Az egyik legsikeresebb magyar csillagász, a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatója, két éve a Széchenyi-díj birtokosa és a tisztséghez képest nagyon korán, 47 évesen az MTA rendes tagjává választották, de már levelező tagként is a legfiatalabb volt. Legutóbb pedig 2020 végén a Tudományos Újságírók Klubja őt választotta az Év Ismeretterjesztő Tudósának, amivel stílszerűen egy kisbolygó jár, ami ezentúl Kiss László nevét viseli.
Kevés Széchenyi-díjas akadémikust nevezhetek tudományos újságíróként, szerkesztőként kollegának. Kiss László kivétel, hiszen a csillagászat.hu ismeretterjesztő portál főszerkesztője, méghozzá elég régóta.
Tizenöt éve. Aki akkor született, már középiskolás.
A legtöbb kutató nem tartja magához méltónak a tudomány kommunikációját, és nem érzi e tevékenység, akár még saját karrierjére is kiható pozitív hatását. Ön másként látja ezt?
Igen, mert egyrészt már a portál szerkesztése is sokat segített, hogy átlássam, mi történik a csillagászatban és nem csak a szűk szakterületemen, a csillagok és exobolygók asztrofizikájában, hanem a kozmológiában, a Naprendszer kutatásában, az üstökösök kutatásában és még sorolhatnám. Másrészt az ismeretterjesztés, amelyen keresztül az ember úgymond elmagyarázza a tudomány eredményeit, erős párhuzamokat mutat az oktatás folyamatával. Az oktatás és az ismeretterjesztés legalábbis unokatestvérei egymásnak. Ezért hiszem, hogy az ismeretterjesztésben való részvétel a kutatók szakmai értékét is növeli, emellett ad egy olyasfajta kommunikációs készséget, ami a döntéshozókkal való kommunikációban is hasznos lehet.
És talán az sem hátrány ez esetben, ha egy tudós neve a média révén közismertté válik…
Ezt többször is érzékeltem. Még a Széchenyi-díjam indoklásában is szerepelt az oktatásban és ismeretterjesztésben végzett tevékenységem. Informális csatornákon is többször hallottam közép- és felsőszintű döntéshozóktól, hogy valamilyen médiában milyen „jól beszéltem”, ami aztán különböző szakmai meghívásokban köszönt vissza, s ez egy ember imázsának egyfajta szerves evolúciójává válik. De Ausztráliában a helyi kutatásfinanszírozási hivatalnak beadott pályázatoknál is még 10-10 százalékot jelentett az értékelésben a közismertségben is visszajelezhető haszon és az eredmények kommunikációja. Amikor pedig 2-3 százalék dönt a siker és a kudarc között, ez a többlet is sokat jelenthet.
Az egyes kutatók eltérő személyisége kétségtelenül befolyásolhatja az ilyen szerepvállalást, az Ön esetében azonban igazán egyéni íze van minden megszólalásnak, amit a humora is erősít. Jól tudom, hogy ebben édesapja is inspirálta?
A beszélőkém valóban apai örökség. Ő ugyan estin fejezte be középiskolát és kezdetben villamost vezetett Szabadkán, de benne is ott volt a vágy, hogy az eget és a Holdat kémlelje és írogasson erről. Később néhány vajdasági magyar lappal is kapcsolatba került és a múltkor megtaláltam online elérhető változatát a Vajdasági Magyar Humoristák Évkönyvének, ahová szintén publikált.
A 2019-es év különösen sikeres volt, hiszen ekkor jött a Széchenyi díj, a kutatóközpont főigazgatósága és az MTA rendes tagság. Most meg az Év Ismeretterjesztő Tudósa díj, amihez egy kisbolygónév is járt. Hogy lehet elkönyvelni egy ilyen sikersorozatot?
Erre még magamnak sem adtam választ, hiszen az események csak úgy jöttek egymás után, hogy hosszasabban nem is volt időm ezen merengeni. Csinálom, ami a dolgom. A Széchenyi-díj különösen nagy örömmel töltött el, hiszen ez a legmagasabb elismerés, amit magyar tudós az államtól kaphat, s csak azt sajnáltam, hogy a szüleim már nem érhették meg. A folyamatos önvizsgálatom során kellő önkritikával azt azért pontosan tudom, hogy a nemtudásom halmaza jóval nagyobb a tudásom halmazánál.
