Csökken a tigrisek és jaguárok száma – a vízerőművek gátjai a hibásak
2021-12-11
A tudatos online vásárló kézikönyve!
2021-12-13
Show all

Hat láb, két szív, egy büszkeség

Fotó: Púza András és HDR

Púza András története nem mindennapi. A kutyák iránti szeretet határozta meg egész életét. Az egykori tűzszerész katona megjárta Afganisztánt is négylábú társával, majd egy merész húzással megalapította a Hard Dog Race-t, azt a kutyás akadálypályás versenyt, amellyel már a külföldi piacra is betört. Hogy mi a siker titka? Szerinte az, hogy profitorientált vállalkozása értékrend alapon működik.

A kutya egészen különleges szerepet tölt be az életünkben. Miért ragaszkodunk hozzájuk ennyire?

Nem csak a kutyákhoz, hanem alapvetően az állatokhoz ragaszkodunk, de valóban, kötődésünk a kutyához egészen speciális, szenvedélyes. Én úgy értelmezem, hogy a kutya az utolsó olyan kapocs, amely az embert összeköti az ősi, jó értemben vett, primitív énjével, azzal aki valaha volt, aki még együtt lélegzett, létezett a természettel.

A te szenvedélyed meddig nyúlik vissza?

Romantikus túlzással élve azt szoktam mondani, hogy kutyaszőrbe kapaszkodva tanultam járni. Soha nem féltem a kutyáktól, ha láttam egyet, rögtön a nyakába akartam borulni kisgyerekként.

Ösztönös a vonzalom, egész életemben az volt. Tizenhárom éves koromtól mindig volt saját kutyám, egyetlen időszakot kivéve, de az teljesen tudatos döntés volt.

Azt is felelős kutyatartásnak tartom egyébként, ha nem tartunk kutyát éppen, mert úgy gondoljuk, hogy nem tudjuk az állatnak megadni azt, amit érdemel. Volt egy ilyen szakasz az életemben, de már elmúlt…

Púza András és HDR

Fotó: Púza András és HDR

Hogyan fordult a figyelmed az egyenruha felé?

Kerestem a lehetőséget, de az egy pillanatig sem volt kétséges előttem, hogy amit csinálok, azt kutyával együtt akarom csinálni. Érdekelt a munkakutyázás, így kerültem a Pannon Kutyás Kutató-Mentőcsapathoz. Rengeteget tanultam tőlük, szenzációs társaság, tömve kiváló szakemberrel és elhivatott kutyással.

Itt ismerkedtem meg egy kutyás tűzszerész katonával, aki meghívott a Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred nyílt napjára. Nem azért mentem oda, mert katona akartam lenni, de amit láttam, az szimpatikus és meggyőző volt.

Ez 2009-ben történt,előtte pár évvel hozták létre a robbanószer kereső kutyás képességet és akkor alakult az önálló kutyás kiképzési rendszert a honvédségnél. A nyílt napon a parancsnok azonnal beosztást kínált, keresték a kutyás tapasztalattal bíró embereket. Elfogadtam, és azon kaptam magam, hogy katona vagyok. Óriási szerencsének éreztem: a hobbim és a munkám ugyanaz lett, kell ennél több?

Púza András és HDR

Fotó: Púza András és HDR

Hogyan került melléd a kutyád? A sereg adta?

Két lehetőség volt. Az egyik, hogy a kutyákat hivatalos beszerzésen megvette a honvédség. A másik, hogy a katona szerzett magának, aztán felajánlotta a seregnek a kutyáját. Én az utóbbit választottam.

Nem kíméltem sem időt, sem energiát, addig kutattam, amíg rá nem találtam – a századparancsnokom segítségével – Roninra. Együtt kezdtük a kiképzést.

Addig a rendőrségnél képezték a honvédségi kutyákat is, mi már az új katonai rendszerben kaptunk speciális és sokrétű felkészítést. A robbanószer-kereső kutyák kiképzése hasonló azokhoz, akik mondjuk kábítószert keresnek. Szag alapján dolgozik mindkettő. A különbség inkább a biztonsági protokoll, kutatás-taktika tekintetében látszik, hiszen itt mind a kutya, mind a gazdája az életével játszik.

Nem kíméltem sem időt, sem energiát, addig kutattam, amíg rá nem találtam - a századparancsnokom segítségével - Roninra

Fotó: Púza András és HDR

Ezt hamarosan éles helyzetben is megtapasztalhattad. 2012-ben Afganisztánban teljesítettél szolgálatot a honvédség Tartományi Újjáépítési Csoportjának tagjaként, a kutyáddal együtt…

Tudtuk, hogy menni fogunk, ezt már a felszerelés pillanatában sem titkolták, a kiképzés is azért volt annyira komoly. Nagyon vártam, hogy végre mehessünk. Hét hónapig dolgoztunk ott.

Féltél?

