Miért nem avatkozott be a Nyugat az 1956-os események menetébe? Sokszor és sokan tették és teszik ma is fel ezt a kérdést. A válaszhoz érdemes áttekinteni nagy vonalakban az akkori nemzetközi helyzetet, de azt is, a lehetőségeken belül milyen segítséget kaptak az országból elmenekült százezrek.

Sokszor hangzik el a kérdés: az ukrajnai események vajon nem okoznak-e olyan, világméretű válságot, amely akár egy harmadik világháború kirobbanásához vezethet? Számosan fogalmazták meg azt a véleményt, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak és szövetségeseinek semmiképpen sem szabad beavatkozni, hiszen ezzel a fentiek bekövetkeztének veszélyét növelik.

Nem elvitatva ezen állítás igazságtartamát, furcsa ezt olyanoktól hallani, akik ugyanakkor azért kárhoztatják az Egyesült Államokat (és egyáltalán: a Nyugatot), mert nem avatkozott be fegyveresen 1956-ban, hogy megsegítse Magyarországot. Az ugyanis szinte bizonyosan ide vezetett volna.

A nemzetközi háttér

Hogy nézett ki akkoriban a nemzetközi helyzet? Magyarország akkor a szovjet érdekszféra része volt. A hidegháború korszakában, a kétpólusú világrend idején a status quo része volt ennek elfogadása a nemzetközi diplomáciában, még akkor is, ha – mint ismert – ez csak taktika, nem pedig stratégia volt a nyugati hatalmak részéről.

Hasonlóan ahhoz, amikor a Magyar Királyság kényszerből tudomásul vette, hogy az Oszmán Birodalom gyakorolja a tényleges uralmat Magyarország egy rész fölött, de soha egy magyar uralkodó sem mondott le jogilag az ország területének kicsiny részéről sem. A NATO tömbje is arra készült, hogy hosszú távon legyűrje a Szovjetuniót, mégpedig, ha egy mód van rá, nem fegyveres harccal, mert az beláthatatlan következményekkel, pürrhoszi győzelemmel járt volna.

E törekvés, mint évtizedekkel később láthattuk, sikerrel járt, és tévedés azt állítani, amit az idén elhunyt Mihail Gorbacsov kérlelhetetlen bírálói szoktak, hogy ha ő nincs, a Szovjetunió nem omlik össze.

De 1956-ban a Szovjetunió erejét még dőreség lett volna megkérdőjelezni, ráadásul a hatalmas birodalom átalakulóban volt. 1953-ban elhunyt Joszif Visszarionovics Sztálin, a zsarnok halálát követően pedig bizonyos mértékű tisztulási folyamat vette kezdetét.

Bizonyos mértékű, mert a birodalom rendje nem változott, agresszív és stabil nagyhatalom maradt. Ennek jegyében kezdték az új pártfőtitkárral, Nyikita Szergejevics Hruscsovval felülvizsgálni a sztálini éra bűneit, de mindig azon az alapon, hogy a rendszer, az elvek jók, hibátlanok, a vétkek a gyarló emberi természetből fakadtak. Az (ön)kritika ennél tovább nem jutott.

Magyarországon ezen enyhülési folyamat jegyében alakult meg 1953-ban Nagy Imre első kormánya, amely 1955-ig működött, utána viszont a Kremlben zajló folyamatokat lekövetve Magyarországon is visszarendeződés következett be, de ez rövid ideig tartott. 1956-ban már hiába voltak gesztusok, mint például a számos bűnben vétkes, ám perében ártatlanul, koholt vádak alapján elítélt Rajk László újratemetése, a forradalom kirobbanása jelezte, hogy a magyar társadalom átlépte tűrőképessége határát.

Felvonulók a forradalom alatt a Kossuth Lajos utcán
Forrás: Wikipedia

A forradalom kitörése, majd az annak nyomán bekövetkezett változások roppant élénken hívták fel a világ figyelmét Magyarországra. Egy rövid ideig úgy festett, hogy Nagy Imre második kormánya révén a rend győzedelmeskedik, és talán részleges sikerrel zárulhat a magyar forradalom.

A külföldi reakciók

A “béketábor” sajtója természetesen elítélte az eseményeket, a politikusok pedig a Kreml döntésére vártak, ahogy mindig. Ugyanakkor Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban óriási szimpátiát vívott ki a magyar forradalom, nem véletlen lett az év embere a Time magazinban a magyar forradalmár (egy évvel később viszont Hruscsov került a címlapra e büszke cím birtokosaként…).

Bár volt kivétel: a Francia Kommunista Párt például elítélte a forradalmat. Kecskés D. Gusztáv kutatásai nyomán tudjuk, hogy a párt lapja, a L’Humanité a forradalom ellenében foglalt állást, a szocialista újságok sajtóját idézte, amely a szovjet érdekek mentén tálalta a magyarországi eseményeket. Például. október 26-án így írt: „Budapest, az ellenforradalmi felkelést leverték”. Ugyanakkor Aimé Cesaire költő, a karibi francia sziget, Martinique kommunista képviselője még a pártból is kilépett, mivel ő szimpatizált a magyar forradalommal.

