Sok mindent egyre jobban tudunk a honfoglaló magyarok tárgykultúrájáról. Az egyes ábrázolásokon látható csúcsos süveget úgy tűnik, nem hordták, a néhány előkerült tárgyukon lévő rovásírás pedig inkább talizmánként szolgálhatott, bár a sztyeppén nem folytak vallásháborúk. A magyar őstörténet honfoglalás előtti és utáni évtizedeinek történész szakértői közül B. Szabó Jánost és Sudár Balázst, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársait kérdeztük.

Milyen öltözetük volt a honfoglalóknak, amikor a Kárpát-medencébe érkeztek?

Sudár Balázs: Erről viszonylag keveset tudunk, mindenekelőtt azért, mert a Kárpát-medence éghajlati viszonyai közt a szerves anyagok elbomlanak. Amit a honfoglalók viseletéről mégis lehet tudni, az egyrészt az, ami megmaradt, mindenekelőtt a fém ruhadíszek, valamint ezek elhelyezkedése, és ha szerencsénk van, akkor az ezekre korrodálódott textil- vagy bőrmaradványok. Ezenkívül segítségünkre lehetnek az analógiák, olyan források, amelyek általában a sztyeppei népek viseletét mutatják meg: a közelmúlt néprajzi gyűjtései, korábbi ábrázolások, vagy az e tekintetben szerencsésebb éghajlati körülmények között megmaradt, gyakran a honfoglalókkal kortárs vagy közel kortárs viseletek. Ezekre alapozva próbálhatjuk rekonstruálni a honfoglalás korának ruházatát.

Az a sajátkezű rajz, amelyet László Gyula régész-történész nyomán az érdeklődők ismernek, a mai kutatások alapján elfogadható?

SB: Többé-kevésbé igen, azzal a megkötéssel, hogy László Gyula művész is volt, ami befolyásolta a látásmódját. A lovas nomádok alapvető viselete egyébként nagyjából egységes, és ez a magyarokra is igaz lehet: csizmát mindenképpen hordtak, hiszen csizma nélkül nem lehet lovagolni. Nadrágot viseltek, szintén a lovaglás miatt.

Ahogy a tankönyvekben lefestik a honfoglaló magyarokat
Forrás: nkp.hu

A felsőruházat jellegzetes darabja a kaftán volt, egyfajta kabát, amely talán combközépig, térdig ért. Ezek a felső ruhák adott esetben nagyon komoly értéket is képviselhettek, hiszen nagyon jó anyagból, nagyon jó selymekből is készülhettek a leletek tanúsága szerint.

A honfoglalók fegyverei akár Kínából is származhattak

Hol szerezték be ezeket?

SB Részben a selyemúton, másrészt Bizáncból.

Nyilván így tett az elit. És a köznép?

SB Valószínűleg a köznép is. A selyemnek nem az volt a lényege, hogy drága és szép, hanem az, hogy jó hőszigetelő, és ugyanakkor könnyű is. Persze ne az általunk közismert bélésselyemre gondoljunk, hanem egy durvább, nyersebb anyagra. A sztyeppei népek (utódai) máig ilyen selymeket hordanak.

 A sztyeppei népek, a honfoglalók szőttek? Tudtak szőni textíliákat?

SB A sző és a fon nyelvünk ősi szavai, az orsó pedig például honfoglalás előtti átvétel a törökből. Ezek alapján biztosan tudtak szőni, de valószínűleg nem vízszintes, hanem talán inkább függőleges szövőszékeket használtak, ahogy a sztyeppei népek is. A textíliák egy része viszont biztosan kívülről, például kereskedelem révén kerültek hozzájuk. Visszatérve az öltözködésre, nyáron egy rétegben öltöztek, télen több réteget vettek magukra az adott öltözetből. Akár hármat is.

B. Szabó János: Harci viseletként is hasznos volt a több réteg, későbbi források szerint a magyar harcosok több, bőrből készült felsőruhát öltöttek magukra. És talán nehezen hihető, de a több rétegben viselt selyemkaftánok jó védelmet nyújtanak egyes fegyverek ellen. A fejfedőről jószerével semmit sem tudunk, a László Gyula-rajzokon látható szőrös szélű süvegek a mai napig használatosak egyes nomád népek körében, de egyáltalán nem biztos, hogy a honfoglalóké is ilyen volt.

És a csúcsos süvegek?

SB Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a csúcsos süveg nem nomád sajátosság, hanem a rúszokhoz (vikingekhez) köthető.

A csizmák anyaga nemez volt?