Persze. Aki azt mondja, hogy nem fél, annak vagy nagyon nagy az arca, vagy teljesen hülye. Kell is, hogy legyen egy egészséges félelem az emberben, ami kontrollszerepet tölt be a meredek helyzetekben.

Nem szégyellem, az első két-három hétben tele volt a nadrágom, minden napeszembe jutott, hogy felrobbanhatok.

Aztán, ahogy teltek a napok, és elkezdett rutinszerűen működni minden, a félelem figyelemmé és értő óvatossággá szelídült. Az ember tudja, hogy rajta és a kutyáján sok ember élete múlik, ezt soha nem tévesztettem szem elől.

Kevés stresszesebb munka van, mint hadműveleti területen bombák után kutatni. Lelkileg hogyan viselted? Foglalkoztak a tűzszerészekkel külön a táborban?

Hogyne, nagyon figyeltek ránk. Volt velünk pszichológus és lelkész is, nagyon lelkiismeretesen végezték a munkájukat, ahogyan mindenki a misszióban. Fantasztikus társaság volt, azok, akik már a második vagy harmadik szolgálatukat töltötték kint, mindenben segítettek az újoncoknak. Nagyon sokat köszönhetek, mind a tűzszerész csoport tagjainak, mind az egész közösségnek.

Púza András és hard dog race

Fotó: Púza András és HDR

Egy kutyás tűzszerész afganisztáni munkája azért elég speciális, tekintve, hogy a közvetlen társa egy négylábú. Egy ilyen szituáció még szorosabbá teszi a kutya és vezetője kapcsolatát?

Egyértelműen. Mi már úgy mentünk ki, hogy nagyon össze voltunk Roninnal kovácsolódva. Ő eleve nem laktanyai kutya volt már Budapesten sem, a munka végeztével minden nap hazajött velem.

Nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, mire Afganisztánba értünk, ami ott továbbmélyült.

Ronin odakint is imádott mindenkit, a nap végén mindig tettünk egy kört a táborban,hogy mindenki megsimogathassa, megszeretgethesse. Az alapmunkáján túl bizonyos fokig terápiás kutya is lett, de ezt ő ugyanúgy élvezte, ahogyan a katonák.

Féltetted?

Hogyne. Ez is benne volt a saját kezdeti félelmemben. Egy kutyáért a legrendezettebb,legnyugodtabb körülmények között is felelősséggel tartozunk, ez hatványozottan igaz egyháborús területen. Ahogyan katonatársaimat biztonságban akartam tudni, ugyanúgy Ronint is.

Teljesen jól. Ronin belga juhászkutya, malino is változat volt, őket kifejezetten munkakutyának tenyésztették ki.

Fotó: Púza András és HDR

Hogy bírta fizikailag a hét hónapot? Afganisztánban elég szélsőséges a klíma.

Teljesen jól. Ronin belga juhászkutya, malino is változat volt, őket kifejezetten munkakutyának tenyésztették ki. Iszonyú szívós fajta, a franciák már az I. világháborúban használták őket a fronton, a legdurvább körülmények között.

Nekik az életük a munkáról szól, akkor is, ha időnként azt játéknak fogják fel.

Jól bírta a hőséget is, dolgoztunk 43-45 fokban is, de persze oda kellett rá figyelni. Az mindig a kutyavezető felelőssége, hogy mennyire hajtja meg a kutyáját.

Hazatérésed után néhány évvel leszereltél, és belecsaptál egy olyan dologba, ami azóta gyakorlatilag világsiker lett. Kitaláltad a kutyás akadályversenyt, a Hard Dog Race-t. Honnan pattant ki az ötlet?

Érdekes, de az eredeti ötlet még Afganisztánban fogalmazódott meg, ám az annyira képlékeny volt, hogy el is feledkeztem róla. Már a harmadik Hard Dog Race-t rendeztük, amikor eszembe jutott a történet. Egy nagyon zúzós napon voltunk túl, iszonyú forróságban dolgoztunk, raktam fel az ellenőrizendő teherautókra a kutyát, másztam utána, aztán vissza, ez ment egész nap. Mindezt repeszálló mellényben, talpig vasban, harmincvalahány fokban.

Mire vége volt a munkának, a világunkat nem tudtunk, olyan fáradtak voltunk. Akkor mondtam a kollégámnak: amit csinálunk, az akkora marhaság, hogy versenyt lehetne rendezni belőle.

Mire ő csak annyit mondott: „Hát csináld meg!” Persze évek teltek el, hogy valóban megcsináljam. 2015-ben szereltem le, akkor már az akadálypályás futások szerelmese voltam. Egy alkalommal, amikor beértem a célba, hiányérzetem támadt. „Hol a kutyám?” – kérdeztem magamtól.

Ez volt az a pillanat, amikor valóban megszületett az ötlet egy olyan akadálypályás versenyről, ahol kutya és gazdája együtt teljesíti a kihívást.