Amikor szinte a szerbiai behívó elől menekült Magyarországra, milyen jövőt képzelt magának?
Tudtam, hogy tudománnyal szeretnék foglalkozni. Amikor megértettem, hogy ehhez hogyan kell az eredményeket elérni és publikálni, onnantól kezdve bennem volt az egészséges karriervágy. Nagy hatással volt rám Bor Zsolt szegedi lézerfizikus, aki egyszer egyetemistaként behívott az irodájába, amikor egy MTA kutatóintézet által kiadott lapban egymás után három kisebb közleményt jelentettem meg. Ő hívta fel a figyelmemet rá, hogy elismert nemzetközi folyóiratokban kellene publikálnom. Nagyon igaza volt, mert például abban, hogy Ausztráliában kaptam állást, abban egy-két, ilyen lapban megjelent cikkemnek volt szerepe.
Ha nem sikerült volna átjönnie Magyarországra, hogy alakulhatott volna a sorsa?
Nagyon sokszor eljátszom ezzel a mi lett volna gondolattal. A pályám már ott kerékbe törhetett volna, amikor a szabadkai gimnáziumba jelentkeztem. Ugyanis első körben a kitűnő bizonyítvány ellenére sem vettek föl, csak amikor édesapám bement érdeklődni és kiderült, hogy az eredményeimért járó egyik fontos oklevelemet nem vették figyelembe. Akkor a B-terv a szakközépiskola és esetleg villanyszerelőség lett volna. Ugyanúgy ha nem vesznek fel a szegedi egyetemre, a jugoszláv néphadsereg vitt volna el, és az akkori sorozáson, amin én is részt vettem, mindenki katona lett, és volt, aki már szeptemberben visszatért – koporsóban.
Az egyetem után hét évre Ausztrália következett, ami ideális csillagászati megfigyelőhelynek tűnik. Nagyra is tartják ott ezt a tudományt, amit egy korábbi beszélgetőpartnerem, a Nobel-díjas ausztrál Brian Schmidt is megerősített.
Első pillantásra valóban eszményi, hiszen az Európa méretű országban mindössze alig 30 millióan laknak, fényszennyezés alig van, de hiába sötét az ég, meglehetősen nyugtalan, ami egy Indonéziából induló, és Új-Zélandig tartó nagy légáramlatnak köszönhető, így ritkán lehet éles képeket készíteni. Emiatt az ausztrál kollégák főként a színképelemzésen alapuló megfigyelésben jeleskednek. Brian Schmidt egyébként számomra azért emlékezetes, mert hozzá kötődik életem első tudományosnak nevezhető publikációja. Ez a csillagászok, NASA által gondozott publikációs adatbázisában jelent meg 1993-ban. Egy felrobbanó csillag fényességét becsültem meg, a szegedi Széchenyi téren egy moziból kijövet szabad szemmel a fák között tett megfigyelés alapján. Ugyanerről tőlem függetlenül, de velem párhuzamosan Brian Schmidt spektrumot készített, és ezt közölte le ugyanott, így voltaképpen életemben először egy későbbi Nobel-díjassal publikáltam együtt.
Tényleg számított a hazajövetelnél, hogy a magyarokat könnyebben elvarázsolja az előadói stílusa? Egy hétéves posztdoktori állás után szoktak további lehetőséget adni és Sydney az egyik legnyitottabb város a világon, ami a kutatók számára mindig lényeges. Itthon is megvan ez a nyitottság és lehetőség a tudomány számára?
