Magyarországon sokszor pusztított járvány. Olyan, amelyben százezrek betegedtek meg, és száz- vagy tízezrek hunytak el. A hatóságok sok mindent megpróbáltak a járványkórházaktól a karanténig.

A vesztegzár, vagy karantén, illetve régies magyar kifejezéssel a veszteglő állomás évszázadok óta használatos a járványok terjedésének megállítására. Magyarországon ma már aránylag ritka, a kifejezés legtöbbünknek Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című könyvéből ismerős.

Az egészségesek és az esetleges betegek elkülönítését egyes helyeken már a XIV. századi pestisjárványok alatt alkalmazták.

Milánó például egész eredményesen, igaz, nem a betegeket zárták el, hanem az egészséges lakosú várost a külvilágtól. Az 1347-1350-es nagy járvány alatt a város lakosságának halálozási aránya ezért jóval alacsonyabb volt, mint Európa más helyein..

A karantént – a név egyébként onnan származik, hogy Velencében negyven napos (quaranta giorni) veszteglést írtak elő a hajóknak – később általánosan alkalmazták a fertőző betegségek terjedésének megállítására.

Magyarországon az első központilag szervezett karantént az 1738-ban kitört és 6 éven át pusztító pestisjárvány után rendelte el Mária Terézia.

A pestis 1744-ig dühöngött Magyarországon, ezután állították fel a vesztegzár állomásokat, akkori néven „kontumácia-stációkat” az ország déli és keleti határain, ahova az utazóknak és kereskedőknek kötelezően be kellett vonulniuk. E vesztegzár állomásokat a XVIII. században a fertőzések minél hatékonyabb megfékezésére alakították ki.

A járványra emlékező emléktábla (Fotó: Wikipedia)

Az állomást 3 méter magas fal kerítette körül, és azon belül külön részt alakítottak ki az embereknek és az áruknak. Az utazókat „megvizsgálták”, azaz közel két méter távolságból, dupla kerítésen keresztül kikérdezték, és a kirurgus is így végezte a vizsgálatot.

Azoknak is karanténba kellett vonulniuk, akiket egészségesnek találtak. A karanténban lévők egymással sem érintkezhettek, a lakásokat is 3 méter fal választotta el egymástól. A fertőzöttekkel együtt egy fertőtlenítőszolga is beköltözött a karanténba.

A karantén előbb 42 napig tartott, később ennek idejét 84 napra emelték.

Az árukat is elkülönítették, azokat, amelyekről úgy vélték, hogy a fertőzést nem terjesztik, lemosás után tovább szállították, a többit viszont rendszeresen megforgatták, szellőztették.

1770-től csökkentették a karantén idejét, csak járvány idejére írták elő a 42 napot, más időben 28, később 21 nap volt a kötelező várakozási idő.

Az utazók tehát számolhattak azzal, hogy több-kevesebb időt bizony ilyen helyen töltenek. Széchenyi Istvánnak, amikor 1830-ban hivatalos minőségben végigutazta az Al-Dunát, hazafelé magának is karanténba kellett vonulnia, igaz, hogy csak 10 napra.

A pestis ellen sikerrel, (hiszen Magyarországra ez a járvány később nem tört be) alkalmazott eljárásokat később egy másik, a XIX. században Európában nagy pusztítást végző betegség ellen is bevetették. A kolera, mely 1829-ben érkezett meg földrészünkre, Magyarországon 1831-ben jelent meg. Az országot a század során három nagy kolerajárvány érintette, az 1831-1832-es után 1848-1849-ben és 1872-1873 között pusztított itthon ez a betegség.

Az 1831-es járvány északkelet felől, Galíciából érkezett, a terjedését a magyar hatóságok vesztegzárak felállításával próbálták megfékezni.

1830 decemberében teljesen lezárták a határokat, amelyet 3 hónap múlva fel is oldottak, de mint kiderült, túl korán.

