A mesterséges intelligencia nem egyik napról a másikra jelent meg, mégis sokkoló gyorsasággal formálja át a munkát, a gazdaságot és a mindennapi életünket. Frankó Csuba Dea jövőkutató szerint még csak az „előszobában” vagyunk: a technológiai fejlődés messze megelőzi a társadalmi és kulturális alkalmazkodás lehetőségeit, miközben alapvető kérdések maradnak megválaszolatlanul a megélhetésről, az emberi szerepről és a közös felelősségről. Interjúnkban szó esik a munka jövőjéről, a mesterséges empátia illúziójáról, a magyar felkészültség állapotáról és arról is, milyen emberi készségek adhatnak kapaszkodót egy radikálisan átalakuló világban.
Bennem nagyon megmaradt a „radikális technológiák” kifejezés, amit évekkel ezelőtt többször is használt, még az 5G és a dolgok internete idején, amikor a negyedik ipari forradalomról beszéltünk. Ha akkor radikálisnak nevezte azt a technológiai állapotot, akkor mit mond a mostani korszakra, amikor szinte naponta jönnek újabb AI-ugrások, és sokszor követni is nehéz?
Akkoriban arról beszéltünk, hogy egyre gyakrabban kerülünk majd olyan helyzetekbe, amikor egy felforgató erejű technológia hirtelen megérkezik a hétköznapjainkba, és felülír olyan szabályrendszereket, amiket addig stabilnak, biztonságosnak, „öröknek” gondoltunk. Az internet terjedése, a számítási kapacitás növekedése, a szélessávú hálózatok és sok más technológia már akkor előrevetítette, hogy a gyorsulás nem fog megállni, és ez mély változásokat hoz az életünkben.
Aztán 2022 novemberében megérkezett a ChatGPT, majd a nagy nyelvi modellek versenye, és ma már a legtöbben valamilyen formában használunk mesterséges intelligenciát.
Az elmúlt 3 évben a több évtizedes fejlődést követően a mesterséges intelligencia, mint valóban radikális, felforgató technológia, elkezdett „beérni”. De én még mindig óvatosan fogalmazok: szerintem most is csak az előszobában vagyunk.
A jelenlegi érettségi szint még mindig csak a kisgyermek-kort idézi: az AI már megtanult „járni” és beszélni alapszinten, de még nagyon messze van attól, hogy „egyetemre menjen”.
A fejlődés ugyanakkor valóban extrém mértékű. És ami különösen fontos, hogy az AI nem az egyetlen technológia a sok közül, sokkal inkább egyfajta „húzótechnológia”.
Sok tudományágat, például a biológiát, a fizikát, a számítástudományt, az egészségügyet, az energetikát érint és alakítja át rendkívüli mértékben. Új tudományterületek születnek és erősödnek meg a hatására.
Csak néhány példa: a robotika, a dróntechnológia, a kvantumszámítástechnika, a nanotechnológia és rengeteg más terület fejlődési sebessége hatványozódik a mesterséges intelligenciának köszönhetően. És ha ezek a technológiák a következő evolúciós fázisukba lépnek, akkor már nem csak arról fogunk beszélni, hogy „a porszívóban” vagy a számítógépben van intelligencia, hanem arról, hogy az életünk minden területén megjelenik az AI, például
könnyen lehet, hogy mindannyian humanoid robotokkal fogunk együtt élni. Ez már egészen más társadalmi és pszichológiai kérdéseket vet fel.
A technológiai evolúció rendkívül gyors, miközben a kulturális evolúciónk – az emberi alkalmazkodás, a társadalmi változás – nagyságrendekkel lassabb, ez pedig óriási feszültséget kelt. Hogyan lehet ezt csökkenteni? Mit tud ezzel kezdeni az emberiség, ha közben akár milliárdnyi embert érinthet akár teljes, vagyis filozófiai értelemben véve is így bekövetkező egzisztenciális krízis? Ez az egyik legfontosabb kérdés a jövővel kapcsolatban és nincs rá egyszerű válasz.