Ez az ok is számított. Ugyan meg tudtam nevettetni az angol nyelvű közönséget, de közel sem olyan természetességgel, mint a magyarokat. Amikor eljöttem, még volt két évem hátra, maradhattam volna. Az előző évben megpályáztam egy másik egyetemen egy határozatlan időre szóló állást, s ugyan a két legjobb jelölt egyike lettem, de nem engem választottak. Sydneyben valóban élveztem az ottlétem minden pillanatát, az óriás csótányokat kivéve. Akkori feleségemmel egyszer összeszámoltuk, 37 országból voltak ismerőseink. Ott senkit nem érdekel, honnan jössz, ugyanakkor mégis kell 15-20 év, hogy az ember beolvadjon a helyiek közé. Az utolsó ottani évemben is előfordult, hogy egy liftben valaki mondott nekem valamit az ausztrál nyelvjárásban, és csak fél perc után esett le, hogy mit is kellett volna rá válaszolnom. A hazaérkezésünk után már az első napon otthonosabban éreztem magam Budapesten, ahol előzőleg soha nem éltem, mint valaha is Sydneyben. A tudományos lehetőségeknél pedig ne felejtsük el, hogy Magyarország az 500 milliós Európai Kutatási Térség része, ami mégiscsak hússzor nagyobb, mint Ausztrália.
Mi volt a legnagyobb felfedezési élménye csillagászként?
2011-ben egy munkamegbeszélésen merült fel, hogy a Kepler űrtávcsőnek egy exobolygó létét közvetve igazoló fényességi adatsora szabálytalanságra utal, s ezen elgondolkozva rájöttünk, hogy itt egy gyorsan forgó, egyenetlen fényességű csillag körül keringő bolygóról lehet szó, melynek a pályasíkja a csillag egyenlítőjére nagy szöget zárhat be. Ebből cikkünk született egy jó nevű asztrofizikai folyóiratban, ami ugyan részletkérdésnek tűnik, de szakmailag ritka dolog, hogy űrben végzett pontos mérésekből bolygópályák dőlésszögére lehet következtetni.
Melyik a legkedvesebb és melyik a legvágyottabb távcsöve?
Két kedvencem van. Az egyik a piszkéstetői obszervatórium távcsöve, amire tavaly költöttünk közbeszerzéssel százmillió forintot és a műszer „gyomrába” helyezett digitális kamerával megtízszereztük a hatékonyságát. A másik a Siding Springben lévő teleszkóp, amit Ausztráliában nagyon sokat használtam. A vágyott chilei és hawaii-i óriástávcsövekhez sajnos még nem jutottam el, bár Chilében már nyertem műszeridőt és el is készültek a mérések. Tudni kell, hogy a hatalmas távcsöveket egy bizonyos méret fölött a csillagász, még ha jelen is van, nem mozgathatja, erre csak az éjszakai teleszkóp operátoroknak van joga. Az észlelő kutatónak maximum ahhoz a műszerhez adnak hozzáférést, ami gyűjti számára az adatokat.
A csillagászat már a képzés során is szerves egységben működik a fizikával, de ha az asztrofizikára gondolunk, a kutatásban is nehéz az elválasztás. Ehhez a médiában hozzájön az űrkutatás, ami szoros házasságban funkcionál a csillagászattal a médiagyártók és fogyasztók szemében. Hogy értékeli ezt?
Nem szerencsés, de tény. Aki egyik, vagy másik területet műveli, annak számára világos, hogy a csillagászat és az űrkutatás egymástól jól elkülöníthető tevékenységek. Viszont vannak metszetek, ahol találkoznak. Az űrcsillagászatnak például az elmúlt években nagy híve lettem. Az űrbe telepített távcsövekkel ugyanis olyan méréseket lehet végezni, amelyeket innen a Földről képtelenség. Az pedig természetes, hogy a médiafogyasztók fejében ez a két terület egybeolvad.
Ha már űrkutatás: segít ebben az űrverseny, vagy gátolja azt?
A verseny mindig mindent előrevisz. Másik kérdés, hogy minden versenynek van sötét oldala is. A versenyben mindig „szexi” témákat próbálnak kidomborítani és ebbe belekerülhetnek szubjektív döntések is. Mi a fontosabb: a Holdra menni, vagy a Marsra, vagy esetleg a Vénuszra küldeni egy szondát, hogy utánanézzen a szerves élethez köthető foszfinnak. Minél élesebb a verseny, annál nagyobb szerepet kezd játszani ez a szubjektivitás. Az amerikai kormányzatok elnöki periódusoktól függően hol a Holdra, hol a Marsra indulást preferálták.