SB: Nem. A csizmáik bőrből voltak. Természetesen használtak mindenféle, egyéb csizmákat is, főleg télen, mert hiszen a hideg szélben lefagy az ember lába, ezért ilyenkor speciális, nagy, nemez és prém csizmákat is hordtak. A honfoglalás utáni magyarokról ugyan nem ismerünk korabeli ábrázolást, de ugyanabból az időből számos kép maradt fenn például a Kitan Birodalomból (Észak-Kína, Belső Ázsia), és azok bizony meglepő hasonlóságokat mutatnak a fizikailag megfogható dolgok tekintetében (régészeti leletek) azzal, ami a honfoglalók tárgykultúrája volt. Nagyon érdekes, hogy ha valamilyen (mondjuk fegyverzeti) újdonságot kitaláltak Keleten, akkor az nagyon gyorsan végigfuthatott az eurázsiai „sztrádán”, bármilyen népek lakták is ezt a területet.

Mi lehetett az oka ennek a nagyon gyors elterjedésnek? Cserekereskedelem?

SB: Mi más, mint a mozgás. A nomád népek óriási távolságokat járnak be aránylag rövid idő – hetek, hónapok – alatt. Vannak téli szállások, nyári szállások, és az évnek vannak kiemelt időpontjai és helyszínei, ahol és amikor ezek a nomád közösségek találkoznak, mert egyébként kis közösségek élnek hatalmas területeken szétszóródva: ekkor vannak a vásárok, és egyéb események, amelyeken intenzív kulturális kapcsolatok is alakulnak-fejlődnek. Természetesen a kereskedelem is működik, mégpedig folyamatosan. Különböző kényszerítő okokból kifolyólag (időjárás-változás, más népek hódító hadjáratai) egy-egy nép persze el is hagyhatja szokásos szállásterületét, vándorol keletről nyugatra, nyugatról keletre, akár elképzelhetetlenül messzire is elköltözhet: ennek következtében mind a tárgyi, mind a szellemi információ aránylag gyorsan jön-megy.

BSZJ: Sőt, nemcsak az. Az egyik legfrissebb genetikai szenzáció az volt, hogy az avar elitnek egészen távol-keleti, belső-ázsiai kapcsolatai, kötődései voltak.

Igen, a Cell című folyóiratban lehetett olvasni a több egyetem és közel húsz kutatóhely összefogásával (köztük magyar tudósok részvételével) elkészült, tanulmányt a Histo Genes projektben.

BSZJ: Nos, az avarok esetében arról van szó, hogy néhány évtized leforgása alatt milyen hatalmas utat tettek meg (a mai) Mongóliától a Kárpát-medencéig. Természetesen ilyenkor a tárgyak is vándorolnak az emberekkel. Kevéssé közismert, de régészek közt tudott már ötven éve, amikor egy akkoriban feltárt csallóközi, (Révkomárom közelében levő) avar sírból előkerült egy lándzsanyél, amelynek fája csak Észak-Kínában volt honos. A fegyver, tulajdonosával együtt járta be ezt a hihetetlen távolságot, és bizonyára együtt a harcos többi fegyverével, ruhájával, egyéb tulajdonával. Az avarok itteni megjelenésükkel divatot teremtettek a régióban, akár a fegyverzetet nézzük, akár a ruházkodást vagy a hajviseletet, például ami megjelent az itáliai germánoknál (longobárdok).

Egy-két évtized alatt ekkora távolságot legyűrni? Szinte hihetetlen. Vagy mégis? Teljes családdal, hatalmas nyájakkal, ekhós szekerekkel, felpakolt sátrakkal, mindennel?

BSZ: Mindennel: komplett gazdasággal, ugyanis a nagyállattartó közösségek nagyon gyors helyváltoztatásra voltak képesek, ha szükség volt rá. Ugyanis mivel minden mobil, végeredményben csak döntés kérdése, hogy indulnak-e, és ha igen, akkor meddig mennek. A döntést megelőző, kiváltó ok többnyire kényszer: ellenséges hódítás. A választás lehetősége pedig annyi, hogy maradok-e a birkáimmal és akkor rab leszek (esetleg halott), vagy amilyen gyorsan csak lehet, továbbállok és szabad maradhatok, esetleg az állataim nélkül (amelyek viszont pótolhatóak).

Honfoglalás – ahogy Munkácsi Mihály elképzelte
Forrás: Wikimedia commons

Rovásírás, mint talizmán

Nézzünk még egy érdekes kérdést. Írtak-e a honfoglaló magyarok? És ha igen, akkor mit?

