Annakidején, hatalomra jutásukat követően, három politikus, Franco, Pétain és Antonescu azonnal egypárti diktatúrát léptetett életbe – nyilatkozta a Tudás.hu-nak Romsics Ignác. A történész akadémikussal abból az alkalomból beszélgettünk, hogy a napokban különleges könyve jelent meg a Helikon Kiadónál, Honmentők/honvesztők címmel, amelyben hat 20. századi jelentős európai országvezető – a finn Mannerheim, a lengyel Pilsudski, a magyar Horthy, a román Antonescu, a spanyol Franco és a francia Pétain – portréját alkotta meg.

Ilyen átfogó és összehasonlító értékelés, ha jól tudom, Magyarországon még nem jelent meg. Miért éppen ennek a hat európai országvezetőnek a portréját rajzolta meg?

Horthy Miklóssal – közvetve vagy közvetlenül – pályám kezdete, idestova tehát közel 50 éve foglalkozom. Az, hogy ő bekerült a hat országvezető közé, így szinte magától értetődött. Az utóbbi évtizedekben sokat jártam Franciaországban, Finnországban és Romániában, s megfordultam néhányszor Lengyel- és Spanyolországban is. Tanulmányútjaim során elsősorban az egyes országok 20. századi története iránt érdeklődtem. Így elkerülhetetlenül szembe kerültem Pétain, Mannerheim és Antonescu, valamint Pilsudski és Franco működésével, továbbá tevékenységük mai megítélésével. Az érdeklődés ezért egy idő után átfordult szisztematikus kutatásba. Elvileg írhattam volna Kemál pasáról és Metaxa ezredesről is, ám Törökországban nem jártam, s az egyébként is Ázsia, és mint ilyen, eléggé más kultúra; Görögországban pedig az antik világ emlékei nyűgöztek le, nem a 20. század. Ezért maradt a hat fő.

Mind a hatan katonák. A maguk idejében a háborúk, a huszadik századi nagy nemzetközi konfliktusok  „követelték ki”, hogy éppen ők kerüljenek hatalomra?

Franco kivételével valamennyien az I. világháborúban váltak ismertté sikeres katonai parancsnokként, s amikor a belső viszonyok zavarossá váltak, illetve újabb háború fenyegetett, szinte magától értetődően kerültek előtérbe. A huszadik században az egymást követő két háború valóban kikövetelte az erőskezű és a hadseregek irányítására alkalmas vezetőket. Ez egyébként „alsóbb” szinteken is így volt. Magyarország 1919 és 1945 közötti 15 miniszterelnökéből például négyen – Szálasival együtt öten – tartoztak a katonák közé; a dualizmus korának ugyancsak 15 kormányfője közül viszont csak egy: báró Fejérváry Géza, s ő is csak néhány hónapra. Nem véletlenül hívjuk ezt az időszakot „boldog békeidőknek”, a rákövetkezőt pedig „hosszúra nyúlt fegyverszünetnek”.

Forrongó időszak volt. Vadkapitalizmus, polgárháborúk, nagy találmányok, válságok, forradalmak kora. A tizenkilencedik század vége felé, a huszadik század első felében milyen ideológiai-politikai vonalat követtek ezek a vezetők?

Ideológiai szempontból valamennyiükre hatottak azok az újkonzervatív áramlatok, amelyek gazdasági téren a liberális szabad versennyel szemben, az állam fokozottabb beavatkozásáért és a piacgazdaság érvényesülésének korlátozásáért, társadalmi síkon pedig a polgári átalakulás veszteseiért, vagy magukat vesztesnek érző, frusztrált csoportjaiért szálltak síkra. Ehhez a gazdasági-társadalmi programhoz markáns nacionalizmus és olykor biológiai értelemben vett rasszizmus társult. A neokonzervativizmus politikai programjának fontos részét képezte a pártok versengésére épülő, és lényegénél fogva korruptnak tartott parlamentarizmus bírálata, s a pozitív értékekkel felruházott hagyományos közösségek (család, falu, vidék) dicsőítése. A maguk működésében e vezetők ezért igyekeztek a korrupciónak a látszatát is kerülni. Bár pályája elején Piłsudski  nem a neokonzervatív áramlatokkal, hanem Marx, Engels és az orosz anarchisták nézeteivel rokonszenvezett, az antiparlamentarizmus és a nacionalizmus az ő baloldali rendszerkritikáját is jellemezte.

Vörös-fehér összecsapások

Ön tudományos igényességgel, ugyanakkor rendkívül olvasmányosan írja le ennek a hat katonának az emberi tulajdonságait, politikusi pályáik alakulását, cselekedeteik mozgatórugóit, kapcsolatrendszereiket, akár – ahol ennek külön jelentősége van-, még a nőügyeiket is. Mely tulajdonság volt jellemző mindegyikükre?