A kolera betört az országba, ezért már az országhatáron belül, a felvidéki területeken állítottak fel vesztegzárakat, blokádokat, amely az ott élőket rendkívül súlyosan érintette. A zárlat olyan szigorú volt, hogy a leveleket megfüstölték, és a koleragyanús települések felől érkező madarakat is megpróbálták lelőni. Az emberek a saját földjükre sem juthattak el, azaz a termést sem tudták helyenként betakarítani.

A feszültséget csak fokozta, hogy a fertőtlenítésre használt anyagok sokszor maguk okoztak betegségeket.

A helyi parasztok között elterjedt a szóbeszéd, hogy a földesurak meg akarják őket mérgezni.

A félelem és a bizonytalanság végül egy három hónapig tartó felkeléshez vezetett, amit csak augusztusban sikerült leverni.

Az ország más pontjain is megpróbáltak zárlattal védekezni. 1831. július 4-én Pest város állított fel karanténokat a városba bevezető utakon, majd pár nappal később, 1831. július 12-én a Budára és az Óbudára vezető utakat is lezárta. A városi intézkedéseket ifj. Palugyay Imre 1852-ben megjelent Buda-Pest szabad királyi városok leírása című könyvében így ismertette:

Veszteglő állomások állitattak; a belváros 4, Leopold 2, Teréz 8, József 6, Ferencz külváros 2, s igy az egész város 22 kerületre lön osztva; mindenik kerületbe 1 fő s 6 — 8 albiztos a városi tanács s illetőleg városi főbb hivatalnokok közöl, s mindenik kerületbe 1 orvos, 1 seborvos, s az egésznek kormányzására néhai b. Mednyánszky Alajos elnöklete alatt egy biztosság neveztetett; a szegényebb sorsú betegek számára kórházak állitattak, s a kereset-nélküli idegenek a városból kiutasitatván a munka nélküli lakosoknak foglalatosság adatott.

A karantén azonban nem állította meg a járványt, kitört Pesten is.

1831 májusában a határzárat visszaállították, amelyet országosan csak 1831. október 3-án oldottak fel. A betegség borzalmas pusztítást végzett, az országban 536 ezren fertőződtek meg, és a betegek fele nem élte túl.

Az 1848-1849-es kolerajárvány esetén – amely egymaga közel hétszer annyi áldozatot szedett, mint a Szabadságharc – nem alkalmaztak zárlatokat, a hadi események miatt erre nem is lett volna mód.

A Szent László Járványkórház (Fotó: Fortepan, Budapest Fővaros Levéltára HU.BFL.XV.19.d.1.07.135)

A karantén mellett a másik, aránylag korán alkalmazott módszer a járványkórházak felállítása volt. A járványkórházak már az 1739-es pestisjárvány során megjelentek. A régi Szent János kórház elődje, ami a mai Széna téren állt, szintén egy ilyen járványkórház volt. Az 1831-es kolerajárvány idején Pesten a Szent Rókus kórházban alakítottak ki ragályos részleget.

Ekkor még a kórház egész mást jelentett, mint ma, egyfajta szegényház volt, hiszen aki tehette, otthon gyógyult, a legsúlyosabb esetben sem vonult kórházba.

1848-1849-ben is kolerakórházak felállításával próbálkoztak, ahol a betegeket, ha nem is tudták kezelni, de legalább elkülönítették.

Az 1872-1873-as nagy járványt követően már máshogy álltak a kérdéshez.

Felismerték, hogy a hatékony védekezés a városok higiéniás viszonyainak javításában keresendő és ez a későbbiekben a kolera visszaszorulásához vezetett. Ebben sokat segített a  vezetékes ivóvíz és a csatornázás elterjedése.

Később is voltak még kisebb járványok, de olyan komoly veszteséget, mint a korábbiak, már nem okoztak.

A járványkórházak is sokat fejlődtek. Az első ilyen intézmények csak barakkok voltak, ahol elkülönítették a betegeket, az ápolással nem igazán törődtek.

