A hedonista mártír története – Elszegényedve halt meg a zseniális író, Oscar Wilde

A 125 éve, 1900 november 30-án elszegényedve meghalt zseniális ír író, költő, drámaszerző, esszéista, tudós, Oscar Wilde az élet művésze és elvesztegetője a népszerűség legmagasabb csúcsáról zuhant le a kitaszítottságba, megvetettségbe, a legszigorúbb börtönéletbe. A viktoriánus kor képmutatásának áldozata, a homofóbia mártírja lett.

Dublinban született egy fül-és szemspecialista orvos és egy lázadó szellemű írónő gyermekeként. Sem apja, sem anyja nem mondható a viktoriánus kor mintapolgárának. Apjának három gyereke született házassága alatt házasságon kívül. Speranza néven ismert írónővé vált, lázadó szellemű édesanyja is tartott fenn – hivatalosan plátói – kapcsolatot művészekkel.

Oscar és testvérei nagypolgári környezetben nőttek föl. Francia és német nevelőnő oltotta beléjük a nyelvtudást és – kevesebb sikerrel – az illemet. Körülvette őket gyermekkorukban Dublin szellemi elitje. Oscar fülében összegyűlt és elrendeződött minden, amit művészetről, társadalomról, közéletről hallott ebben az illusztris társaságban.

Gyerekkora nagy tragédiája imádott kishúga elvesztése. Oscar fölöttébb érzelmes ember volt. Haláláig őrizte húga hajtincsét. Oscar tíz, a bátyja tizenkét éves volt, amikor beköltöztek a szabad szellemű Portora Royal School internátusába, ahol abban a szellemben folytatódott a fiúk nevelése, amilyenben a családi házban elkezdődött.

Oscar 1871-től 1874-ig a dublini szabadelvű  Trinity College-ban tanult tovább. Kivételes szellemi képességei gyorsan megmutatkoztak. Erőfeszítés nélkül, kiváló eredménnyel tudta le a vizsgáit.  Szoros kapcsolat alakult ki közte és tanára, John Mahaffy, a fiatal, nagy tudású ókortörténész között. 1874 nyarán a húsz éves ifjú szinte az egész nyarat Mahaffy házában töltötte. Segített Mahaffy könyvének nyomdai levonatát javítani.

Ebben a könyvben sok szó esett az antik világban elterjedt homoszexualitásról. Emiatt a könyvet és szerzőjét súlyos támadások érték. A későbbi kiadásokból ezek a részek ki is maradtak. Wilde pere után, ha bárki szóba hozta egykori kedves tanítványát, Mahaffy közbeszólt: „Mi itt többet nem beszélünk Mr. Oscar Wilde-ról”. A közös Görögországi utazásukról sem beszélt, amely Wilde életre szóló élménye volt, s amelyen igyekezett a katolicizmus felé vonzódó Oscart „rendes pogánnyá” nevelni.

Az ifjú Oxford egyik leggazdagabb kollégiumában, a Magdalena College-ban folytatta egyetemi tanulmányait 1974-1978 között. Már itt feltűnt öltözékével, viselkedésével, hedonista életfelfogásával, briliáns társalkodó képességével, tudásával és eszével. Megjátszotta a tanulmányi feladatait hanyagoló bohém fiút, aztán titokban végigtanulta az éjszakákat a vizsgáira. Sokan imádták, sokan utálták.

Közben a családi háttér megrendült. Apja hirtelen meghalt. Özvegye nyakába zuhant minden gond. Előkerültek jelzálogok, adósságok. Oscarnak immáron az ösztöndíjából kellett megélnie, s a család egyetlen támaszának, egy féltestvérnek a halála után neki, kellett szabadúszó íróként eltartania a családot.