Ahhoz, hogy jól tudjuk kezelni ezt a kihívást, rendszerszintű gondolkodásra és őszinte társadalmi-gazdasági párbeszédre van szükség.
A kihívást árnyalja, hogy sokszor nem csak a felhasználók, de még a fejlesztők sem látják át teljesen, mi történik ezekben a rendszerekben. Sok AI-fejlesztő ezért fordul ma etikai, szabályozási, normarendszeri kérdések felé, és dolgozik azon, hogy milyen korlátok között működhet biztonságosan a technológia. Valós kockázatokról – a megélhetésünk, a jövőképünk, a társadalmi stabilitás kérdéseiről – van szó.
Az első ösztönös reakció világszerte az, hogy az egyén a maga szintjén próbál lépést tartani a folyamatokkal, vagyis tanul, eszközöket használ, képezi magát. Ez érthető, de ez hosszú távon csak tüneti kezelést jelent.
A probléma nem csak az, hogy „ki tudja használni az AI-t”, hanem az, hogy a gazdasági és társadalmi rendszereink több száz éves logikája kerül nyomás alá.
Mit érdemes tudunk erről az évszázados logikáról?
Mit jelent az érték? Ki termeli? Hol csapódik le a profit? Mi történik a vagyonkoncentrációval? Kinek a felelőssége gondoskodni azokról, akik egyik napról a másikra kiesnek a munkaerőpiacról? Ezekre a kérdésekre nem lehet kizárólag egyéni stratégiákkal válaszolni. Sokkal több, és sokkal mélyebb közös gondolkodásra van szükség, vagyis a nagy gazdasági szereplők aktív részvételére, politikai bátorságra, nemzetközi együttműködésre.
Most nagyjából az utolsó pillanatában vagyunk annak, hogy a mesterséges intelligencia térnyerését érdemben szabályozzuk és az emberiség szolgálatába állítsuk, mégpedig úgy, hogy időt nyerjünk a rendszerszintű átálláshoz.
Mielőtt továbbmegyünk, érdemes lenne tisztáznunk, milyen módszertan alapján dolgozik egy jövőkutató.
A jövőkutatásban több módszertan létezik, én általában egy kétlépcsős logikát használok, amit kiegészítek egy harmadik, stratégiai és innováció fókuszú folyamattal.
Az első lépés a környezeti szkennelés; ilyenkor társadalmi, gazdasági, technológiai, politikai, jogi és természeti-környezeti szempontból nézzük meg, milyen változási mintázatok látszanak a horizonton, és
mik azok a jelek, amelyek ma még halványak, de ha felerősödnek a következő 5-10 évben, akkor nagyon más paradigmákat hozhatnak, mint amit eddig ismertünk.
A második lépés ezen jelek súlyozása, vagyis hogy milyen valószínűséggel következnek be, milyen hatásuk lehet, milyen rendszereket érintenek.
Mindebből pedig különböző jövő-szcenáriókat – nem egyetlen jóslatot, hanem többféle lehetséges jövőképet – építünk.
A harmadik lépés az, hogy az kiválasztjuk a preferált szcenáriót, tehát azt a jövőképet, amit szeretnénk megvalósítani és aminek a legnagyobb a várható pozitív hozadéka az ember, a természeti környezet és persze a gazdasági fenntarthatóság szempontjából.
Ha megvan a vágyott jövőkép, akkor ezt visszük be a stratégiába és ez alapján dől el milyen innovatív megoldásokba invesztál az adott vállalat tőkét, energiát, erőforrást. Ily módon lehet tudatosan alakítani az eseményeket és a pozitív jövőképek megvalósulási valószínűségét növelni.
