Világvége miatt álarc nélkül tartottak maszkabált – Régi pesti farsangok!

Most 80 évig élünk átlagosan, de hamarosan 122-ig fogunk majd
2020-02-15
Hogyan hozzuk ki a legtöbbet egy gyerekből? – Interjú a szakpszichológussal
2020-02-18
Show all

Világvége miatt álarc nélkül tartottak maszkabált – Régi pesti farsangok!

E hetekben tetőzik a báli időszak. Itt a télbúcsúztató farsang. Van jogászbál, orvosbál, sőt Operabál is, néhány éve pedig, Balatonfüred mintájára, Budapesten is rendeznek Anna-bált.

Ezek a rendezvények jobbára a két világháború közötti korszak hagyományait idézik, pedig Pesten és Budán már 200 évvel ezelőtt is országos hírű bálokon rophatta a táncot, akinek a kedve úgy hozta és az erszénye is lehetővé tette a részvételt.

S mindez persze nem csak a fővárosban volt így. Slachta Etelka, a minden férfira szemet vető, majd azoknak sorra kosarat adó, decensen erotikus soproni leányzó naplója kiapadhatatlan forrása a korabeli báli, ezen belül farsangi szokásoknak. 1841. január 13-án így írt erről:

Már előre örvendék azon diadalomnak, melyet kivívék; már látám magam a mai bálon általa kitüntetve. Szóval én büszke örömmel néztem e mai est elejébe. Zöld gaze ruhám nagy rózsával s finom füzérrel vala felhúzva, hajamban ezüst leveles szőlőleveleim. Adéle-t már ott leltük s kérésére – s mily szívesen! – melléje ültem.

Máskor viszont, amikor a lába fájt, nem táncolhatott, és épp aktuális kedvencét, a mazurkát volt kénytelen kihagyni

A mazúrnál pedig majdnem egy könnyű lopódzott szemeimbe. Az egész farsangon át nem tácolták. Éppen ma! Midőn én, az oly faitírozott mazúrdáma, nem táncolhattam.

Schlachta Etelka

Schlachta Etelka

A bálozás szokása, amely épp a farsangi időszakban, a húshagyókedd/hamvazószerda előtti időszakban tetőzött, jóval régebbre nyúlik vissza.

Vélhetően az akkor a divatot diktáló francia királyi és burgundiai hercegi udvarokból terjedt el a 14. századtól kezdődőn az uralkodói udvarokban, majd a 18. század folyamán a középnemesség és a polgárság körében is.

Magánszemélyek, egyesületek egymással versengve rendeztek bálokat, amelyek közül a farsangi vigalmak idején rendezett álarcosbálok voltak a legnépszerűbbek, egyúttal sokszor legféktelenebbek. Pest-Budán az 1770-es években egyaránt sor került előkelő udvari bálokra, és az alacsonyabb osztályok számára megrendezett nyilvános farsangi mulatságokra.

Ez utóbbiak néha meglehetősen elfajzottak, ezért 1773-ban Mária Terézia rendelete értelmében a Helytartótanács szabályozta a megrendezésüket.

Öt nagyobb bálteremnek engedték csak maszkabál szervezését, továbbá tiltották az ijesztő, vagy ízléstelen jelmezeket, ami világosan jelzi: volt példa bőséggel ilyesmire. Tiltották továbbá, hogy a jelmezesek az utcán tobzódjanak maskarájukban, s nem engedték a papírból készült jelmezeket sem. Ez utóbbinak praktikus oka volt: ezek a gyertyákkal világított termekben könnyen meggyulladtak.

Az 1790-es években mindennek ellenére nagy sikere volt a nyilvános báloknak. Budán a Fehér Kereszt és az Országház, Pesten a Hét Választó, a Két Lámpás és az Angol Királynő fogadó voltak ilyenkor a leglátogatottabbak.

Eközben elterjedt az a szokás is, hogy némely bálban belépődíj ellenében bárki mulatozhatott. Aki tehát lerótta a taksát (amit Pest és Buda mellesleg adóval terhelt meg), személyének felfedése nélkül is elmehetett az ún. zahlbálokra. Nem úgy a szűkebb körű, meghívásos alapon rendezett nobelbálokra.

Amikor a magyarság körében népszerűtlen József császárt 1790 elején betegsége ágynak döntötte, halála előtt rendeletei többségét visszavonta, s visszavitték az addig Bécsben őrzött magyar koronát Budára. Ennek örömére Vörös István Pest megyei főszolgabíró és Belányi István vármegyekapitány adtak bált február közepén, majd nem sokkal később, 22-én az év legfurcsább báljára került sor a megyei másodalispán szervezésében. Még ezen is a korona visszatértét ünnepelték, de aznap került sor az időközben elhunyt uralkodó temetésére, így a bálon nem szólhatott zene.

