Az egyik legérdekesebb, manapság futó sci-fi filmsorozat a „For all mankind” egy alternatív valóságban játszódik. Egy olyan világban, ahol az első ember a Holdon nem Neil Armstrong volt, hanem Alekszej Leonov szovjet űrhajós. Ez felveti a kérdést: eljuthattak volna orosz kozmonauták a Holdra? Ha igen, miért nem tették meg?

Az 1960-as években egyáltalán nem volt magától értendő, hogy az első ember a Holdon amerikai lesz. Kennedy elnök híres beszédében, amit 1961. május 25-én a Kongresszusban mondott, gyakorlatilag megígérte, hogy az évtized vége előtt az USA embert juttat a Holdra, és vissza is hozza onnan (valójában ez elég lényeges kitétel).

Valójában 1961-ben az amerikaiak eléggé le voltak maradva az űrversenyben, az 1950-es évek végén és az 1960-as évek közepén egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hogy az első ember a Holdon szovjet kozmonauta legyen, ha nem is Alekszej Leonov.

A szovjetek is a német tudásra alapoztak, csakhogy…

A hatalmas technikai fölény ellenére, amely a II. világháború után az USA-t jellemezte (gondoljunk csak a bombázókra vagy az atomfegyverekre), a két szuperhatalom ugyanonnan indult az űr meghódítására, hiszen mind a szovjetek, mind az amerikaiak jelentősen le voltak maradva rakétatechnika területén a németektől. Mind a két fél ezért német tudósokat próbált megnyerni magának, sikerrel. Az amerikaiak legnagyobb fogása a német A4 rakéta kifejlesztését vezető Werner von Braun megszerzése volt. Az oroszok is szert tettek több német mérnökre, de míg az USA-ban a német mérnökök egy idő után szabadon élhettek és dolgozhattak, az orosz fogságba került szakembereknek ez a lehetőség nem adatott meg.

Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg, mi értelme volt a rakétafejlesztési, és ezen túlmenően az űrversenynek?

Az, hogyan működik egy modern rakéta, nem volt ismeretlen, hiszen azt Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij már 1903-ban leírta. Sőt 1942-ben már a németek fel is lőttek egy olyan A4-es rakétát, amely, ha rövid időre is, kilépett a világűrbe. A világűr „határa” egy képzeletbeli vonal, 100 kilométerrel a földfelszín felett. E vonal felett már nem az aerodinamika törvényei érvényesek a repülő tárgyakra. A határt a magyar Kármán Tódor állapította meg, ezért is hívják azt Kármán vonalnak. Az USA egyébként már a 80 km feletti repüléseket is űrutazásnak, űrugrásnak tekinti.

Szóval 1945-ben mind a két hatalom ugyanonnan indult, német tudósokat és rakétákat akartak szerezni, hiszen egyértelmű volt, hogy az ellenség elpusztításnak igen hatékony fegyverei lehetnek a robbanóanyaggal megtöltött ballisztikus rakéták, főleg, ha atomfegyverrel látják el azokat.

Az USA kezdeti előnyre tett szert, ők alkották meg az első ballisztikus rakétát, de ennek a kifejlesztését semmissé tette 1957 októberében az első szovjet műhold, amely az első mesterséges tárgy volt, amit Föld körüli pályára állítottak. A szovjetek ez után egyre-másra hajtották végre az elképesztő újabb és újabb áttöréseket. Az első élőlény, Lajka kutya az űrben, majd 1961. április 12-én Jurij Gagarin világraszóló utazása egyaránt sokkolta az amerikaiakat. És a szovjetek ezt tudták még fokozni, az első nő az űrben is szovjet volt, Valentyina Tyereskova, majd az első űrsétát is szovjet kozmonauta, Alekszej Leonov hajtotta végre.

Az orosz és az amerikai Holdkompok egy fantáziarajzon                                            Forrás: Wikipedia, Eberhard Marx

Az amerikaiak kezdetben lemaradásban voltak és rettegtek

Az amerikaiak is meg tudták tenni mindezt, de kis késessel, általában pár hónappal lemaradva a szovjetektől, ami az USA-ban folyamatos rettegésre adott okot. Nem tudták, hol tartanak a titokban dolgozó szovjetek, és féltek az így kialakuló szovjet űr-hegemóniától, aminek egyenes következményeként a világűrből potyogó szovjet atombombákat vizionáltak. Ne feledjük, a hidegháborús szembenállás a két hatalom között ekkor nagyon éles volt. Ráadásul amíg az amerikaiak mindent nyíltan, nagy sajtóérdeklődés közepette végeztek, addig a szovjet tervekről nem lehetett tudni, a repülések tényét jelentették csak be.