Az első igazán modern járványkórház az 1894-ban átadott Szent László kórház volt. A járványkórház jelleg miatt az orvosoknak és az ápolóknak a kórház területén kellett lakniuk, s az orvosoknak tilos volt megnősülniük.

A kórházat magát három méter magas deszkakerítés vette körül, a szennyvíz külön fertőtlenítő gödrön keresztül kapcsolódott a szennyvízhálózathoz, és a szennyezett ruhákat nem csak mosták, külön fertőtlenítették is.

A különböző betegségekben szenvedők és tárgyaik fertőtlenítésére a XIX. század végén, a XX. század elején fertőtlenítő intézetek jöttek létre, amellyekkel a járványok további terjedését kívánták megelőzni.

A XIII. kerületi Fertőtlenítő Intézet homlokzata (Fotó: Wikipedia)

A XIX. század végén a határok karantén-állomásait már nem lehetett fenntartani. A tengerparton, Fiumétől félórányira alakítottak ki egy vesztegzár állomást, ahol a gyanús vagy fertőzött hajók kiköthettek.

A martinschizzai veszteglő intézet Fiuméhez közel (Wikipedia)

A hajókat kikötés előtt a hatóság e tekintetben is minden alkalommal ellenőrizte. A dunai hajóknak a Budapestnél lévő összekötő híd alatti partrészen jelöltek ki 1910-ben egy veszteglő állomást.

A XX. század legsúlyosabb járványa az 1920-ban kitört spanyolnátha volt.

Ekkor már az orvostudomány fejlettebb volt, mint a XIX. századi nagy járványoknál, de gyógyszer nem volt a vírusos fertőzésre. A fővárosi orvosoknak előírták, hogy a fertőzött házak ajtaját piros címkével jelöljék meg. A tömegrendezvényeket betiltották, a mozikban csak a férőhelyek felére lehetett jegyeket eladni, és két előadás között egy órának kellett eltelnie, mivel a termeket ki kellett szellőztetni. A nyilvános telefonok kagylóira egyszer használatos selyempapír borítást kellett helyezni.

Spanyolnátha kórház az Egyesült Államokban (Fotó Wikipedia)

A cikk elején Rejtő regényére hivatkoztunk, ahol bubópestis gyanúja miatt egy délkelet-ázsiai luxushotel vendégei kerültek karantén alá. Kísértetiesen hasonló történt feketehimlő fertőzés miatt egy budapesti luxusszálloda vendégeivel 1963-ban – abban az évben, amikor a Rejtő regényből készült film a mozikba került.

A Royal szállóban az egyik alkalmazott testén 1963. augusztus végén gyanús fekete foltok jelentek meg, amelyet a kihívott orvos fekete himlőként diagnosztizált, és emiatt karantént rendelt el. Mivel akkor már létezett védőoltás, a vendégeket és mindenkit, akivel a beteg érintkezhetett, beoltották, és a szállót egészségügyi zár alá helyezték.

Összesen 221 külföldi állampolgár került zárlat alá. A személyzetet az Istenhegyi úton lévő védőnőképző intézetben különítették el. A vendégek költségeit az állam fizette, és nem kellett szűkölködniük semmiben sem.

A betegség valóban feketehimlő volt, szerencsére enyhe lefolyású, és más nem betegedett meg, de ennek ellenére akkor Magyarországról csak olyan oltási igazolvánnyal lehetett külföldre utazni, amely igazolta, hogy a beadott védőoltás eredményes volt. A járóbeteg ellátásban és a tömegközlekedésben dolgozókat azonnal beoltották.

A teljes zárlat augusztus 31-től szeptember 17-ig tartott. A visszaemlékezések szerint a szállodában minden este bál volt, a zenét a bent rekedt három zenekar biztosította, és 9 hónappal később sok női alkalmazott ment szülési szabadságra…