1794 februárjában épp a farsangi szezon közepén érkezett Pest-Budára egyenesen Drezdából Hofmansegg szász gróf. A természettudományok iránt rajongó arisztokrata madár- és rovargyűjteményét gyarapítani jött Magyarországra, de úti passzusából hiányzott egy pecsét, s így hosszabb időt kényszerült az országban tölteni. Ezt az időt kihasználva többek között Pesten is, Budán is részt vett az álarcosbálon. Figyelmét sok minden megragadta, így szokatlan volt számára, hogy a férfiak sarkantyúban ropják a táncot:

Mivel a sarkantyú a nemzeti viselethez tartozik, tehát az álarcosbálba is sarkantyús csizmával jönnek. Természetes tehát, hogy kivált az itteni igen heves tánc közben sok ruhát összetépnek s a nők bokáit meg-megsértik, s habár belátják ennek illetlen voltát, mégsem hagynak fel vele.

Hofmansegg tetszését az álarcok sem nyerték el:

Különben éppen nincs kötelezve senki, hogy álarcosan jelenjék meg. Egy papírlapocska, vagy egy kártya a kalapon és főkötőn már tökéletesen elég a metamorphosishoz, s ez is tulajdonképpen csak a nádor végett van, hogy ne feszélyeztesse őt, ha a jelenlévők az irányában való szertartásosság alól felmentik magokat. A feltűnően szép phantasia-maszkok igen ritkák.

A gróf szívét azonban alaposan megdobogtatták a bálokon részt vevő hölgyek:

Nem emlékszem, hogy a világ valamely helyén egyszerre ennyi sok szép nőt lehetne együtt látni, mint itt. Drezda és Lipcse e mellett elbújhatnak. S azonkívül alak és szín annyira különböző és változó, hogy mindenféle ízlés megtalálhatja a magáét.

A bálokon a magyar táncok igazán a napóleoni háborúk után lettek népszerűek, így a csárdás és a körmagyar. 1836 farsangján Pesten mégis a francia négyes volt az évad legdivatosabb tánca. Emmerling Károly, aki a Redout épületét bérelte, ez év január 17-i nyitóbáljára betaníttatott táncosaival egy ilyen nyolcas quadrille-t, ami átütő sikert hozott. Olyannyira, hogy a Nemzeti Casino által adott bálon is ezt táncolták a résztvevők.

1840 januárjában viszont egészen furcsa farsangi bálnak adott otthont a Redout: a résztvevők nem viseltek jelmezt.

Ennek prózai oka volt: a Párizsból megrendelt jelmezek nem érkeztek meg a bál idejére. Ennek oka állítólag az volt, hogy Párizsban lábra kapott a hír, miszerint közeleg a világvége, ezért kereskedők már nem is teljesítették szállításaikat.

Ez aligha így volt, ám az ötletes Emmerling Károly úrrá lett a problémán: összetoborozta a jelmez nélküli bálozókat, kijelentve, hogy pusztán a jelmezek fájó hiánya nem lehet akadálya egy jó hangulatú farsangi bálnak, kezdődjék hát a mulatság!

A szokások a kiegyezés után sem változtak nagyon, az 1880-as évek báljait jól jellemzik Rudnay Józsefné Veres Szilárda (Veres Pálné leánya) sorai, aki lányát vezette be a társaságba a farsangi időszakban.

Ezen farsang alatt tartották a legelső Honvéd-bál-t, melyen a király is megjelent. Ilonám, hogy öltözéke által is ki legyen fejezve a honvédség iránti hazafias érzelem, vérvörös ruhát viselt, melyet hosszú zöld levelű nárciszok díszítettek. Így nyert kifejezést a trikolor. […] Az ifjú gróf B. Ilona iránti hódolatból ezt a nótát huzattá:

Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te szegény legénynek.

B. volt Ilona első farsangja alatt a leghűségesebb udvarlója. Édesanyja, mint az aradi tizenhárom vértanú egyikének, gróf Leiningennek özvegye, ment atyjához feleségül.

Az udvarló tehát nem volt más, mint Leiningen-Westerburg Károly özvegyének, ekkor már Bethlen Józsefné Sissányi Erzsébetnek egyik fia: István, Béla vagy Miklós. De házasság nem lett az udvarlásból, Ilona később Marschall Gyula felesége lett. Őt egyébként leendő felesége az Országos Nőképző Egyesület bálján ismerte meg.

A századfordulón aztán a fővárosban már a legtöbb szálloda külön bálteremmel rendelkezett, 1913-ban, az utolsó békeévben pedig 2327 bejelentett bált tartottak Budapesten.

Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?