Végeztem egy piackutatást, nehogy feleslegesen találjam fel a spanyolviaszt. Kiderült, vannak kicsit hasonló versenyek a világon, de azok messze voltak az én elképzelésemtől. Azokat céloztam meg, akik úgy szeretnének kilépni a komfortzónájukból, hogy közben a lehető legszorosabb kapcsolatot építik ki a kutyájukkal. Így kezdődött…

megszületett az ötlet egy olyan akadálypályás versenyről, ahol kutya és gazdája együtt teljesíti a kihívást.

Fotó: Púza András és HDR

Ütköztél falakba az indulásnál? Egy ilyen dolog beindításához elég komoly logisztika és pénz kell.

Persze. Sokan nem is értették, hogy mit szeretnék összehozni. De ez csak még jobban inspirált. Az első versenyt, ami 2016-ban volt, másfél éves szervezés előzte meg. Baráti segítséggel csináltunk mindent.

Jöttek volt kollégák, ismerősök, lelkes kutyások, gyakorlatilag ingyen dolgozott mindenki. Volt alvállalkozó, aki önköltségi áron jött ki. Örömmunka volt a szó legszorosabb értelmében.

A falakba ütközés mellett így is rengeteg segítséget és támogatást kaptam. Több cég is mellénk állt, hittek bennünk. Egy több mint 160 cégből álló listán mentem végig, ebből kezdetben öt támogató lett. Szóval, sok fal és pár kapu. Aztán elindult a versenysorozat és óriási siker lett. Hirtelen mindenki érdeklődni kezdett iránta, megjelentek a szponzorok, a hirdetők. Megalapítottuk a céget, és onnantól ismét elmondhattam: abból élek, ami egyben a hobbim is.

Az érdeklődés pedig egyre nagyobb. Már nem csak itthon, hanem Csehországban,Lengyelországban és Németországban is rendeztek versenyeket, de a tengerentúlról is érdeklődnek.

Franchise rendszerben dolgozunk, de nem a hagyományos értelemben. Minden helyszínre mi megyünk, mi építjük a pályát, mindenen rajta tartjuk a szemünket. Mi tanítjuk be a kinti csapatokat is. Természetesen a külföldi versenyeken is ott vagyok, magam is teljesítem a próbákat.

Számomra ez túlmutat az anyagiakon, a bevételen, ez nekem személyes és érzelmi és értékrendbeli ügy is.

Ezért van az, hogy soha nem kötök szerződést olyannal, aki nem jön el a kutyájával, és nem csinál végig egy versenyt. Hiába akarnak sok pénzzel beszállni, hiába akar valaki a saját országában HDR-t rendezni, ez nem csak a profitról szól. Ez egy misszió, aminek a lényegét csak az értheti meg, aki egy verseny után maga is fülig sárosan úgy gondolja, hogy fantasztikus dologban vesz részt.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

A legfontosabb, hogy legyünk túl a pandémián. Eléggé keresztbe tett nekünk, de így is folyamatosan tervezzük a versenyeket. A távlati célok alapvetően a bővítésről szólnak,elsősorban Európában szeretnénk terjeszkedni, de már más kontinensek felé is kacsintgatunk. Az álom persze akkor válna valóra, ha a világ minden táján, ahol megfelelő a kutyatartási kultúra hozzá, futtathatnánk HDR versenyeket.

Az álom persze akkor válna valóra, ha a világ minden táján, ahol megfelelő a kutyatartási kultúra hozzá, futtathatnánk HDR versenyeket.

Fotó: Púza András és HDR

A kutyák iránti ragaszkodással indítottuk a beszélgetést. Zárásul: mi a HDR sikerének titka, miért akkora boldogság, amikor a gazda és a kutyája a sárból kikecmeregve, tetőtől-talpig mocskosan célba ér?

Akinek van kutyája, az valószínűleg érti és érzi ezt. A Hard Dog Race teljesen tudatosan idézi meg azokat az időket, amikor együtt vadásztunk a kutyákkal, amikor együtt kúsztunk velük asárban, amikor együtt éltük meg azt a hétköznapi harcot, ami a túlélésről szólt.

A képlet nagyon egyszerű volt: ha nem vadásztál sikeresen, nem ettél. A kutya ebben volt a társunk, és ezekbe az időkbe visz vissza a HDR. A kutya sportra, futásra, mozgásra született, na meg agymunkára.

Ezt hajlamosak vagyunk ma elfelejteni. Az akadályok szándékosan úgy vannak kialakítva, hogy a versenyzőknek gondot és problémát okozzanak, ezzel is előcsalva a túlélés, a küzdés ősi ösztönét. Ez nem az egóról szól, nem egy újabb szelfiről, amit ki lehet tenni az Instára. Ha valaki így áll hozzá, az nem érti a verseny lényegét, és jó eséllyel nem is fogja tudni teljesíteni azt. Erről szól a mottónk, így nyer értelmet: „Hat láb, két szív, egy büszkeség”.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.