Miért nem avatkozott be a Nyugat az 1956-os események menetébe? Sokszor és sokan tették és teszik ma is fel ezt a kérdést. A válaszhoz érdemes áttekinteni nagy vonalakban az akkori nemzetközi helyzetet, de azt is, a lehetőségeken belül milyen segítséget kaptak az országból elmenekült százezrek.
Sokszor hangzik el a kérdés: az ukrajnai események vajon nem okoznak-e olyan, világméretű válságot, amely akár egy harmadik világháború kirobbanásához vezethet? Számosan fogalmazták meg azt a véleményt, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak és szövetségeseinek semmiképpen sem szabad beavatkozni, hiszen ezzel a fentiek bekövetkeztének veszélyét növelik.
Nem elvitatva ezen állítás igazságtartamát, furcsa ezt olyanoktól hallani, akik ugyanakkor azért kárhoztatják az Egyesült Államokat (és egyáltalán: a Nyugatot), mert nem avatkozott be fegyveresen 1956-ban, hogy megsegítse Magyarországot. Az ugyanis szinte bizonyosan ide vezetett volna.
A nemzetközi háttér
Hogy nézett ki akkoriban a nemzetközi helyzet? Magyarország akkor a szovjet érdekszféra része volt. A hidegháború korszakában, a kétpólusú világrend idején a status quo része volt ennek elfogadása a nemzetközi diplomáciában, még akkor is, ha – mint ismert – ez csak taktika, nem pedig stratégia volt a nyugati hatalmak részéről.
Hasonlóan ahhoz, amikor a Magyar Királyság kényszerből tudomásul vette, hogy az Oszmán Birodalom gyakorolja a tényleges uralmat Magyarország egy rész fölött, de soha egy magyar uralkodó sem mondott le jogilag az ország területének kicsiny részéről sem. A NATO tömbje is arra készült, hogy hosszú távon legyűrje a Szovjetuniót, mégpedig, ha egy mód van rá, nem fegyveres harccal, mert az beláthatatlan következményekkel, pürrhoszi győzelemmel járt volna.
E törekvés, mint évtizedekkel később láthattuk, sikerrel járt, és tévedés azt állítani, amit az idén elhunyt Mihail Gorbacsov kérlelhetetlen bírálói szoktak, hogy ha ő nincs, a Szovjetunió nem omlik össze.
De 1956-ban a Szovjetunió erejét még dőreség lett volna megkérdőjelezni, ráadásul a hatalmas birodalom átalakulóban volt. 1953-ban elhunyt Joszif Visszarionovics Sztálin, a zsarnok halálát követően pedig bizonyos mértékű tisztulási folyamat vette kezdetét.
Bizonyos mértékű, mert a birodalom rendje nem változott, agresszív és stabil nagyhatalom maradt. Ennek jegyében kezdték az új pártfőtitkárral, Nyikita Szergejevics Hruscsovval felülvizsgálni a sztálini éra bűneit, de mindig azon az alapon, hogy a rendszer, az elvek jók, hibátlanok, a vétkek a gyarló emberi természetből fakadtak. Az (ön)kritika ennél tovább nem jutott.
Magyarországon ezen enyhülési folyamat jegyében alakult meg 1953-ban Nagy Imre első kormánya, amely 1955-ig működött, utána viszont a Kremlben zajló folyamatokat lekövetve Magyarországon is visszarendeződés következett be, de ez rövid ideig tartott. 1956-ban már hiába voltak gesztusok, mint például a számos bűnben vétkes, ám perében ártatlanul, koholt vádak alapján elítélt Rajk László újratemetése, a forradalom kirobbanása jelezte, hogy a magyar társadalom átlépte tűrőképessége határát.

Forrás: Wikipedia
A forradalom kitörése, majd az annak nyomán bekövetkezett változások roppant élénken hívták fel a világ figyelmét Magyarországra. Egy rövid ideig úgy festett, hogy Nagy Imre második kormánya révén a rend győzedelmeskedik, és talán részleges sikerrel zárulhat a magyar forradalom.
A külföldi reakciók
A „béketábor” sajtója természetesen elítélte az eseményeket, a politikusok pedig a Kreml döntésére vártak, ahogy mindig. Ugyanakkor Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban óriási szimpátiát vívott ki a magyar forradalom, nem véletlen lett az év embere a Time magazinban a magyar forradalmár (egy évvel később viszont Hruscsov került a címlapra e büszke cím birtokosaként…).
Bár volt kivétel: a Francia Kommunista Párt például elítélte a forradalmat. Kecskés D. Gusztáv kutatásai nyomán tudjuk, hogy a párt lapja, a L’Humanité a forradalom ellenében foglalt állást, a szocialista újságok sajtóját idézte, amely a szovjet érdekek mentén tálalta a magyarországi eseményeket. Például. október 26-án így írt: „Budapest, az ellenforradalmi felkelést leverték”. Ugyanakkor Aimé Cesaire költő, a karibi francia sziget, Martinique kommunista képviselője még a pártból is kilépett, mivel ő szimpatizált a magyar forradalommal.