A ruhareform apostola

Oscar Wilde – hosszú ideig a kor névmagyarító szokása szerint Wilde Oszkár – először nem a művei, hanem a megjelenése és a kordivat extravagáns alkotójaként bukkant fel a magyar sajtóban. „Van egy eszthetikai iskola, melynek előharcosául Wilde Oszkárt tekintik. Bársony, térdig érő nadrágja, bársony köntöse, lecsüggő fürtjei már ezerszer jelentek meg London színpadjain, a vígjátékokban…” (Pesti Hírlap, 1882. november 5. „A férfi ruha ideáljáról ezeket írja egy londoni lapban Wilde Oszkár, a ruhareform apostola: A törvények, melyekhez a ruházatnak alkalmazkodnia kell, a mozgás szabadsága, a kényelem s az időjárási viszonyokhoz való idomíthatóság. Ezekhez képest a férfiruha ideáljához széles karimájú kalap tartozik, mely a körülményekhez képest eső és nap ellen védelmet nyújt, s a melynek puhának s hajlékonynak kell lennie. A csizma is puha bőrből készüljön s a térd fölé érjen, ami lehetővé teszi a mozgás szabadságát s rossz időben is igen czélszerű.” (Székely nemzet, 1884. november 25.

Hiába volt Wilde kiemelkedően tehetséges, nagy tudású diák, a fegyelmezetlensége, életmódja miatt nem kapott tanári kinevezést. Nem vette a lelkére: „Hát nem leszek begyepesedett oxfordi tanár… Költő, író, drámaíró leszek. Híres leszek, s ha híres nem lehetek, leszek hírhedt.” (Török András: Oscar Wilde világa, 38.o.)

1879-ben összeköltözött egy fiatal meleg festővel, Frank Miles-szel, és együtt indultak meghódítani a világot. Ez egy időre a festőnek is sikerült, de aztán szétroncsolta az idegeit a szifilisz, és elmehunytan halt meg 39 éves korában.

1879 és 1881 között Wilde gyors ás káprázatos sikereket ért el Londonban. Török András szavai szerint: „Amit tett, összességében lehet agresszív önkampánynak nevezni, de tagadhatatlan, hogy valami eredeti új minőséget hozott a londoni társaságba.” (uo. 39. o.) Rajongó tisztelettel vette körül a nőket, azok pedig rajongtak érte. A Punch című lap karikatúrák sorozatát közölte róla. Ez is jó volt önreklámnak.

Annyi meghívást kapott, hogy nem is tudott valamennyinek eleget tenni. Egyszerre akart társasági emberként és alkotóként befutni, gyorsan és nagyon, s ennek révén jól meggazdagodni, hogy szabadon élhessen, ne gátolja semmiben a pénzhiány. Ehhez valóban sok pénz kellett, mert Wilde nem tudott a pénzzel bánni és költséges vágyainak parancsolni.

Wilde játszotta a dandyt, csak nem volt hozzá eléggé gazdag és arisztokrata sem. Többnyire hitelből dandyskedett, öltözködött, fényűzött, és az adósságaiból nem is keveredett ki soha. Még akkor sem, amikor a műveivel már jól keresett.

A társasági siker hamarabb jött, mint az irodalmi. Nem volt szerencséje sem első színművével, a Vera, avagy a nihilistákkal, sem az első verseskötetével, amelyet kénytelen volt saját pénzén kiadni, s ami miatt plágiummal vádolták, holott ő tudatosan élt ismert verssorok átformált, variációs beillesztésével. Ebben a kötetben már van néhány vers (Erósz kertje, Impressions du matiin), amely Wilde maradandó remekművei közé tartozik.

Mint társasági ember, különc, divatdiktátor, életművész olyan híres lett, annyit beszéltetett magáról, akár botrányok árán is, hogy egy Gilbert-Sullivan operett reklámjaként Amerikába is kiküldték, miután elterjedt, hogy a darab egyik alakját róla mintázták – bár nem volt teljes egyetértés abban, hogy melyiket. New York-ban újságírók hada várta. Rengeteg előadást tartott vagy hetven városban. Ezeknek igen nagy sikerük volt, és jól keresett velük. Szellemes bemondásaival tele voltak a lapok.

