinről a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumnak volt gazdag anyaga, hiszen a tudós több mint egy évtizedig volt az intézmény igazgatóhelyettese. Mivel életem nagy részében ismeretterjesztő filmesként működtem, ezért hozzászoktam ahhoz, hogy ha az ember valamilyen témát kiválaszt, akkor el kell mélyedni benne, előzetesen meg kell ismerni sok mindent, és csak akkor lehet igazán nekikezdeni a dolognak. Az említett indiai utam alapvetően filmszakmai kaland volt, az idő pedig kevés, nem lehetett pazarolni. Egyebek közt voltam az Összindiai Színház- és Filmművészeti Egyetemen, nehezen hozzáférhető filmeket néztem az országos archívumban, jártam Bollywoodban stb. A maradék időket tudtam arra szánni, hogy megnézzem például az adzsantai és elóriai barlangtemplomokat, amelyek Amritát is lenyűgözték egykor. Felkészülten mentem Indiába is.

A Világképek – képvilágok című kötete is festőkkel foglalkozik, méghozzá hárommal.
– Eltérő gondolkodásmódok szembesítésén alapul az a könyv is. Kiragadtam az emberiség szellemtörténetéből három festőt. A legelsőt általában nem festőként tiszteljük: ő Lukács evangélista – egyébként a festők védőszentje. Azt állítja róla az apokrif hagyomány, hogy tőle származik a legelső anya és gyermeke – vagyis Mária és Jézus – ábrázolás. Rengeteg képről állítják, hogy tulajdonképpen e minta örökösei. A második, akit kiválasztottam, Huang Kung-wang, aki egy 13. századi fantasztikus kínai tájképfestő volt. Csalódásai miatt feladta a hivatalnoki karriert, és 50 éves korában kezdett festeni. A harmadik egy holland, Vincent van Gogh, aki Dél-Franciaországba vetődve alkotta meg a különleges életműve javát. A könyveimre az a jellemző, hogy történeteket mesélek, de igyekszem megszabadulni attól a tehertől, amit az úgynevezett epikai mindentudás jelent. Nem akarok az a fajta elbeszélő lenni, aki kívülről, felülről nézve ítéli meg a dolgokat. Nem vagyok mindentudó, de megpróbálok minden modellemből egy, a hétköznapinál mélyebb réteget kihozni.

Gondolom, a kamerával is történeteket mesél…
– Igen, akár ismeretterjesztő filmet csinálok, akár dokumentumfilmet.  Én ezeket is elbeszélő műfajoknak tartom. Mindig azt szeretném, ha a befogadó – legyen az néző vagy olvasó – végig tudna menni az általuk kijelölt úton, és tudatában, lelkében, értékeiben gazdagodva állhatna fel a székéből.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.