Elon Musk mostanában megint azt mondta, hogy 10–20 év múlva nem kell dolgoznunk, a munka legfeljebb hobbi lesz. A 20. században John Maynard Keynes is azt jósolta, hogy napjainkra a technológia miatt radikálisan rövidül a munkaidő, mégsem így történt, persze a helyzet sokkal jobb, mint az első ipari forradalom idején. Tényleg eljöhet egy korszak, amikor a munka valóban hobbi, nem pedig megélhetés alapvető eszköze vagy kényszer?
Ez könnyen megtörténhet, de időtávot ne mernék mondani.
A „hobbi” ugyanakkor ebben a kontextusban túl pozitív fogalom, mert azt feltételezi, hogy az ember megélhetése alapból biztosított, és a szabadidejét arra fordítja, amire szeretné.
Az átmeneti időszakban ez egyáltalán nem biztos, hogy így lesz. Nagy kérdés, hogyan zajlik majd a jelenlegi munka alapú társadalom és a jövőbeli AI alapú társadalom közötti átmenet.
Már most látjuk, hogy pályakezdőként sok területen nehezebb munkát találni és vannak olyan előrejelzések is, amelyek szerint néhány éven belül számos iparágban erősen visszaeshet a junior pozíciók száma, mert egy nagy nyelvi modell sok feladat esetében jobb teljesítményt tud nyújtani kezdő szinten, mint az ember.
Ezzel párhuzamosan, jelenleg felértékelődnek a tapasztalt szakemberek, akik képesek ellenőrizni, korrigálni, felelősséget vállalni és kontextust teremteni.
Ugyanakkor ez nem csak munkaerőpiaci kérdés, hiszen a munka legalább három funkciót tölt be az életünkben.
Egyszerre jelenti a megélhetés lehetőségét, az ember energiáinak megfelelő helyre való csatornázását, illetve fontos identitásalkotó tényező is.
Ha ezekre a komplex kérdéskörökre nem készítünk előre működő rendszereket, amelyek képesek kezelni a megélhetés, a társadalmi szerep és az élet értelméhez kapcsolódó mély kérdéseket, akkor a „felszabadulás” helyett súlyos társadalmi feszültségekkel találhatjuk szemben magunkat.
Az iskolai tananyag része kellene legyen, hogy mit kezd egy fiatal az idejével, a motivációjával, a jövőképével egy olyan világban, ahol a munka szerepe radikálisan átalakulhat.
Említette a rendszerszintű válaszok fontosságát, de mit ért ez alatt?
A rendszerszint ebben az esetben azt jelenti, hogy a gazdasági logikáinkhoz kell hozzányúlnunk. Például,
ha a technológiai átalakulásból származó profit egyre kevesebb gazdasági szereplőnél koncentrálódik, akkor a társadalmi stabilitás szempontjából felmerül, hogyan osztjuk vissza ennek egy részét.
Vannak formabontó gondolatkísérletek és javaslatok például új adónemekről, ahol bizonyos automatizált feladatok után a vállalat plusz hozzájárulást fizet a kiváltott emberi munkaerő kompenzálására, az állam pedig visszaforgatja ezt a társadalom javára, és a megélhetési biztonságára. Nincsenek kész válaszok és nagyon fontos lenne széleskörű és érdemi beszélgetéseknek folytatni ezekről a témákról.
És itt jön be a politika és a nagyvállalati bátorság és felelősség kérdése. Ez a téma egyáltalán nem népszerű, nagyon komplex és nagyon kockázatos hozzányúlni, mégis létfontosságú. Ráadásul a globális dinamikák is érdekes kérdéseket vetnek fel. A különböző régiók, országok különböző helyzetben vannak; egy sérülékenyebb gazdaság, mint amilyen a magyar is, más esélyekkel indul, mint egy olyan ország, ahol a legnagyobb technológiai és hozzáadott értéket termelő cégek koncentrálódnak. Tehát ezt a kérdéskört globális spektrumon is tudni kellene tárgyalni: hogyan történik meg átmenet úgy, hogy a társadalmak ne szakadjanak szét?
