A kultúrát önzetlenül támogató mecénások sokszor maradtak meg áldozatos tevékenységük nyomán a történelem emlékezetében, de olyanokról is tudunk, akiket méltatlanul feledett el az utókor. Ilyen volt például a Lánchíd felépítésében a legnagyobb anyagi szerepet játszott görög származású mágnás, de fia is, akinek jelentős részben egyebek mellett a Magyar Tudományos Akadémia palotáját és a Bazilikát is köszönhetjük.

Adomány, díj, jutalom, segély. A mecenatúra színeváltozásai az irodalomtörténetben címmel tavaly jelent meg egy kötet Kollár Zsuzsanna és Hites Sándor szerkesztésében. A könyv megjelenését a 19. századi magyar irodalom politikai gazdaságtana MTA „Lendület Kutatócsoport”, valamint a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézete támogatta. A kötet igencsak aktuális témát jár körbe.

A névadó Horatiust és Vergiliust támogatta

Merthogy, amint az az első írásból, Pesti Brigitta tanulmányából (A 17. századi magyar irodalom mecenatúrájának felekezeti és társadalmi kérdései) kitűnik, bizony a már az 1600-as években is fontos, sőt néha nélkülözhetetlen volt a mecenatúra.

Maecenas mellszobra
Forrás: Wikipedia

Az elnevezés persze jóval messzebbre nyúlik vissza, egészen az ókorig. Kevésbé ismert ma már, hogy a saját vagyonából a művészetekre vagy más jótékonyságra önzetlenül áldozó (tehát nem szponzorként fellépő) jótékony támogatók elnevezése egy személynévből ered. Caius Cilnius Maecenas (Kr. e. 80–Kr. e. 7.) Octavianus, a későbbi Augustus császár közeli barátja és tanácsadója volt, de neve elsődlegesen azért maradt fent, mert bőkezű támogatója volt elsősorban a költőknek. Római palotája az Equilinus dombon magasodott, és többek között Quintus Horatius Flaccust és Publius Vergilius Marót támogatta. Bár ő maga is verselt, de tehetsége e művészeti ághoz nem igazán volt, tán ez is ösztönözte arra, hogy bőkezű legyen a valódi költőkkel.

Bárhogy is, neve fogalommá vált, példájának pedig akadtak követői. A francia középkor rejtélyes életű és kétes egzisztenciájú költője, François Villon például Blois-ban, Charles d’Orleans herceg udvarában lelt egy időre menedéket (és saját viszonyai közt biztosnak tetsző anyagi hátteret), hiszen a herceg maga is tehetséges költő volt, de másokat mecénásként támogatott.

Charles d’Orleans hercege, Villon támogatója
Forrás: Picryl.com

Magyarországon is számos példát lehet hozni a mecenatúrára, a legismertebb ezek közöl talán Festetics György gróf, Keszthely földesura. Számos más kiemelkedő tevékenysége mellett élete utolsó éveiben ő rendezte meg az úgynevezett Helikoni Ünnepségeket. A fent idézett kötet bevezetőjében a szerkesztők nem véletlen idézik Kazinczy Ferenc, a nagy nyelvújító egy levelét, amelyben a jeles irodalmár épp Festeticshez fordult. Ebben egy nyomtatványt kért a gróftól, hivatkozva arra, hogy könyvtára katalógusából egyet neki is adjon, mivel azt „Excellentiád […] ingyen osztogatja”.

Festetics György, a nyelvújítók mecénása
Forrás: Wikipedia

A Sina család: apa és fia nélkül sok épülettel lennénk szegényebbek

Számos példát lehet még találni a mecénási tevékenységre, csupán néhányat citálnék ezek közül. A Lánchíd kapcsán például okkal emlegetik kiemelkedő szerepe okán a hídnak is nevet adó Széchenyi István grófot, Festetics György leánytestvérének fiát. Az viszont a magyar közemlékezetből meglehetősen kikopott, hogy a híd felépítésének legfőbb finanszírozója nem más volt, mint Sina György báró (1783–1856).

