Nyakunkon az energiaválság, igyekszünk egyre kevesebbet fogyasztani. Egymás után hunynak ki a nagyvárosi fények. De vajon hogy lett ez a fényáradat a mindennapjaink része? Hogyan született meg a közvilágítás, a díszkivilágítás és hogyan próbáltak takarékoskodni vele a huszadik század folyamán?

Hogy szegény kuvik hogyan lett „halálmadár”, azt már az iskolában megtanultuk. A halálos beteg mellett sokáig virrasztottak, az ablak fényére odagyűltek az éjszakai rovarok, azokra meg jött a bagoly, és persze ott kuvikolt a haldoklónak. Az azonban fel sem merült bennem gyerekként, hogy vajon más ablakok miért nem voltak világosak? Nos, azért nem, mert a világítás nem volt olcsó. A faggyúval is takarékoskodni kellett, a méhviasz gyertyával pedig pláne. Az, hogy az utcát is kivilágítsák egy faluban, az évezredeken keresztül szinte elképzelhetetlen volt – olvasható a Heti Fortepan blogon.

A tabáni Hadnagy utca a Sánc utca felől nézve 1912-ben. Fotó: Fortepan / Schmidt Albin

Az emberek amúgy se nagyon közlekedtek éjjel. Aki mégis, az gyanús volt: vagy valami züllött alak lehetett, esetleg betörő, tolvaj, titkos szerető, de mindenképpen rosszban sántikált. A városok kapuit a középkorban még bezárták, kései utazók se érkezhettek ilyenkor. Az utcákon csak az éjjeliőr (németül Wächter, magyarosan bakter) járt.

1920-as évek. Fotó: Fortepan

Azután, ahogy néhány száz évvel ezelőtt a városok túlnyúltak térben a városfalakon, úgy nyúltak túl időben a nappalok határain is. Igaz, akinek éjszaka dolga volt, az sokáig kénytelen volt maga világítani vagy fáklyavivőt fogadni, mert hát minek néhány ember kedvéért fénybe borítani az egész települést. (Ahogy a régi bölcsesség tartja: „nem kell bevonni az egész Földet bőrrel, elég csak a cipőnk talpát”.)

Látkép a komáromi Erzsébet-szigetről 1911-ben, szemben a Kis-Duna-ág hídja, jobbra a Szent András templom.  Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Persze azért a közvilágítás nyomokban igen hamar megjelent. Már az ókori nagyvárosokban is előfordult, hogy egyes fontos vagy veszélyes pontokat – például hidakat, kapukat – fáklyákkal jelöltek éjszaka.

Londonban és Párizsban pedig már az 1500-as években általánossá vált, hogy az útkereszteződéseket megvilágították. Ezzel párhuzamosan a technológia is fejlődésnek indult: a serpenyőkben égő szurkot és a fáklyákat üvegablakos olajlámpások váltották fel, melyek idővel önálló póznákra kerültek a házfalakról. A lámpavasak elterjedését mutatja, hogy a francia forradalom idején már rendre ezekre akasztották fel az arisztokratákat.

Ekkoriban, az 1700-as évek végén már Pesten és Budán is égtek az olajlámpák az utcákon. Feltéve, hogy nem volt épp telihold. Olyankor ugyanis takarékosságból nem gyújtották meg azokat.

Világítógáz a gázgyárból

Az igazi áttörést aztán a gázlámpák 19. századi elterjedése jelentette, melyek már egységes rendszerben, egész városrészeket tudtak megvilágítani. Ha ma azt mondjuk „kandeláber”, a legtöbbünknek egy ilyen szép, régi, kovácsoltvas oszlopon ragyogó gázlámpa jut az eszébe. Pedig maga a szó egyszerűen díszes gyertya- vagy lámpatartót jelent, mely akár egy szobában is állhat. Sőt már az olajlámpások egy része is kandeláberben égett.