SB: A honfoglalás kori írásbeliségről nagyon keveset tudunk. A Kárpát-medencéből mindössze két rovásemlék maradt rovásírással, és ezek is rövid, néhány betűs szövegek, amelyeknek máig sincs biztos megfejtésük. A rovásírás alig jelöli a magánhangzókat, ezért, ha nem tudjuk, hogy mi a betűk hangértéke, és még azt sem tudjuk, hogy milyen nyelven kellene olvasnunk a szövegeket, akkor szinte lehetetlen biztosat állítani.

Az egyiptomi hieroglifákat például a Rosette-i kő óta el tudjuk olvasni, de annak a közelében sem vagyunk, hogy eredeti kiejtéssel mondjuk az olvasatot.

SB: Igen, erről beszélek. A homokmégyi (Bács-Kiskun megye, kalocsai járás) tegez csontborításán és a bodrog-alsóbűi fúvókán talált jelek egyetlen dolgot bizonyítanak: hogy a honfoglalók közt voltak olyan emberek, akik ismerték és használták a rovásírást.

A homokmégyi tegez és a rajta lévő rovásírás
Forrás: Wikipedia

Na de mire használták?

SB: Ezek általában rituális feliratok szoktak lenni, áldást kérnek a gazdájukra, vagy rontást hárítanák el, ahogy például egy akkori kovácsműhely fújtatójának a fúvókáján van néhány jel. Látnivaló, hogy az írást nem információ-közlésre használták, hanem valójában inkább afféle óvó-védő feladatra. Egyáltalán nem biztos, hogy a felirattal ellátott tárgy tulajdonosa el tudta olvasni a jeleket. Nem úgy használták az írást, ahogy mi, más célokat szolgált. Archaikus kultúrákban szeretik, ha valamilyen tárgyon ott vannak a betűk, ott az írás, de nem olvasásra, információközlésre, sokkal inkább valamilyen mitikus jelentőséget tulajdonítanak neki. Valamilyen talizmánféleként működik az írás. Azt, hogy gyakorlati értelemben volt-e a honfoglalás kori magyarságnak írása, nem tudjuk. Az írás általában a letelepedett, városias kultúrában, a gazdasági fejlődés szükségletei szerint jelenik meg és terjed el. Korai formái a rováspálcákon található elszámolások (sok van a rovásán!), később a kereskedelmi szerződések.

Akkor, ha jól értelmezem, írni-olvasni nem sokan tudtak, de számolni mindazoknak kellett, akiknek számos tulajdona volt (nagyállat, vagy „számosállat”)

SB: Számolnia mindenkinek kellett, mert arra szüksége volt a napi gyakorlatban, az írást azonban nem úgy használták, ahogy manapság szokásos.

Így aztán a „kalandozások” eseményeiről sincsenek saját feljegyzéseink, ezért amit tudunk erről, azt idegen forrásoknak köszönhetjük.

BSZJ: A kultúra akkoriban szétvált egy szakrális, mágikus, vallásos szférára, amiben inkább volt helye az írásnak, valamint egy világi, gyakorlatibb részre, ebben az utóbbiban a szóbeliségnek sokkal nagyobb a jelentősége. Vagyis aki ott volt az adott eseményen, látta-hallotta-elmondta, az énekmondók megénekelték-továbbmesélték és így maradt meg, alkalmasint sok száz évvel az esemény után is. Akinek, vagy akiknek fontos volt, például a vezető elitnek, hogy a tetteiket megörökítsék, nyilván tettek is érte. (ezekből a kezdeményekből alakult ki a hősepika, a historikus ének műfaja). Ezzel a fajta kulturális tradícióval mindig ott van a probléma, hogy ha az a réteg, amelynek őseiről, tagjairól, tetteiről „szól az ének”, a történelem folyamán valamiért kiesik a gazdagságból, a hatalomból, esetleg fizikálisan megsemmisül, akkor az énekmondók fenntartó közege is megsemmisül és nincs miért tovább csinálni ugyanazt….

SB: … illetve ekkor kezd átalakulni a szöveg, mert csak abban az esetben tud fennmaradni, ha elemelkedik a konkrét valóságtól, és valamilyen általános tanulság, bölcsesség közvetítője lesz. A konkrétból szimbolikussá válik: már nem az eredeti esemény a fontos, hanem mondjuk annak az erkölcsi tartalma. Így aztán a tényleges történetiség megkopik, mert már nem az az érdekes.