„A Földön kívüli életet talán még a mi életünkben felfedezhetjük”, ezt mondta egyszer – mai is így véli?
Az összes jelenleg épülő és húszas évek második felében működni kezdő nagy csillagászati távcső mindegyikét úgy tervezik, hogy képesek legyenek más bolygók légkörében és/vagy felszínén olyan kémiai anyagok spektroszkópos kimutatására, amelyeket kizárólag biológiai aktivitás jelenlétével lehet megmagyarázni. A következő évtizedben ezért akár tényleg eljuthatunk oda, hogy a néhány tíz fényévnyire lévő exobolygóknál komoly eséllyel meg lehet próbálni az ilyen biológiai jelek kimutatását. Azt sem tartom kizártnak, hogy a Mars sarkvidékein, a jégsapkák alatti sós tavakban, vagy az Europa nevű Jupiter-hold jeges kérge alatti száz kilométeres vízóceánban valamiféle, extrém körülmények között meglévő biológiai aktivitás létezhessen. Erre is valamikor a harmincas években tudunk majd talán választ adni. Ha találunk valamit, akár kicsit másfajta genetikai kódolással, mint a Földön, lehetne mondani valamit arra vonatkozólag, hogy az élet ritka, mint a fehér holló, vagy épp mindenütt felüti a fejét, ahol megvannak hozzá a szükséges feltételek. A két véglet persze két nagyon különböző Univerzum-képet feltételezne.
Jelenleg van ideje kutatásra, és ha igen, mi ennek a fő iránya?
A legfőbb időmet a tudományirányítás viszi el, hiszen egy jelenleg még 230 fős kutatóközpontnak vagyok a vezetője, igaz az egyik tagintézetet, a soproni Geodéziai és Geofizikai Intézetet az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat vezetői leválasztják a Központról. Azért valamennyi időm még így is jut a kutatásra. Időnként nem tudom elfojtani, hogy megnézzek egy csillagot, vagy exobolygót, mit találnak a friss adatokból. Különösen a Cheops űrtávcső ad okot büszkeségre, amelynek az indításánál 2019 decemberében még a járvány előtt szerencsém volt részt venni az ESA Francia-Guayanai űrkikötőjében, Kourouban, és amelynek a tudományos programjának összeállításában hazai kutatókkal együtt részt vehettem. De már dolgozunk a közeljövő, exobolygókat kémlelő űrteleszkópjain, a 2026-27-ben felbocsátásra kerülő Plato-n, és a 2028-ban induló Arielen, amely elsőként fog színképeket készíteni az infravörös tartományban.
Hogyan változtatja meg a tudományos életet a COVID, különösen a konferenciák elmaradására gondolok?
Egy konferenciának nem az előadások a legfontosabb részei, hanem a szünetekben tartott megbeszélések, a kávészünetek, a vacsorák, beszélgetések. Szerintem a tudományos élet korábbi formáinak egy része vissza fog térni, de olyan mértékű szélsőséges konferenciaturizmust nem várok, mint a tízes évek közepén. A különböző pár órás bizottsági ülések például nyugodtan megtarthatók online. A legfontosabb döntések azonban ismét személyes találkozásokkor fognak megszületni.
A fiaiban megvan a csillagászat iránti vonzódás, folytatódik a családi hagyomány?
Két házasságból három fiam van, a 12 és 14 évesek édesanyja is csillagász, de nem hiszem, hogy ez a pálya fogja őket érdekelni, s én biztos nem fogom őket presszionálni. A legkisebb viszont meglepően nyitott, a játszótereken is űrszondásat játszunk és élvezi. Ha valamit tanultam a szüleimtől, akkor az az, hogy teljes szabadságot adok a gyerekeimnek abban, mivé akarnak fejlődni. Ahogy a saját életem példázza: azt csinálják, amit amúgy is szeretnek.