Az erőszak mindegyikük eszköztárához hozzátartozott. A spanyol polgárháború alatti és utáni megtorlások során kivégzettek száma elérte a 110 ezer főt, amelyből a Franco vezette nemzeti erők számlájára 72–73 ezer, a köztársaságiak terhére pedig 35–36 ezer fő volt írható. Az 1918-19-es finnországi polgárháború lényegesen kevesebb áldozattal járt. A vörösök közel 1650, a fehérek pedig 8400 honfitársukat végezték ki. A győztes jobboldal kezére került mintegy 80 ezer hadifogoly közül az internálótáborokban – nagyrészt élelem híján és a pusztító járványok miatt – 12 500-an haltak meg. A konfliktus áldozatainak együttes száma így meghaladta a 25 ezret. Az 1919–1920-as magyarországi fehérterror áldozatainak a száma ennél jóval kevesebb: alig több mint ezer.  Legkevesebb áldozattal az 1941. januári romániai harcok jártak. A vasgárdisták hatalomátvételi kísérlete néhány száz ember életét követelte.

Hogyan értékeli, milyen volt ezeknek a politikusoknak a hatalomgyakorlása?

Hatalomra jutásukat követően Franco, Pétain és Antonescu egypárti diktatúrát léptettek életbe. A Horthy Miklós nevével fémjelzett magyar rendszer ehhez képest kifejezetten jogállam volt, amelyben rendszeres időközönként tartottak többpárti választásokat, érvényesült a hatalommegosztás montesquieu-i elve, s a politikai és a szellemi életet, valamint a nyilvánosság különböző színtereit korlátozott pluralizmus jellemezte. A minden szempontból demokratikus finnországi rendszerrel mégsem volt azonosítható. Ennek egyik legfőbb oka az 1922 tavaszán, rendeleti úton bevezetett korlátozott és nagyrészt nyílt választójog volt, vagyis, 1922 és 1939 között a magyar lakosságnak alig 30 százaléka választhatott, s ennek mintegy 80 százaléka nem titkos, hanem nyílt szavazással.

Pilsudskiból is diktátor lett?

Az 1918-1919-ben újjászületett Lengyelország Finnországhoz hasonlóan a parlamentáris demokrácia útján indult el. Pilsudski ezt gúnyosan csak „szejmokráciának” nevezte, s várta a rendszer csődjét. Nem kellett sokat várnia. A szociális nehézségek miatt egymást érték a sztrájkok és a bérkövetelő mozgalmak. Az elégedetlenkedők egyre többször éltették az ország újjászületésében kiemelkedő szerepet játszó marsallt, aki  egykori tisztjei javaslatára 1926-ban fegyveres államcsínyt hajtott végre. Ekkor még nem léptetett életbe nyílt katonai diktatúrát. A Rubicont 1930-ban lépte át. Koholt vádakra hivatkozva ekkor utasítást adott több mint félszáz képviselő letartóztatására. A kibontakozó diktatúrával szembeni potenciális ellenállókat 1934 júliusától német mintára koncentrációs táborba zárták bármiféle bírósági ítélet, sőt vádemelés nélkül. Az 1930 és 1935 közötti lengyel politikai rendszer nem volt annyira represszív és monolit, mint a spanyol, a francia, vagy az 1940 utáni román, ám kétségkívül a korszak diktatórikus vonásokkal rendelkező, de többpárti autoriter rendszerei közé tartozott.

Hogyan fogadták ezek a katonák Hitlert? Képesek voltak-e taktikusan, a saját nemzetük érdekei szerint kezelni Németország hódító és megsemmisítő törekvéseit?

Piłsudski kivételével, aki 1935-ben meghalt, 1940-re mindegyik tábornok Hitler szövetségesévé vált, és 1941-ben csatlakoztak a Harmadik Birodalom Szovjetunió elleni háborújához. Együttműködésük azonban korántsem volt azonos mértékű. Antonescu, akit antibolsevizmusa mellett mindenekelőtt az 1940-ben elveszített erdélyi és besszarábiai területek visszaszerzése motivált, nagy erőket vezényelt a keleti frontra, és mindent egy lapra tett fel. Ha a király és környezete 1944. augusztus 23-án nem tartóztatja le és fosztja meg minden hatalmától, valószínűleg utolsó leheletéig folytatta volna a harcot Hitler oldalán. Finnországnak Romániához hasonlóan területi követelése volt a Szovjetunióval szemben. A finn kormány ezért már 1941 januárjában hozzájárult ahhoz, hogy Észak-Finnországban német csapatok állomásozzanak, s hogy háború esetén a Luftwaffe a finn repülőtereket, a haditengerészet pedig a finn kikötőket akadálytalanul használhassa. Mannerheim ettől függetlenül egy olyan politikai vonalvezetést érvényesített, amely a németekkel való együttműködést mindig a lehető legszűkebb korlátok között tartotta. Ezért következetesen ellenállt például a németek arra irányuló követelésének, hogy a finn hadsereg is csatlakozzon Leningrád ostromához.