Az aromán/görög származású osztrák bankár Nišben született, Szerbiában, ami akkor az Osztrák Birodalom uralma alatt állt. Pályája csúcsán az Osztrák Nemzeti Bank vezetője volt, emellett pedig a szabadságát frissen kivívott Görögország bécsi főnkonzulja. Anyagilag támogatta többek között a bécsi görög közösséget, illetve a Görög Királyság különböző kulturális és tudományos intézményeit is, így például az Athéni Egyetemet, amelyet Ottó görög király alapított.

Sina György, a Lánchíd legfőbb pénzügyi támogatója
Forrás: Wikipedia

A Lánchíd esetében pedig az ő kapcsolatai révén vettek részt a vállalkozás finanszírozásában a Rotschildok, ő maga pedig komoly anyagi áldozatot hozott a sikerért. Tény, hogy ennek fejében Sina György 87 évre hídvámszedési jogot kapott, de a családtól a magyar állam 1870-ben megváltotta a hidat Sina örökösétől, Simon nevű fiától. Sajátos példája az ő szerepvállalásának feledésbe merülése: a magyar történelmi emlékezet sokkal szívesebben gondol a „legnagyobb magyarra” az első magyarországi kőhíd kapcsán, mint egy szerbiai születésű aromán/görög bécsi bankárra, pedig Sina nélkül nem épült volna meg a Lánchíd.

Éppúgy, ahogy Simon (1810–1876) fia nélkül pedig nem úgy és nem ott állna a Magyar Tudományos Akadémia palotája sem, ahol és ahogy ma megcsodálhatjuk. Sina Simon báró mindenben követte apja példáját. Az 1856  és halála között eltelt időben több mint félmillió forintot, hatalmas összeget áldozott jótékonysági és kulturális célokra, így az MTA palotájára, az árvaházakra, a Magyar Nemzeti Múzeumra, a Bazilikára és a Vakok Intézetére, de Görögországban is folytatta ezt a fajta tevékenységét.

Sina Simon – a Bazilika egyik legfontosabb támogatója
Forrás: Wikipedia

Baumgarten és Hatvany – az írók támogatói

A 20. századból is számos példa hozható fel. Gondoljunk csak a sajnálatosan rövid életű Baumgarten Ferenc Ferdinándra (1880–1927), aki egymillió pengős vagyonát úgymond a  magyar írókra hagyományozta oly módon, hogy abból támogatást azok nyerjenek, akik „minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek”. 

Baumgarten Ferenc
Forrás: Wikipedia

Végezetül, de nem utolsósorban feltétlen említést érdemel Baumgarten jóval hosszabb életű sorstársa, a zsidó származású arisztokrata, Hatvany Lajos báró (1880–1961), akit az utolsó mecénásként is emlegettek, és aki maga is remekül forgatta a tollat, de számos írót és költőt támogatott, a legismertebb közülük tán Ady Endre.

Hatvany még megérte, hogy Magyarországon kiépüljön a szovjet típusú egypártrendszer, ami egyben a hagyományos mecenatúra végét is jelentette, hiszen a létező szocializmus idején mind a vagyonos arisztokrácia, mind pedig az Osztrák–Magyar Monarchia idején megerősödött, szintén vagyonos polgárság eltűnt a magyarországi társadalomból.

Hatvany Lajos
Forrás: Wikpedia

Ennek szinte szimbóluma, hogy a Baumgarten-díjat felváltotta az 1950-ben alapított József Attila-díj, amelyet a Minisztertanács alapított. Nem vitatható, hogy ugyanolyan rangos elismeréssé vált ez is, ám ez már az állami mecenatúra térnyerését jelentette. Annak pedig, többnyire, ilyen-olyan ára szokott lenni mindazon országokban, ahol az állam elnyomó szerepének vannak hagyományai. Ez tehát már egy másik történet kezdete: a jelen írás elején méltatott kötetben az állami támogatásokról is kiváló írások olvashatók.