BSZJ: Őseink nagyon sokat tudhattak a „kalandozások” időszakáról, nagyon sok mindenre emlékezhettek a következő generációk, de miután az a generáció, amely ezt az emlékezetet szóbeliség formájában fenntartotta volna, megváltozott, átalakult, vagy éppen megszűnt, ennek következtében ez a dolog okafogyottá vált. Hogy világossá tegyen a helyzetet: az énekmondókat valaki(k)nek el kell tartani. Ők komoly munkát végeznek: az emlékezéseket versbe-dalba szedni, megőrizni, előadni. Profik. Ebből élnek. Az emberek pedig szeretnek szép történeteket hallani, főként, ha róluk és őseikről szólnak.

Alaphelyzet az európai kultúra utóbbi 2-3 ezer éves történetében: a művész, a megrendelő-mecénás és a közönség hármasegysége. 

BSZJ: Pontosan.  Nos, ami pedig fennmarad a rostán, az kerül be a népi kultúrába. A néprajzos kollégák megerősítették a következőket: attól, hogy ez egy szóbeli kultúra, még nem kezelhetjük népi kultúraként. Ugyanis ez az elit kultúrája. Nemcsak nálunk, az egész korabeli (és későbbi) Európában ugyancsak.

Nyilvánvaló, hiszen ez a „termék” az elitről szól, amelyet megfizetett, általuk eltartott profik állítanak elő. 

BSZJ: Egyrészt róluk szól, másrészt ők sem tudnak írni-olvasni, tegyem hozzá: e korban a kereszténység által meghódított területeken sem az írott emlékeknek él a világi elit.

SB: A dolognak az a lényege, hogy az emlékezésre, az információra az elitnek is szüksége volt, és mindezt nem írásban rögzítették, hanem emberi agyakban. Ennek az emlékezésnek az egyik formája az énekmondás. Ez nem népművészet, hanem ahogy az előbb is szó volt róla: egy professzionális tevékenység, amely a világ minden részén létrejött.

A hegedű ősi nyelvi örökség

Énekszóról beszéltünk, hangszerekről még nem. Pedig a honfoglalóknak bizonyára voltak hangszereik is. Erről régészeti és nyelvtörténeti emlékek is vannak. Milyen hangszereik voltak?  

SB: A régészeti anyagban nagyon kevés emlék maradt fenn, csupán egy-két csontsíp és csörgő. Vannak viszont olyan szavaink, amelyek nagyon régóta nyelvünk részei, és amelyek egyértelműen hangszereket jelöltek. Ilyen például a hegedű, amelynek semmilyen nyelvben nincsen párhuzama, nyilván nyelvünk ősi öröksége. E szó megléte világosan mutatja, hogy valamiféle – húros – hangszernek lennie kellett. Sokat mondó, hogy a húros hangszerek korabeli latin, germán vagy szláv neveit nem vettük át. Hasonlóképpen vagyunk a koboz szóval, amely török eredetű, és a hangszert is a honfoglalók hozzák magukkal. Ha nem így lett volna, akkor a szó ma nem létezne nyelvünkben, és csak a nyugatról bekerülő lant vagy a citera szót ismernénk. Ugyanilyen furcsaság van a dob hangszernevünkkel, amely nem kapcsolódik földrajzi-nyelvi környezetünkben sehová, halvány jelek mutatnak az iráni világ felé. A dob egyébként hatalmi szimbólum Keleten. Nyugaton a középkorban alig doboltak, a dob valójában nem része a nyugati zenekultúrának. Újabb érdekesség, hogy Dobos nevű falvaink vannak, de Hegedűs elnevezésűek egyáltalán nincsenek…

…középkori (család)neveink viszont vannak…

SB … Valóban, de ez most kevésbé fontos. A falvak ugyanis gyakran szolgálónépekről kapták a nevüket, és ha Dobos nevű falvaink vannak, akkor az arra utal, hogy az udvari dobosoknak legalábbis lehetett valamiféle fontosságuk. Így lehetséges, hogy a falunevek a hatalmi szimbolikával vannak összefüggésben. Továbbá a kürt is olyan szó, amely más nyelvekben nem bukkan fel, ráadásul a kürt is hatalmi szimbólum, és Kürtös nevű falvaink is vannak…

… valamint egy féltörzs nevében is megtaláljuk: Kürt-Gyarmat…

SB: … Sajnos nem biztos, hogy a törzsnév és a hangszernév összefügg, véletlen egybeesés is lehet. A felsorolt hangszernevek mindenesetre azt mutatják, hogy a honfoglalás idején ezek részei voltak a magyar kultúrának. Egyébként egy csomó, más kulturális jelenséghez hasonlóan ezek a dolgok arra vallanak, hogy a honfoglaló magyarság eléggé kifejlett, strukturált kultúrával érkezett a Kárpát-medencébe. Csak egy példa: vallási fogalmaink egy viszonylag széles köre bőven a kereszténység felvétele előtt létezett már nyelvünkben.