A fasisztának tartott Franco hivatalosan Hitler mellé állt?

Nem ez történt. Hitlernek küldött 1940-es üzeneteiben és nyilvános beszédeiben Franco is azonosította magát a náci háborús célokkal, és a spanyol polgárháborút úgy állította be, mint az „új európai rend” megteremtéséért folytatott küzdelem „első ütközetét”. A tényleges hadba lépést azonban halogatta. Hitler ezért komolyan neheztelt korábbi pártfogoltjára, és előszeretettel nevezte „latin sarlatánnak”. A Szovjetunió elleni hadjárat 1941-es megindulása azonban új helyzetet teremtett. Németország most azt az államot támadta meg, amelyet Franco az emberiség fő ellenségének tartott. Ezért nem ellenezte, hogy a falangisták önkénteseket toborozzanak, és Spanyolország 18 ezer fős kontingenst („kék hadosztály”) küldjön a keleti frontra. Hadüzenetre azonban ennek ellenére sem ragadtatta magát, hivatalosan nem vált hadviselő féllé.

Aki rosszul döntött

Petain úgy gondolta, ügyesen, óvatosan Hitler árnyékában is viszonylagos önállósággal irányíthatja a független Franciaország-részben a Vichy-kormányt?

Külpolitikai szempontból a Pétain-rendszer alapja is a németbarátság volt. Ez azonban eleinte egyáltalán nem járt együtt feltétlen behódolással. 1942 őszén a helyzet lényegesen megváltozott. A szövetségesek 1942. november 8-ai észak-afrikai partraszállására Hitler a Petain-vezette Vichy-Franciaország megszállásával válaszolt. Pétaint ez felettébb nehéz helyzetbe hozta. El kellett döntenie: marad és továbbra is kiszolgálja a németeket, vagy a fegyverszüneti egyezmény egyoldalú felrúgására hivatkozva lemond, esetleg Észak-Afrikába repül, és a szövetségesek mellé áll. Pétain az első lehetőség mellett döntött, és ettől kezdve olyan kényszerpályán mozgott, amelyről képtelennek bizonyult lelépni, és a németeknek ellentmondani. Ezért vált egyértelműen kollaboránssá. Finnországtól és Romániától eltérően Magyarországnak semmiféle területi követelése nem volt a Szovjetunióval szemben. És Hitler nem is követelte a magyar katonai részvételt. A katonai vezetéssel és a szélsőjobboldallal egyetértve Horthy ennek ellenére 1941 június 26-án deklarálta a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval. Az 1942-43-as hadi események, mindenekelőtt a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg katasztrofális veresége azonban őt is új megfontolásokra sarkallta. Reális lehetőségként vette számba, hogy Németország ismét el fogja veszíteni a háborút. A magyar kormány politikája ezt követően ezért arra irányult, hogy a német-magyar kapcsolatokat lazítva Magyarország visszaszerezze a nyugati szövetségesek bizalmát, és előkészítse a háborúból való kiugrást. Közismert, hogy ez utóbbi nem sikerült.

Volt egy sajátos konfliktusforrás is, amellyel mindegyik vezető szembenézett: az országaikban élő zsidósághoz való viszony. Az egyébként kifejezett fasisztának tartott Franco a zsidókat állítólag soha nem támadta, a többiek viszont annál inkább. Hogyan hatotta át e hat vezető gondolkodásmódját és cselekedeteit az égető „zsidókérdés”?

A zsidósággal szembeni diszkriminációk terén jelentősen különbözött a tábornokok álláspontja. Franco valóban nem hozott egyetlen zsidóellenes intézkedést sem, és a hadseregében szolgáló zsidó tiszteket semmiféle diszkrimináció nem érte. Emellett kormánya hatékonyan segítette a veszélyben lévő európai zsidókat. Nem érték diszkriminációk a mintegy kétezer fős, harmonikusan integrálódott finnországi zsidóságot sem. A hadseregben közülük több mint háromszázan szolgáltak, akiknek a bátorságáról és helytállásáról Mannerheim többször elismerően nyilatkozott. A Gestapo nyomásának engedve a finn rendőrség 1942 végén ugyan megkezdte a külföldi honos zsidók kiadását, ám az első nyolc fő kiszolgáltatása olyan mértékű felháborodást váltott ki, hogy ezt is leállították. A többiek Finnországban vészelték át a nehéz időket, annak ellenére, hogy Heinrich Himmler nyomatékosan követelte kiadásukat. Pétain idegenkedett a zsidóktól, de nem gyűlölte őket. A paraszti Franciaországról kialakított idillikus és anakronisztikus elképzelése ugyanakkor kétségkívül tartalmazott a modernitással szorosan összekapcsolódó zsidók elleni érzelmeket. A nürnbergi törvények értelmében zsidónak minősülőket kezdettől fogva kizárták az állami szolgálatból, valamint a közvélemény befolyásolására képes foglalkozásokból, így a sajtó, a film a színház és a rádiózás területéről. A további diszkriminációk elől azonban Pétain elzárkózott, és – eltérően az északi megszállt zónától – sem a sárga csillag viselését nem írta elő, sem a zsidók tömeges deportálását nem támogatta.