Forrás: Wikimedia commons
Az Amerikai Egyesült Államok pedig nem kockáztatta, hogy a harmadik világháború küszöbére sodródjon a világ. Bármennyire erős szimpátia élt a magyarok iránt, nem az ugyanekkor zajlott szuezi válság miatt késett a várt, igazából naiv módon várt beavatkozás és támogatás, hanem Moszkva döntése miatt, amely sajnos végzetesnek bizonyult a magyar forradalmárok számára. A szovjet vezetés döntését követően, csakúgy, mint 1849-ben a cári Oroszország beavatkozása nyomán, eldőlt a forradalom sorsa. (A szuezi válság a Szuezi-csatorna államosítása miatt kitört nemzetközi konfliktus és az Egyiptom ellen folytatott közös izraeli-brit-francia háború volt 1956. október 29. és november 7. között. E háborút a 2. arab-izraeli háborúként is emlegetik. /Wikipedia/)
A nyugati közvélemény együttérzését a forradalom eltiprása és a kádári megtorlás brutalitása még inkább kivívta. A menekülőket szimpátiával fogadták. 1956. november 4-e után mintegy 200 000 magyar hagyta el hazáját és menekült Ausztria felé. Az Ausztriában működő Magyar Menekültügyi Segítőszolgálat (Ungarischer Flüchtlingshilfdienst) 1958. évi féléves beszámolója szerint november 12. és 1958. június 30. között 154 993 magyar vándorolt nyugatra, közülük a legtöbben az Amerikai Egyesült Államokba: 35 240 fő.
Hogy ott mi várt rájuk? Idézzünk egy menekültet:
„New Jerseybe, Camp Kilmerbe vittek ahol a II. világháború alatt tartották a katonákat, akiket később átvittek Európába. A mi esetünkben próbálták az embereket csoportosítani, végzettség, vallás, akármi alapján, hogy így megélhetést találjanak nekik mielőtt útjukra bocsátották volna őket. Nekem szerencsére volt még otthon annyi lélekjelenlétem, hogy kicsaljam a leckekönyvem a vonakodó tanulmányistól [egyetemi tanulmányi osztály vezetője], így tudtam valamelyest bizonyítani a végzettségemet, illetve annak hiányát. Ráadásul végre nem származott hátrányom abból, hogy katolikus vagyok, mert a protestáns YMCA (Young Men’s Christian Association) a szárnyai alá vett és elhelyezett egy katolikus egyetemen Montana-ban nyelvet tanulni – ahol már két magyar premontrei pap is dolgozott. Elképesztően jó emberek voltak, nem véletlenül tartom azóta is a kapcsolatot az egyikkel.”
A kijutott magyarok amerikai lehetőségei
Camp Kilmerben a jól képzett magyarok iránt komoly érdeklődés mutatkozott amerikai részről. Sok nagy ipari cég, sőt még a szórakoztatóipar képviselői is megjelentek itt, képzett munkaerő után kutatva, nem is hiába. Sajátos érdeklődést jelentett, hogy az International Research Associates cég alkalmazottjai 1957. április 12-én több amerikai akadémiai intézmény bevonásával szemináriumot tartottak New Yorkban, amelynek fő témája a magyar menekültek tudományos vizsgálata volt. Ám e kutatás mögött igazából a CIA állt.

Forrás: www.ceu.edu
Egy CIA-dokumentum az alábbiakat rögzítette:
„Az a tény, hogy a menekültek fiatalok, tanultak, férfiak és elsődlegesen nem mezőgazdasági tevékenységet végzők voltak, örömre ad okot, ha arra gondolunk, hogy ez a csoport nemzeti értéket jelent, de egyben kedvező célpontot is a külföldi hírszerzésnek. Az a további tény, hogy a túlnyomórészt városi csoport egy kis mezőgazdasági ország teljes népességének körülbelül 1 százalékát tette ki, azt kell, hogy jelentse, hogy nemcsak minden kereskedelmi és ipari ágazat, de minden jelentősebb vállalat képviselteti magát az Egyesült Államokba érkezett csoportnál.”
A magyarok azt érezhették, hogy a forradalom emléke előtt magas szinten tisztelgett az amerikai politika és a közvélemény. John A. Notte, Rhode Island kormányzója például 1961. október 23-át a Magyar Szabadságharcosok Napjává (National Hungarian Freedom Fighters Day) kiáltotta ki. Ebben persze része volt annak, hogy a NATO vezető erejeként az Amerikai Egyesült Államok propagandalehetőséget látott a szovjet blokk országaiból érkező menekültek befogadásában.
Az erkölcsi támogatáson kívül azonban gyakorlati segítségnyújtásban is volt részük azoknak, akik például tovább akartak tanulni. Ez megterhelte az Egyesült Államok költségvetését: csak a magyar egyetemisták továbbtanulására mintegy 30 millió dollárt költött az ország.
Ez azonban már egy másik történet kezdete. A forradalom legendává vált, óriási erkölcsi elismerést vívva ki bukásával is. Ahogy Albert Camus fogalmazott:
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.”