Amikor Kennedy meghirdette a Holdprogramot, az egyaránt szólt a hazai közönségnek és a szovjeteknek is, azaz azt sugallta, hogy az amerikaiak nem engedik át az űrt a szovjeteknek. A beszéd elhangzásakor 1961. május 25-én alig hat héttel volt a világ Gagarin utazása után. Az USA első űrhajósa, Alan Shepard 1961. május 1-én valójában nem Gagarin utazását ismételte meg, mert a szovjet űrhajóssal ellentéten nem kerülte meg a Földet, csak egy „űrugrást” hajtott végre, a hajója egy rövid időre egy ballisztikus pályán kilépett a világűrbe. Az első amerikai emberes űrhajó, ami Föld körüli pályára állt, csak 1962. február 20-án repült.

Az Apollo és a Szojuz 7KL3 űrhajók rajza                                                  Forrás: Wikipedia, Eberhard Marx

A szovjetek a Hold felé vezető úton is előnyben voltak, hiszen már 1959. január 4-én elrepült a Hold mellette a Luna-1 műhold, majd 1959 szeptemberében a Luna-2 már el is érte a Holdat, becsapódott annak felszínébe. Sőt szovjet volt az a szonda is, amely 1965-ben elsőként állt Hold körüli pályára. A szovjetek (és az amerikaiak is) számos szondát küldtek a Holdra, a szovjet szondák között volt, amelyik kudarcot vallott, volt, amelyik működött, például a Luna-9, amelyik 1966-ban szállt le a Holdon és elsőként küldött fényképet egy másik égitest felszínéről.

Ugyan hivatalosan tagadták, de a felszín alatt gőzerővel zajlott a szovjet emberes Holdprogram. A Holdra szállásra ráadásul volt is egy alkalmasnak látszó időpont, 1967. november 7-e, a szovjet hatalomátvétel 50. évfordulója. Az űrhajó és a holdkomp kifejlesztésével ezért is kapkodtak. A Szojuz űrhajót kifejezetten a Holdutazásra fejlesztették ki, 1967 elejére kész is volt, ám az első repülés tragédiával végződött. A visszatérő egység 1967. április 24-én becsapódott a földbe, mert az ejtőernyő zsinórjai összegubancolódtak, és az űrhajós, Vlagyimir Mihajlovics Komarov halálát lelte. Az, hogy a hajó nincs kész, valójában mindenki tudta, a repülés előtt maga Gagarin egy több, mint 200 hibát tartalmazó listát állított össze.

Szovjet bélyeg az űrsikerekről (Az űrhajók pontos alakja titkos volt)
Forrás: Wikipedia

A Szojuz modulhoz kapcsolódott volna az LK modul, azaz a holdkomp. A holdkomppal komoly kísérletek is folytak, például arra vonatkozóan, miképp tud leszállni ferde talajon, de az űrben is kipróbálták, igaz csak Föld körüli repülések során. A Szojuz egy változatát, emberek és a holdkomp nélkül egy kisebb teljesítményű rakétával 1968-ban már a Hold körüli pályára is elrepítették.

Mind a két kulcspozícióban lévő orosz a Gulagon volt fogságban

A szovjetek is hasonlóképp képzelték a Holdutazást, mint az amerikaiak, egy űrhajóval, a Szojuzzal terveztek a Hold körül pályára állni, és egy külön eszközzel, egy holdkomppal szálltak volna le a Holdra. Annyi különbséggel, hogy a missziót kétfősre tervezték, és a Holdra csak egy űrhajós szállt volna le. Ráadásul a szovjetek a Holdkompba nem a hajón belül szálltak volna át, hanem egy űrsétával, azaz az egyik űrhajós kiszáll az űrhajóból, az űrben átlebeg a kompba, beszáll, és amikor visszatér, ugyanúgy jut vissza az űrhajóba. Ezért is volt fontos a szovjeteknek az űrséta.

Míg az USA-ban egy civil űrügynökség, a NASA irányította a programot, gyakorlatilag végtelen költségvetéssel és erőforrással, no meg sok ezernyi beszállítóval és résztvevő vállalattal, addig a szovjeteknél ez valójában katonai program volt, közel háromtucatnyi olyan irodával, amely egymással versengett. Ironikus módon a pluralista, a szabadversenyes kapitalizmust tökélyre fejlesztő Amerika tudta koncentrálni az erőforrásokat, míg az erősen, sőt eszelősen központosított szovjet állam nem. A szovjeteket ráadásul egy komoly személyi ellentét is hátráltatta.