A román „végső megoldás”

Úgy tudom, Antonescu viszont erősen zsidóellenes volt.

A román hadsereg keleti előnyomulását 1941 második felében és 1942-ben végig kísérték a civilek, elsősorban a zsidók és a baloldali beállítottságú személyek elleni attrocitások, gyakran kifejezett pogromok. A romániai „zsidókérdés” „végleges megoldását” Antonescu az ország teljes „zsidótlanításától”, vagyis az életben maradottak deportálásától remélte. Paranoid módon a háborút sem csak területszerzésként, illetve -visszaszerzésként, hanem a Gonosszal azonosított zsidók elleni élet-halál harcként fogta fel. A háborús győzelem 1942-től fokozatosan romló kilátásai ennek ellenére óvatosságra és elővigyázatosságra késztették. Ezért nemcsak a keletre irányuló tömeges deportálások tervét vették le a napirendről, hanem a németek arra irányuló 1942-43-as követeléseinek is ellen álltak, hogy lengyelországi megsemmisítő táborokba szállítsák őket. Ezzel magyarázható, hogy a Pruttól nyugatra fekvő tartományok mintegy 300 ezer izraelita vallású román állampolgára túlélte a háborút. Ez ugyanúgy Antonescu elhatározásán múlott, mint a Pruttól keletre fekvő tartományok megtisztító akciói, amelyek együttesen legalább 250 ezer áldozatot követeltek. Antonescutól eltérően Horthy elvileg markáns különbséget tett a régebb óta Magyarországon élő, és a fennálló társadalmi rendet elfogadó integrálódott zsidó polgárság és az újonnan bevándorolt szegény, illetve a rendszert élesen bíráló baloldali (radikális, szociáldemokrata, kommunista) zsidó csoportok között. Az 1938 utáni zsidóellenes törvények azonban – amelyek korlátozták a zsidónak minősítettek arányát az üzleti életben és a szellemi pályákon, a közszolgálatból és a hadseregből pedig teljesen eltávolították őket – ilyen distinkciót nem tartalmaztak. Fenntartásait olykor hangoztatva, Horthy ezeknek a törvényeknek mindegyikét aláírta. A deportálásoknak azonban, amelyeket Hitler követelt, ellenállt. A zsidók gettósítása és deportálása ezért csak az 1944. márciusi német megszállás után vette kezdetét. 1944. június végéig így mintegy 440 ezer főt, a vidéki zsidóság túlnyomó többségét deportálták, akiknek csak töredéke élte túl a koncentrációs táborok poklát.

Az egyes országokban az utókor hogyan értékeli a könyvében bemutatott országvezetők történelmi szerepét?

Mivel a hat tábornok számos kérdésben eltérő politikát követett, mai megítélésük is különböző. Mannerheim, aki az 1920-as évek végétől a baloldalt is magába foglaló nemzeti egység rendíthetetlen híve volt, majd 1939 és 1944 között kétszer mentette meg hazáját a szovjet inváziótól úgy, hogy közben Hitlerrel szemben is eredményesen védte hazája érdekeit, a finnek szemében nem egyszerűen Finnország nemzeti hőse, hanem „a valaha élt legnagyobb finn”. Hasonló a megítélése a lengyelek körében Piłsudskinak. Az 1990-es években az emberek őt tartották a lengyel történelem legbefolyásosabb alakjának. A közvéleménykutatások szerint azóta ez annyiban változott, hogy II. János Pál pápa, Krakkó egykori érseke az első helyről a másodikra szorította. Antonescu, Pétain, Horthy és Franco emlékezete ezzel szemben megosztja a román, a francia, a magyar és a spanyol társadalmat. A jobboldal, vagy annak egy része honmentőként dicsőíti, a baloldal pedig honvesztőként bírálja és elítéli őket. Vagyis mind a négyen az úgynevezett „forró emlékezet” (Jan Assmann német egyiptológus és vallástörténész kifejezése) kitüntetett tárgyai, ami jelentősen nehezíti a tisztán megismerésvágyból fakadó és identitás-semlegességre törekvő tudományos történetírás eredményeinek széleskörű elfogadását.