Globális nemzetközi tapasztalatokkal mit gondol, Magyarország mennyire van felkészülve erre a gyorsuló korszakra a gazdasági stratégia, az oktatás, a vállalati kultúra terén?
Erre csak szubjektív választ tudok adni, mert nem kutattam mélyen Magyarország helyzetét, az elmúlt években külföldön éltem, és főleg nemzetközi piacokon dolgozom.
Abból, amit a sajtókommunikációs térben látni, én nem érzem, hogy erre a radikális változásra Magyarország fel lenne készülve akár gazdasági, akár társadalmi rendszerek szintjén.
Lehet, hogy zárt ajtók mögött zajlanak a megoldás és a jövőbiztos stratégia irányában mutató beszélgetések, erre nincs rálátásom.
Ugyanakkor Magyarországon hatalmas mennyiségű, kiváló szellemi tőke van jelen; zseniális tanárok, kutatók, tudósok, egyetemi műhelyek, startupperek, vállalkozók, befektetői közösségekről, akik komoly nemzetközi kapcsolatrendszerrel és tapasztalattal bírnak. Meggyőződésem, hogy erre lehet építeni.
Ha ez a szellemi tőke találkozik egy tudatos jövőépítő stratégiával, aminek célja a radikális technológiák felforgató erejére való felkészülés, akkor még lehet fordítani a jövő kerekén.
Az elmúlt másfél évtized egy viszonylag „kényelmesebb” időszak volt, és könnyebb lett volna a viharra készülni, amikor még sütött a nap. De a tornádó még nem ért ide, szóval most még nem késő lépni egy nagyot.
Sokan kapaszkodnak abba, hogy az empátia, az etika, a kreativitás olyan „emberi erőforrásokat” jelentenek, amiket a technológia nem tud kiváltani. Valós kapaszkodó, vagy inkább önnyugtatás?
Ha pusztán technológiai szempontból nézzük, akkor ez részben illúzió. Ma már nagyon sokan használják a nagy nyelvi modelleket olyan területeken is, ahol régen elképzelhetetlennek tűnt, például beszélgetőtársként, lelki támogatásként.
Sőt, sokan jobban ragaszkodnak egy ilyen eszközhöz, mint egy emberhez, mert mindig azonnal válaszol, mindig „támogató”, képes pozitívan megerősíteni vagy épp azt mondani, amit hallani szeretnénk.
Ettől az ember azt érzi, hogy ez valami együttérző, „érző” jelenlét.
Ez veszélyes illúzió: a mesterséges intelligenciának nincsenek érzései.
Matematikai modellek és mintázatok alapján generál válaszokat, még ha ezek a válaszok elképesztően emberien hangzanak is.
Ebben óriási kockázat rejlik és sok AI etikai szakember hangsúlyozza, hogy minél előbb szabályozni és tiltani kell minden olyan AI befolyást, ami az emberek érzelmi világát negatív irányba mozdíthatja.
Ugyanakkor az is igaz, hogy jól szabályozva ezek az eszközök sok embernek tudnak támaszt adni.
Például idős embereknek társaságot, vagy olyan segítséget, amit egyébként nem kapnának meg.
A kérdés az, hogy hogyan „tanítjuk meg” ezeket a rendszereket bizonyos határok betartására s hogyan tanítjuk meg a felhasználókat arra, hogy ne tévesszék össze a szimulált empátiát a valódi emberi kapcsolódással? Ugyanakkor a fizikai kapcsolódás, mint alapvető emberi szükséglet sokáig velünk marad még.
Vagyis az, hogy ott legyünk egymásnak, együtt legyünk, megosszuk a teret, az élményt, egy vacsorát, egy ölelést.
