Sorozatunkban neves tudósokat, művészeket kérdezünk meghatározó olvasmányélményeikről. Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történészt, egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, a 20. századi magyar történelem neves kutatóját kérdeztük kedvenc könyveiről.
Úgy gondolom, egy történész számára az olvasás létkérdés. Hozzátartozik a kutatás mindennapjaihoz. De azért jut ideje szépirodalomra és egyéb olvasmányokra is?
Eredetileg azért mentem magyar szakra – magyar-történelem szakon végeztem -, mert nagyon szerettem olvasni. A minap előkerestem a katonaidőmben írott naplómat. Tizenegy hónapig voltam katona 1969-ben, és végig naplót vezettem arról, hogy mit olvastam, mit csináltam… satöbbi. Összeszámoltam, a tizenegy hónap alatt 52 szerző 80 regényét és drámáját olvastam el, nem számítva a folyóirat-közleményeket. És ennek 95 százaléka szépirodalom volt. Amibe csak kivételesen került be mondjuk, Sartre-nak az irodalomról írott esszéje, vagy Szigeti Józsefnek a Bevezetés az esztétika történetébe című munkája. Sajnos azóta, ahogy haladtam előre az időben, egyre kevesebb szépirodalmat olvastam, az utóbbi időben főképpen a nyári szünetekben, a nyaralás alatt. Illetve, a Márai Naplókat rendszeresen leveszem a polcról és beleolvasok. Azt tervezem, hogy ha nyugdíjas leszek most tavasztól, néhány régi kedves könyvemet újra olvasom. Kíváncsi vagyok, hogy csalódás lesz-e vagy pedig újra élvezem majd.
A legutóbbi olvasmányélményei közül mit tudna kiemelni?
Kettő is volt, valamiképpen közük is van egymáshoz, mindegyik erdélyi szerző műve. Az egyik, Mester Zsolt erdélyi orvos Koppantó című kisregénye, amely a Szilágyságban játszódik a II. világháború előtt és alatt. Egy kisváros mindennapjairól szól, egy magyar földbirtokos család szemszögéből. A másik pedig Szilágyi Istvánnak a Hollóidő című regénye, amit kétszer is elolvastam és nagy hatást tett rám. Szilágyi István erdélyi írót személyesen is ismerem, de a regényeit még régebbről. Emlékszem, a 70-es évek vége felé, a 80-as évek eleje körül két szerzőnek a munkásságára figyeltem fel. Az egyik Esterházy Péter volt, akinek a Termelési regényét akkor olvastam, a másik pedig Szilágyi István, akinek a Kő hull apadó kútba című regénye 1975-ben jelent meg. Némiképpen morbid pszichodráma egy nőnek a megőrüléséről. Szilágyinak a könyveit azóta is figyelemmel kísértem. A Hollóidő időbeli és térbeli koordinátái bizonytalanok, de ez a történetnek inkább csak a hátterét adja. A XVI. század harmadik harmadában vagyunk, a 15 éves háború előtt, de már Szigetvár elfoglalása utáni időszakban. Amikor az ország már három részre szakadt, megy a vallásháború a protestánsok és a katolikusok között. És ebben a szétszakított állapotban két férfi, két valamikori barát beszélget. Az egyikből egy kistelepülésnek a papja lesz, ő Terebi Lukács, a másik végül iskolamester lesz, de valójában a szétszakított országon belül mozog, mint futár, mint katona, ő pedig Fortuna Illés. A mű e két embernek a párbeszéde, és kétféle nézet összecsapása, két lehetséges megközelítése annak, hogy miért jutott az ország oda, ahova jutott, és ki a felelős ezért. A katolikusok felelősek, a protestánsok felelősek, vagy a főurak felelősek? Miért büntet az Úristen bennünket? És vajon ebben a helyzetben mi a helyes emberi magatartás? Az alkalmazkodás, mindennek az elfogadása, hiszen a fő cél mégis csak az életnek a tovább adása, vagy pedig az ellenállás, annak az érzékeltetése, hogy nem lehet megtenni velünk bármit. És mindkét emberi mentalitás mellett lehet érvelni. És ettől rendkívül modern Szilágyinak ez a regénye. Elmosódó történelmi keretbe helyezve (valahol a Bánságban van ez a kis falu, úgy hívják, hogy Revek) ennek a két embernek a dialógusa nagyon a mai magyar emberhez, sőt, azt lehet mondani, az európai emberhez szól.
Úgy látszik, Önt megragadja minden, ami valamiképpen a történelemmel kapcsolatos, ugyanakkor az emberi viszonylatokra is érzékeny.
A történelmi regény iránti érdeklődésem szakmai indíttatású. Sok ilyen könyvet olvastam, Jósikától, Keménytől, Eötvöstől, és azért szerettem őket, mert szórakoztatva ismertettek meg valami fontos dologgal. A Dózsa-féle parasztháborút például először Eötvös Józsefnek a Magyarország 1514-ben című művéből ismertem meg. Később egyre inkább olyan irodalmi műveket olvastam, amelyek kulcsregények és meg lehet fejteni, hogy kik vannak az egyes fiktív alakok mögött. Ilyen volt például Babitsnak A halál fiai, vagy Lesznai Annától a Kezdetben volt a kert, de ilyen Szabó Dezsőnek Az elsodort falu című műve, vagy Sinkó Ervinnek az Optimisták című regénye is. De ami a szépirodalomban igazán meg tud ragadni, az a lélekábrázolás. Ezért én például sokakkal ellentétben nagyon szerettem Kemény Zsigmondnak a regényeit. Régen foglalkoztam vele, de minden fontos munkáját elolvastam, mert nála is ott a történelmi keret, és mégis az ember áll a központban. És az emberi lélek, az emberi mentalitás, azt lehet mondani, az antikvitás óta, vagy amióta vannak följegyzéseink – egyáltalán nem vagy csak minimálisan változott. A jóság, a gonoszság, az irigység örök emberi tulajdonságok, és ha az író ezeket érzékletesen meg tudja ragadni, akkor van a mához szóló, nagyon aktuális mondanivalója. Úgy hogy, a történelmi regény nagyszerű, mint forrásmunka, vagy mint háttéranyag, mert gyakran jobban segít megérteni egy kor atmoszféráját, mint a levéltári dokumentumok. De, ami igazából, mint szépirodalmi alkotás magával ragad, az mégis csak az emberábrázolás. Móriczot is ezért szeretem.
Sorozatunkban neves tudósokat, művészeket kérdezünk meghatározó olvasmányélményeikről. Till Attila televíziós műsorvezető, filmrendező a Tudás.hu-nak úgy nyilatkozott: szereti, hogy az írók…
A koronavírusjárványtól megviselt idegrendszer számára talán nem az ismert, hömpölygő regényfolyamok, mondjuk a Háború és béke, vagy az Ulysses jelentenek…
Végre kiszabadultunk! Bátrabban járhatunk könyvesboltba, könyváruházba, és olvasás után megbeszélhetjük az élményeket a barátainkkal. Ezúttal a nagy nyári lélegzetvételhez ajánlunk…