Szergej Pavlovics Koroljov még a harmincas években, amikor letartóztatták és a Gulagra került
Forrás. Wikipedia

A szovjet űrsikerek mögött tagadhatatlanul egy személy állt, Szergej Pavlovics Koroljov zseniális mérnök és szervező, aki azonban végtelenül utálta a holdrakéták megépítésével elsőként megbízott Valentyin Petrovics Gluskot, ugyanis Koroljov Glusko terhelő vallomása miatt – akit 1938-ban szintén letartóztattak– töltött 6 évet a Gulagon, ahonnan csak 1944-ben szabadult. Koroljov ezért kigolyózta Gluskót, és Nyikolaj Kuznyecov lett a rakétafejlesztés felelőse, aki ugyan zseniális sugárhajtómű fejlesztő volt, de nem rakétamérnök. A szakemberek különféle megoldásokat javasoltak, más rendszerű hajtóműveket, és csak 1964-re, tehát viszonylag későn született megállapodás arról, hogy milyen hajtóműveket használjanak.

Az N1 rakéta az indítóálláson
Forrás: NASA

A szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov ráadásul nem is volt annyira elkötelezett a Hold iránt, őt a fegyverek érdekelték. A Holdprogramra jelentősebb forrásokat csak az 1964-ben hatalomra került Leonyid Brezsnyev adott, így a nagyobb arányú fejlesztés csak 1966-ban indult meg, ám ebben az évben Koroljov, az egész űrprogram motorja egy rutinműtét szövődményeként elhunyt.

Kapkodó, silány munkák

A rakétafejlesztésben az oroszok más utat is választottak, mint az amerikaiak. Míg az USA-ban a német Werner von Braun vezetésével egy hatalmas rakétát, a Saturn V-t éptettek, amelynek első fokozatában öt nagy erejű hajtómű kapott helyet, a szovjet N1 rakétában az első fokozatnál 30 kisebb teljesítményű rakétamotor volt, s ezek működését kellett összehangolni a siker érdekében.

Az N1 rakéta fejlesztése tehát lemaradt, az első példány csak 1969 februárjára készült el. A hatalmas, három fokozatú, 100 méternél is magasabb gépezet 95 tonnányi terhet tudott volna Föld körüli pályára állítani. Az első fokozatnál, ahogy említettük 30, a másodiknál 8, a harmadiknál 4 rakétahajtóművet használtak. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy azonnal emberes küldetésre használják, tesztekre volt szükség.

Az első tesztrepülés azonban nem sikerült, a rakéta 30 kilométerre Bajkonurtól lezuhant. A szakértők már az indítás előtt tudták, hogy kudarcra számíthattak, a sikeres start esélyét 1 százalékra tették, majd az adatokat szovjet gyakorlat szerint kozmetikázták, és hivatalosan 67 százalékban adták meg a siker esélyét, ami azért az űrhajózásban még mindig elég alacsony.

A második teszt júliusban történt, de itt a rakéta az indítóállást sem hagyta el, pár méterről visszazuhant. A hatalmas mennyiségű, 2300 tonna üzemanyag felrobbant, és az óriási detonáció a kilövőállást és a környező berendezéseket is megsemmisítette, ami további két évvel vetette vissza a programot.

Időközben azonban az amerikai Apollo 11 elérte a Holdat, majd Neil Armstrong és Buzz Aldrin biztonságban haza is tért a Hold felszínéről.

A Szojuz legutolsó változata
Forrás: Wikipedia

A szovjetek 1974-ig még három sikertelen indítást kíséreltek meg az N1 rakétával, de addigra a Holdért folyó versenyt elvesztették. Igaz a Holdra küldött szondákkal szép sikereket értek el, de az emberes program nem sikerült. Nemcsak a kapkodás, a szervezetlenség, és a sokkal kevesebb ráfordított pénz volt a sikertelenség oka, később más – amerikaiakkal közös – projektekhez használtak olyan hajtóműveket, amiket még a Holdprogramhoz építettek, és ezeket a nyugati szakértők így meg tudták vizsgálni, és nagyon kapkodó, silány munkaként írták le ezeket.

A szovjet Holdprogramról sokáig nagyon keveset lehetett tudni, 1989-ig a program létét is tagadták. Nagyon sok prototípust megsemmisítettek, a szovjet Holdkompból is csak egy példány maradt meg egy múzeumban. A Holdprogram alatt kifejlesztett Szojuz űrhajót azonban modernizálva a mai napig használják az oroszok űrküldetéseknél.