Pszichológiai, szociológiai értelemben ez egyfajta csapdahelyzetet is lehet, mert ha valakinek hiányzik a valós életében a kapcsolódás, stresszes, szorong, egyedül van, akkor egy „mindig támogató” gépi beszélgetőtárs nagyon erős helyettesítő eszközzé válhat. Mit lehet ezzel kezdeni?
Igen, és közben itt érdemes egy optimistább szálat is behoznunk.
A technológiában rengeteg pozitív lehetőség van.
Ha a nagy nyelvi modelleket úgy fejlesztjük és szabályozzuk, hogy bizonyos etikai határokat nem léphetnek át, és tudják, hogyan kell kezelni sérülékeny helyzeteket, akkor sok ember számára valódi segítséget nyújthatnak. Olyanok számára is, akiknek nincs hozzáférésük pszichológushoz, támogató közösséghez, vagy egyszerűen magányosak.
Emellett hatalmas áttörések történnek megújuló energia, a biotechnológia, az egészségügy és az oktatás terén is.
A globális felmelegedés elleni küzdelemben is reménykeltő, hogy ezek a technológiák segíthetnek bizonyos negatív trendeket lassítani, megállítani vagy akár visszafordítani. A kérdés az, hogy le tudjuk-e tenni az alapokat a szabályozás, a felelősségvállalás és a társadalmi szerződés terén annak érdekében, hogy a pozitív hatások erősödjenek, ne pedig a romboló mellékhatások.
Egyéni szinten mire van ráhatásunk? Mit fejlesszünk magunkban, és mire tanítsuk a gyerekeinket, hogy helyt tudjanak állni ebben a világban?
Ha egyéni szinten nézzük, akkor szerintem van néhány olyan alapvető dolog, amire valóban érdemes fókuszálni s ezek nem technológiai készségek, hanem sokkal mélyebb, emberi képességek.
Az első és talán legfontosabb a kíváncsiság, de nem csak a gyerekeknél, hanem felnőttként is.
Az a fajta belső nyitottság, ami arra késztet, hogy meg akarjuk érteni a világot, hogy jó kérdéseket tegyünk fel, és ne elégedjünk meg az első, legegyszerűbb válasszal.
A kíváncsiság az alapja mindennek, hiszen ha ez megvan, akkor van bennünk étvágy a tanulásra, az új összefüggések felismerésére, arra, hogy ne csak elszenvedjük a változást, hanem aktívan részt vegyünk az események alakításában.
Ehhez nagyon szorosan kapcsolódik a kritikai gondolkodás, vagyis az a képesség, hogy nem fogadunk el mindent automatikusan, hanem képesek vagyunk több szempontból ránézni egy jelenségre, megkérdőjelezni, ellenőrizni, tovább gondolni azt, amit látunk vagy hallunk. Különösen fontos ez egy olyan világban, ahol algoritmusok ajánlanak, válaszolnak, értelmeznek helyettünk. Fel kell tudnunk tenni magunknak a kérdést: valóban azt látom, ami történik? Valóban jó irányba visz ez engem?
A harmadik kiemelt terület az érzelmi intelligencia és az empátia, ugyanis ma már nem elég „okosnak”, jó tanulónak vagy hatékony szakembernek lenni. Meg kell tanulnunk jól együtt élni egymással, kapcsolódni, együttműködni, és emberként jelen lenni mások számára.
Szerintem a következő korszak egyik legnagyobb reménye éppen az, ha képesek vagyunk emberként összefogni, támogatni egymást, és úgy megélni ezt a technológiai átalakulást, hogy közben tudjuk, van kire számítanunk.
Végül fontos a rugalmasság képessége, ugyanis egy olyan világban, ahol folyamatosan változik minden, nem lehet egyetlen szerephez, egyetlen identitáshoz, egyetlen „biztos” forgatókönyvhöz ragaszkodni. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy sodródnunk kellene. Inkább azt, hogy belső stabilitásból tanuljunk meg alkalmazkodni, újratervezni, fejlődni.