Őseink temetkezési kultúrájáról elég sokat tudunk az országszerte feltárt temetők, sírok jóvoltából. Olyasmiről azonban nincs tudomásom, hogy a Kárpát-medencében hamvasztásos magyar sírok lennének. Ennek ellentmond, hogy a „kalandozások” egyik egykorú nyugat-európai beszámolójában azt olvastam, hogy „a magyarok elégetik a halottaikat”.  Mennyi ennek az információnak a valóságtartalma? És egyáltalán: mivel biztosan voltak e kirándulásoknak halottai, mit tettek velük a Kárpát-medencei otthontól többszáz-, vagy ezer-valahányszáz kilométerre (akkori mértékkel: egy-két hetes gyorsított útra)?

BSZJ: Erre szokták mondani, hogy egy forrás nem forrás, még akkor is, ha a megbízhatóak közé tartozik. A baj az, hogy nem tudjuk: a korabeli törzsszövetség melyik csoportjából, melyik területéről került ki az a társaság, amelyik akkor éppen ott volt, és ezt-meg-ezt csinálta. Miért mondom ezt? Mert nem csak Szent István korában nem volt egy nyelvű és egy szokású nép és ország a miénk, hanem már megelőzően sem. Nincs okunk azt hinni, hogy itt valamilyen homogén szokásközösség lett volna, mert nyilván nem is volt. Vígan előfordulhatott az, amit a régészek a honfoglalás korából jól detektálnak, miszerint a honfoglalók eltemetik a halottaikat. Van néhány „kalandozás” kori temetkezés Nyugat-Európából, amit nehéz lenne másképp, mással magyarázni, minthogy az ott elhunytakat helyben és azon nyomban eltemették a saját „kalandozó” társaik.

SB: Honfoglaló temetkezések vannak a mai Franciaország területén…

… és nem hamvasztásos temetkezések…

SB: Nem: olyanok, mint ugyanabban az időben itthon.

BSZJ: Ha és amennyiben hamvasztásos temetkezések lettek volna, akkor sohasem jöttünk volna rá, hogy kik rejtőznek ezekben a sírokban. Bármennyire is szeretnénk úgy látni, hogy egyneműség volt e szokásokban, ez mégsem volt úgy.

SB: Tegyünk hozzá még valamit, ami nem nagyon köztudomású. Miután a honfoglalók meghódítják Morvaországot, a morva elit beáll a „kalandozók” közé. Na mármost: a morvák égették a halottaikat. A nyugati krónikások pedig nem feltétlenül különböztették meg őket a magyaroktól. A hosszú távú portyázás viszont egyértelműen nem magyar találmány, minden sztyeppei nép ezt csinálta. Mind-mind szembetalálta magát a kérdéssel, hogy mi legyen az útközben (esetleg csatában) meghalt társaikkal. Alternatív megoldások születtek, mert hiszen nem lehetett a portya befejeztével hazavinni a halottat. Ezért megesett például, hogy csak az illető fejét vitték magukkal haza: otthon eltemethetik, illő tisztességgel, szertartással. Speciális élethelyzetekben speciális válaszok születnek.

Több tudós adatközlőm és jó néhány olvasmányom is arról szól, hogy a sztyeppei népek nagyon nyitottak a saját hitük mellett a másféle hitek, vallások irányába és ezt egyebek közt azzal is magyarázzák, hogy a sztyeppén nem folytak vallásháborúk. Őseink is ezt hozták magukkal?

SB: Igen, ez igaz, de abban a pillanatban, amikor a nomádok felvették egyik, vagy másik világvallást, akkor eltűnt ez a tolerancia.

Elképzelt honfoglalás kori öltözékek
Forrás: ytimg.com

Akár világvalláshoz is kötődhet, mint technológia, például a kereszténységhez is. A sámán az az ember, aki képes közvetíteni a világ rétegei, kissé leegyszerűsítve: az isteni és az emberi világ között. Amikor azonban a nomádok komoly birodalmakat hoznak létre, akkor elég gyorsan eljön az a pillanat, amikor választaniuk kell: vagy csatlakoznak valamelyik tételes valláshoz, vagy pedig hamarosan szétesik a birodalmuk. Mindkettőre számos példa van. A sztyeppei népek körében virágoztak a keresztény közösségek (a nesztoriánusok), aztán jön az iszlám, amely a sztyeppe nagyrészét, főként a déli tájain élő népeket viszi magával, a keleti régióban pedig a buddhizmus válik nagyon meghatározóvá.