Látkép a budai várból az Erzsébet híd és a Gellért-hegy felé 1929-ben. A Nemzetközi orvostörténeti kongresszus résztvevői városnézésen. Fotó: Fortepan / Semmelweis Egyetem Levéltára

A gázlámpákban sem földgáz világított, annak a biztonságos kitermelése és használata csak jóval később vált általánossá. Ezekben még úgynevezett városi vagy világítógáz égett, amit kőszénből (esteleg kőolajból vagy fából) állítottak elő a gázgyárakban. A huszadik század derekán még a nagyvárosok látképének meghatározó elemei voltak a hatalmas, úgynevezett teleszkópos gáztárolók vázaiMagyarországon talán az óbudai volt a legismertebb gázgyár, melynek műemléképületei ma is megtekinthetők. A rendszer egyik különleges eleme a közeli Fő téren álló kis bódé, mely jelenleg apró kávézóként működik. Eredetileg gázátadó állomás volt: a csővezetéken érkező gáz nyomását egyenlítette ki és továbbította az utcai lámpákba (majd idővel a háztartásokba is). Egészen 1969-ig működött, a gázgyár pedig annál is tovább: még a nyolcvanas években is gyártott „légszeszt”. Igaz, azt akkor már nem világításra, hanem a földgáz pótlására használták.

Hiába volt azonban korszerű, egész várost behálózó technológia a gázlámpák rendszere, kézi munkára itt is szükség volt. A kandeláberekben égő gázlángot ugyanúgy lámpagyújtogatók gyújtották meg, mint korábban az olajlámpásokét.

A fény mint látványosság

Temesvár utcáit 1884-ben világították ki elektromos izzókkal. Nem csak Magyarországon, hanem az egész kontinensen ez volt az első város, ahol váltóáramú, központi világítási rendszer működött. A mai országhatáron belül Mátészalka volt az úttörő (1888), Budapesten csak néhány évvel később kezdett elterjedni a villanyvilágítás. Igaz, kósza próbálkozások már korábban is voltak, például a Ganz Művek annyi áramot termelt, hogy a gyár előtt futó utcát már 1878-tól azzal világította ki. Az elektromos világítás önmagában is látványosság volt. Jóval nagyobb ereje volt, minden korábbi megoldásnál, szabályozhatóbb, irányíthatóbb és biztonságosabb volt elődeinél.

Az Oktogon a Hősök tere felé nézve 1930-ban.  Fotó: Fortepan / Pesti Brúnó

A Margit híd budai hídfője 1971-ben, szemben a Lipthay utca és a Margit körút (Mártírok útja) sarka.  Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Az igazi „nagyvárosi fényeket” nem is annyira a közvilágítás, mint inkább a világító hirdetések jelentették. Ezek közül legismertebbek a neonok, melyeknek mára valódi kultusza alakult ki és a Fortepan cikksorozatban is többször előkerült már a téma. Hiszen ma is előfordul, hogy rekonstruálnak egy korábban eltűnt feliratot, a budapesti „neonmúzeum” megvalósítását pedig régóta tervezgetik.

Neonreklám a Teréz körút 38. és 40. (Lenin körút 96. és 98.) között az 1960-as évek végén.  Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

A villanyfényt azonban nem csak direkt hirdetésre, hanem díszkivilágításra is lehetett használni, mely közvetve tulajdonképpen szintén hirdetett valamit. Igaz, már a villanyvilágítás elterjedése előtt is voltak díszkivilágított események.

A Földművelésügyi Minisztérium és a Kúria ablakaiba például gyertyákat és mécseseket tettek, a balusztrádra lampionokat, 400 égőből pedig a koronás középcímert rakták ki, mikor Vilmos császár Budapestre látogatott 1897-ben. A walesi herceg budapesti látogatásakor viszont már 1873-ban is ívfénylámpák adtak díszkivilágítást.

Esti díszkivilágításban a Széchenyi Lánchíd és a Budavári Palota (korábban Királyi Palota) a pesti alsó rakpartról nézve 1972-ben.  Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az első igazán profi elektromos díszkivilágítást 1928-ban kattintották fel a Szent István-hét alkalmából a Halászbástyán és a Mátyás templomon. Nem véletlenül ezeken a helyeken, hiszen megrendelője Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatala volt. Vagyis a ragyogó fények célja már több mint nyolcvan évvel ezelőtt is a turisták elkápráztatása volt. Ezeket követte a két világháború között több Duna-menti látványosság, így a Lánchíd és az Országház is.