Kilőtt szovjet tank a Corvin köznél
Forrás: Wikimedia commons

Az Amerikai Egyesült Államok pedig nem kockáztatta, hogy a harmadik világháború küszöbére sodródjon a világ. Bármennyire erős szimpátia élt a magyarok iránt, nem az ugyanekkor zajlott szuezi válság miatt késett a várt, igazából naiv módon várt beavatkozás és támogatás, hanem Moszkva döntése miatt, amely sajnos végzetesnek bizonyult a magyar forradalmárok számára. A szovjet vezetés döntését követően, csakúgy, mint 1849-ben a cári Oroszország beavatkozása nyomán, eldőlt a forradalom sorsa. (A szuezi válság a Szuezi-csatorna államosítása miatt kitört nemzetközi konfliktus és az Egyiptom ellen folytatott közös izraeli-brit-francia háború volt 1956. október 29. és november 7. között. E háborút a 2. arab-izraeli háborúként is emlegetik. /Wikipedia/)

A nyugati közvélemény együttérzését a forradalom eltiprása és a kádári megtorlás brutalitása még inkább kivívta. A menekülőket szimpátiával fogadták. 1956. november 4-e után mintegy 200 000 magyar hagyta el hazáját és menekült Ausztria felé. Az Ausztriában működő Magyar Menekültügyi Segítőszolgálat (Ungarischer Flücht­­lings­hilf­dienst) 1958. évi féléves beszámolója szerint november 12. és 1958. június 30. között 154 993 magyar vándorolt nyugatra, közülük a legtöbben az Amerikai Egyesült Államokba: 35 240 fő.

Hogy ott mi várt rájuk? Idézzünk egy menekültet:

„New Jerseybe, Camp Kilmerbe vittek ahol a II. világháború alatt tartották a katonákat, akiket később átvittek Európába. A mi esetünkben próbálták az embereket csoportosítani, végzettség, vallás, akármi alapján, hogy így megélhetést találjanak nekik mielőtt útjukra bocsátották volna őket. Nekem szerencsére volt még otthon annyi lélekjelenlétem, hogy kicsaljam a leckekönyvem a vonakodó tanulmányistól [egyetemi tanulmányi osztály vezetője], így tudtam valamelyest bizonyítani a végzettségemet, illetve annak hiányát. Ráadásul végre nem származott hátrányom abból, hogy katolikus vagyok, mert a protestáns YMCA (Young Men’s Christian Association) a szárnyai alá vett és elhelyezett egy katolikus egyetemen Montana-ban nyelvet tanulni – ahol már két magyar premontrei pap is dolgozott. Elképesztően jó emberek voltak, nem véletlenül tartom azóta is a kapcsolatot az egyikkel.”

A kijutott magyarok amerikai lehetőségei

Camp Kilmerben a jól képzett magyarok iránt komoly érdeklődés mutatkozott amerikai részről. Sok nagy ipari cég, sőt még a szórakoztatóipar képviselői is megjelentek itt, képzett munkaerő után kutatva, nem is hiába. Sajátos érdeklődést jelentett, hogy az International Research Associates cég alkalmazottjai 1957. április 12-én több amerikai akadémiai intézmény bevonásával szemináriumot tartottak New Yorkban, amelynek fő témája a magyar me­nekültek tudományos vizsgálata volt. Ám e kutatás mögött igazából a CIA állt.

Magyar menekültek az USA-ban
Forrás: www.ceu.edu

Egy CIA-dokumentum az alábbiakat rögzítette:

„Az a tény, hogy a menekültek fiatalok, tanultak, férfiak és elsődlegesen nem mezőgazdasági tevékenységet végzők voltak, örömre ad okot, ha arra gondolunk, hogy ez a csoport nemzeti értéket jelent, de egyben kedvező célpontot is a külföldi hírszerzésnek. Az a további tény, hogy a túlnyomórészt városi csoport egy kis mezőgazdasági ország teljes népességének körülbelül 1 százalékát tette ki, azt kell, hogy jelentse, hogy nemcsak minden kereskedelmi és ipari ágazat, de minden jelentősebb vállalat képviselteti magát az Egyesült Államokba érkezett csoportnál.”

A magyarok azt érezhették, hogy a forradalom emléke előtt magas szinten tisztelgett az amerikai politika és a közvélemény. John A. Notte, Rhode Island kormányzója például 1961. október 23-át a Magyar Szabadságharcosok Napjává (Na­tional Hun­ga­ri­an Freedom Fighters Day) kiáltotta ki. Ebben persze része volt annak, hogy a NATO vezető erejeként az Amerikai Egyesült Államok propagandalehetőséget látott a szovjet blokk országaiból érkező menekültek befogadásában.

Az erkölcsi támogatáson kívül azonban gyakorlati segítségnyújtásban is volt részük azoknak, akik például tovább akartak tanulni. Ez megterhelte az Egyesült Államok költségvetését: csak a magyar egyetemisták továbbtanulására mintegy 30 millió dollárt költött az ország.

Ez azonban már egy másik történet kezdete. A forradalom legendává vált, óriási erkölcsi elismerést vívva ki bukásával is. Ahogy Albert Camus fogalmazott:

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.”