A kalapunkat szépen emelgettük üdvözlésnél, de grimaszoltunk társaságban. Nem nyúltunk át más tányérja fölött a sóért, de rágyújtottunk, miközben gyerekek is ebédeltek mellettünk. Illemtankönyvvel a kezünkben találgatjuk, mennyit örökít meg a kamera a fotóalanyok helyes vagy helytelen viselkedéséből. Sokat… De a fényképek hátrányból indulnak: a könyvek szövege a folyton elavuló szabályok miatt még csak-csak frissíthető, de a brómezüst tartós.
Illemtankönyvek pár száz éve léteznek, azelőtt – legalábbis így képzeljük – lassabban telt az idő, a felnőttek, az öregek szép komótosan átadhatták a jó modor kívánalmait az utánuk következőknek. Sokan amúgy is abban a közegben élték le az életüket, amibe beleszülettek, így nem volt túl sok hibázási lehetőség.
Beszélt a helyes viselkedésről a pap, a tanító is, és több tematikus felirat, rajz vette körül az embereket: a kapuktól a tányérokon át a lakások faláig megjelentek intések,
Igyál, ami tiszta, beszélj igazat, egyél, ami olcsó.
Gyűjts, hogy adhass!
Később, a 20. században pedig: lármázni, dohányozni, padlóra köpni, vízbe ugrani, hopszázni, padra leülni tilos.
A békebeli illemkódexek egységesítették a tudnivalókat, és rögzítették a szabályokat.
Ahogy egy ország, egy közösség anyagi helyzete javul, úgy rendszerint a szokások, az elvárások is mind kifinomultabbakká válnak – így a könyvek is egyre részletezőbbek lettek. A mai olvasónak nem egyszer meghökkentő kitételekkel.
Utazás közben, ha fülkénkbe új utasok szállnak be, illik udvarias köszönésüket viszonozni, azonban ez a legcsekélyebb jogot sem ad a további megismerkedésre.
Lovaglóülésben ülni a széken a tizennyolcadik század nyegleségei közül való, ma már kissé idejét múlta. A lábak keresztbe rakása ma már szalonképes, természetesen nem túlozva, és kivált nem a hölgyek részéről.
De még érdekesebb azt látni, hogyan vélekedtek ezekről a második világháborút követően az új rendszer szerkesztői.
Szocialista rendszerünk gyökeresen megváltoztatta a társadalom anyagi alapját, új társadalmi és emberi viszonyokat hozott létre, s ezek között a régi illemtan szabályaival egyszerűen nincs mit kezdenünk
írta a kolozsvári Dolgozó Nő a ’60-as években, igaz, hozzátették, hogy azért gondolkodnak egy modern illik-nem illik rovat indításán. És ha már dolgozó nők, álljon itt egy korabeli tanács:
Munkánkat soha ne végezzük fásult egykedvűséggel. Vegyük észre annak szépségeit, céljának nagyszerűségét.
Akadtak józanabb hangok is. A Bőripari Dolgozóban összevetették a korábbi tanokat a jelen helyzettel:
Vegyük például az első látogatás kérdését: »Ha a meghívott először tartózkodik valahol, kabátját nem veti le, kalapját a kezében tartja, vagy legfeljebb az előszobában álló kis asztalra helyezi – ezzel is jelzi, hogy nem kíván maradni a hivatalos 10 percnél tovább, amennyit első látogatásra az illemszabály engedélyez.« Ez bizony sántít a mi körülményeink között: egyáltalán nem valószínű, hogy illedelmes viselkedésre törekvő munkásosztályunk mindig kalapot visel, s arra sem lehet mérget venni, hogy a meghívó famíliának van előszobája.
A kalapot férfiaknak találkozásnál, ha az ismerősük jobbra halad el, akkor bal kézzel illik megemelni, és fordítva. A nőknek csak biccenteniük illik
– esetleg az ismeretség fokától függően – mosolyoghatnak is.
Ha férfi lép a liftbe, és ott nő is van, illik levenni és kézben tartani a kalapot. Nő pedig egyetlen esetben köszön előre férfinak: ha az utcán hátulról jövet megelőzi őt…
Az 1960-as évektől mind több pedagógus, író szánta rá magát, hogy kimondja: baj van a mindennapi viselkedéskultúrával, az ifjúság illetlen, nem tud köszönni, zavarban van, ha meg kell szólítani valakit.
Ismét tematikus könyvek jelentek meg a kirakatokban, még ha a címadásnál igyekeztek is kerülni az illem, az etikett kifejezéseket. Ha ma rákeresünk az antikváriumok oldalain a jó modor, a viselkedés és hasonló szavakra, a ’60–70-es évekből is ugranak a szemünk elé könyvek. Ilyen intelmekkel:
Nagyon ízléstelen, ha a szerelmespárok a strandon enyelegnek. Illetlenség, ha a lány a fiú ölébe hajtja a fejét, ha összebújnak, ha bármiképp kifejezést adnak érzéki vonzalmuknak.