Ez akkor még nagyon szokatlan volt. 1936-ban például egy Kossuth téren posztoló rendőr kihívta a tűzoltókat a „füstölgő” Parlamenthez, de kiderült, hogy csak a forró reflektorok párologtatták el az esővizet a kupolánál.

A Parlament a Batthyány tér felől nézve 1935-ben. Fotó: Fortepan / Révay Péter

Kölcsönvilágítás a sporttelepről

A díszkivilágítás rengeteget fejlődött, változott a huszadik század folyamán. Egy részét persze nehezen adják vissza a régi fotók, hiszen volt idő amikor a fehér, máskor a sárgásabb színhőmérsékletű fények voltak divatosak. Van azonban, ami jól látható, hogy mire és hogyan irányították a fényt. Egy időben szinte mindenhol a „fényár” volt a népszerű, amelynek célja, hogy egyszerűen láthatóvá tegye az adott épületet vagy szobrot, míg máshol a romantikus, holdfényszerű derengést igyekeztek elérni. Volt, hogy egy épületnek csak egyes részeit emelték ki fénnyel. Ilyenek voltak például sokáig az Országház árkádjai és kupolája, vagy épp a Lánchíd kontúrjai a két világháború között, mely legpompásabban az Eucharisztikus Világkongresszus idején (1938) ragyogott a város több kiemelet pontjával együtt.

A Széchenyi Lánchíd díszkivilágítása az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával 1938-ban. Fotó: Fortepan / Major György

A Lánchíd díszkivilágítása később is igen furcsán sikeredett. Központi döntés született ugyanis arról, hogy rohammunkában meg kell oldani azt 1970. április 4-re. Április 4. volt a Magyar Népköztársaság egyik fő állami ünnepe, minden valamire való átadást ehhez igazítottak. A kivitelezők jobb híján kereskedelemben kapható kültéri lámpákat szereltek fel rá végig. Szépen világított az ünnepségen, de a szerelők előre tudták azt, ami be is következett: két évvel később az egész rekonstrukcióra szorult.

Ma már talán természetesnek vesszük, hogy a legtöbb Duna-hídnak van díszkivilágítása, de ez nem olyan régóta van így. A Lánchíd kivételével valamennyi csak a 21. században kapott díszfényt. Igaz, egykor a Margit hídra is terveztek a hetvenes években díszkivilágítást, ami részben el is készült, de azt végül soha nem kapcsolták fel.

Éjszakai kilátás a Margit híd és a Parlament felé a szigeti lejáró környékéről az 1920-as évek végén. Fotó: Fortepan / Jánossy Virág / Háberl Aladár

Karbantartás az V. kerületi Erzsébet (Engels) téren 1957-ben. Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

A díszkivilágítás ugyanis nem volt olcsó mulatság (ma sem az). Igyekeztek is takarékoskodni vele a szocializmus évtizedeiben.A Fővárosi Tanács rendeletet hozott 1973-ban, hogy nyáron minden nap éjfélig, télen pedig csak hétvégeken szabad kivilágítani a főbb épületeket. 1979-től már csak a nyári hétvégéken éghettek a lámpák – hiába, a turistaidény számított. Az egyetlen kivételt Lenin szobra jelentette: azt minden éjjel ki kellett világítani!

Az első villanyfényes mérkőzés a Népstadionban 1959. szeptember 9-én. A Közép-európai Kupa (KK) döntőjének visszavágója, Bp. Honvéd – MTK 2:2 (1:0). Fotó: Fortepan / Nagy Ilona

Persze a díszkivilágítással máshogy is lehetett takarékoskodni. A sportpályákon például nem kell mindig a reflektor – gondolták az 1848-as forradalom centenáriumi ünnepségének szervezői. Áthozták hát azokat az Elektromos Művek Latorcai utcai sporttelepéről a Kossuth térre, a második világháború után frissen restaurált Kossuth-emlékmű megvilágítására. Az ünnepségek után pedig szépen visszavitték a lámpákat a sporttelepre. Két évvel később, 1950-ben azután az emlékművet is lebontották „pesszimista hangvétele” miatt, de a tér szobrainak sorsa már egy másik történet.

Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/BlogPosztLinkje