A korábbi szabályok (sajátos) modernizálására is akad példa:
Ki kit mutasson be? Ha moziban, színházban összetalálkozik néhány ember, mindig a fiatalabbat mutatják be az idősebbnek, a férfit a nőnek. Régi illemtanok úgy írták, hogy »az alacsonyabb rangút mutatják be a magasabb rangúnak«. Ez a mi társadalmunkban úgy módosul, hogy a szakképzettebb, magasabb beosztásúnak mutatjuk be a kisebb beosztású dolgozót – ha üzemi ismerkedésről van szó –, például a főmérnöknek a segédraktárnokot. Ezzel nem »rangkülönbséget« jelzünk, hanem a magasabb rendű munkának adjuk meg a kijáró tiszteletet.
Kritika érte a régi tankönyveket, mert főként arra oktatták olvasóikat, hogyan viselkedjenek társaságban.
Erre millió üres ceremóniát, formaságot eszeltek ki. Azt egyetlen könyv sem írta meg: hogyan viselkedjenek otthon? Szűk családi körben, amikor senki nem látja őket.
Az új kiadványok természetesen azt javasolták, hogy otthon is éppen úgy igyekezzünk viselkedni, mint társaságban.
Addig nem ülünk asztalhoz, amíg a háziasszony nem ült le, vagy erre fel nem szólított, s ugyanígy, addig nem kelünk fel az asztal mellől. Illik vacsora után a háziasszonynak felajánlani segítségünket az asztal letakarításában. Se otthon, sem az étteremben, sem az üzemi étkezőben nem illik átnyúlkálni más tányérja fölött a sóért, a kenyérért.
A békebeli könyvek népszerűtlenségét azzal is magyarázták, hogy elvesztek a felesleges részletekben, a finomkodásban, és elmulasztották érdekesen elmagyarázni, hogyan alakultak ki a viselkedési normák és mi az értelmük.
Kesztyűs kézzel nem illik kezet fogni. Ha nem tudjuk idejében lehúzni a kesztyűnket, bocsánatot kérünk a kesztyűben történő kézfogásért. Ennek az illemszokásnak ma már tulajdonképpen nincs gyakorlati értelme. Sőt, higiénikusabb lenne a kesztyűs kézfogás. A szokás eredete a középkorba nyúlik vissza: a könyökig érő, tölcsérszájú, lovagi bőrkesztyű gyakran tőrt, mérget rejtett.
A szocialista társadalom illemszabályai – pontosabban az erről írt könyvek – olyan kérdéseket is érintenek, mint az épületek, parkok, gépek megbecsülése, mert mint írják, a kulturált ember vigyáz a környezetére, és nem rongálja, nem piszkítja be a tárgyakat. És amíg odaérünk a parkba?
Villamosról előbb a férfi száll le és lesegíti a nőt.
Vásárlásnál, s minden olyan helyen, ahol várakozni kell, nem illik furakodni, lökdösődni.
Sétálás közben, ha ketten vagyunk, engedjük a jobb oldalra a nőt, az idősebbet. Hármas társaságban belülre kell engedni az általunk becsült személyt.
De a szimmetria is fontos: a járdán sétálva időseket és gyerekeket középre engedünk, illetve két férfi mindig közrefogja a nőt, két nő a férfit. Ám ha a két nő közül az egyik idősebb, anya vagy anyós, akkor őt illeti a középső hely…
A mai teljes tilalom idején érdekes olvasni a Belkereskedelmi Minisztérium 1980-as közleményét, amelyben tiltás, szankciók kilátásba helyezése nélkül, mintegy megkérik azokat a vendéglátóhelyeket, ahol délben diákok is étkeznek, hogy a gyerekek megkímélése érdekében szóban, táblán hívják fel a vendégek figyelmét a dohányzás mellőzésére. Ez a bátortalannak tűnő kezdeményezés arra példa, hogy hasznos, ha az általános viselkedési normákon túl a kisebb-nagyobb közösségeknek is vannak saját szabályai.
Az illemtan műfajának is megvoltak a
minden család könyvespolcán megtalálható
művei. Csukás István a köszönésről, a megszólításról, a játékszabályokról mesélt a gyerekeknek az Itt a kezem nem disznóláb!-ban (1977). Köves J. Julianna Illik tudni című, a ’80-as évek végén megjelent kötete vagy húsz kiadást ért meg, még néhány évvel ezelőtt is megjelent. Itt a fejezeteket régi illemtanokból vett idézetek vezetik be, az előszóban, ahol a szerző arról ír, hogy a társadalmi változások miatt a szabályok is elavulnak, változnak, a könyvek szövegét tehát frissíteni kell, van egy feledhetetlen mondat:
Amíg Magyarországon nem lehetett banánt kapni, teljesen mindegy volt, hogy kézzel illik-e enni, avagy késsel és villával.
Karácsonyhoz közeledve még egy jó tanács: a régi iskola szerint illetlenség ajándékba használati tárgyat adni, ezt a szokást azonban már a múlt század második felében kinevették, jöhet minden, turmixgéptől ruházatig. És ékszer és illatszer. Az előbbiről 1903-ban azt írták:
A fülbevaló viselése, habár nem veszélyes, de mindenesetre hóbortnak kell azt mondanunk, ha valaki sebet ejt saját testén, hogy valami ékszert alkalmazzon arra.
Az 1930-ban kiadott Új Idők Illemkódexe pedig így írt:
A púder az egyetlen szépítőszer, amelyet fiatal nőnek megengednénk.
A fiúk teendője egy 1962-es illemtan szerint:
A férfiak általában tartózkodjanak a szépítőszerek használatától, mert különben jogosan érheti őket a piperkőcség vádja.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/illemtan