Amerika után Párizst hódította meg. Itt írta költői életművének egyik főművét, a Sphinxet és A bordélyház címűt, amelyben a „rosszház” függönyén kísértetként, „szélbe hervadt” levelekként cikáznak a bent lévők, ki közé a Szerelem is belép. A Bordélyház is elég dekadens, de a Sphinxet tekinti az utókor a dekadens költészet egyik alapművének. Wilde volt az első író, akit dekadensnek neveztek.

Párizsból visszatérve, Angliában is egy éves előadássorozatot tart. Ez volt az ifjú Wilde reprezentatív műfaja.

A természet helyeslése: a gyönyör

1884-ben megnősül. Dublini lányt, egy jónevű ügyvéd árváját, Constance Lloyd-ot veszi feleségül.

Constance imádta a jegyesét, de pontosan ráérzett arra a pontra, ami majd elválasztja őket egymástól. Egyik levelében ezt írja: „Sajnos, a művészetről alkotott véleményünk egy ponton eltér – én úgy vélem, hogy nincs tökéletes művészet tökéletes erkölcs nélkül, míg te azt állítod, hogy ez két elkülönítendő dolog.”

Bizony ez az elkülönítés Wilde ars poeticájának alaptézise volt, amelyet több aforizmája is tanúsít: „A művésznek soha sincsen hajlandósága az erkölcsösségre. Az erkölcsi prédikáció megbocsáthatatlan modorossága a stílusnak.”

1885-ben és 1886-ban megszületnek a fiai, Cyril és Vyvyan. Wilde lelkesen ugrott bele az apaszerepbe. Imádta fiait, gyönyörű meséket írt nekik, köztük néhány olyat, amely felnőttek elgondolkodtatására – és elszomorítására is alkalmas. Két-három évesek voltak a fiai, amikor megjelent a Boldog herceg és más történetek című kötete. Közben írja hátborzongató, nagy regényét, az 1890-ben megjelent Dorian Gray arcképét.

Lord Henry, a regény rossz szelleme mondja: „A gyönyör a természet helyeslésének jele. Ha boldogok vagyunk, akkor mindig jók vagyunk, de ha jók vagyunk, akkor nem vagyunk mindig boldogok.”  Dorian lassan magáévá teszi ezt a tézist: Akkor is jók vagyunk, ha rosszak vagyunk, feltéve, hogy a boldogságunk, a gyönyörünk érdekében vagyunk rosszak. Dorian ennek megfelelően él. Fiatal és vonzó külseje semmit sem változik az évek múlásával. Külső képe megmarad jónak és ártatlannak. Helyette az arcképe öregszik, az tükrözi változó belső természetét. Amikor Dorian eljut a züllés mélypontjára, és megöli arcképe alkotóját, a festménybe is beledöf, és a döfésbe ő maga hal bele. Halálában arca hirtelen öreg lesz és rút, a festmény Dorianja pedig ismét szép és ifjú, mint egykoron.

Ez a sokat magasztalt és sokat átkozott regény végre íróként is híressé, egyben hírhedtté tette Wilde-t. Az 1890-es évek első fele életének csúcspontja. Egymás után jelennek meg sikeres művei. Tanulmánykötet, újabb mesekönyv, elbeszélések. Párizsban franciául megjelenik legnagyobb drámai műve, a Salome (amelyet Angliában betiltanak).

Ekkor születnek legsikeresebb, a londoni színpadokat meghódító komédiái, a Lady Windermere legyezője, A jelentéktelen asszony, a Bunbury és Az ideális férj. Bemutatóit hatalmas várakozás előzi meg. Olykor egyszerre öt londoni színház is játssza a darabjait. Az angol közönség az úri társadalom legszellemesebb kritikusának fogadja el Wilde-t. Szép családja van. Mi kell még a boldogsághoz? Hát, a természet helyeslése: a gyönyör. A tiltott szerelem. A végzete.

Félbolond és teljesen aljas

1891-ben bemutattak Wilde-nak egy csinos és előkelő oxfordi diákot, Lord Alfred Douglast, becenevén Bosie-t. Intim kapcsolat alakult ki közöttük, amely 1893-ra viharos és közismert kapcsolattá vált. Wilde teljesen odavolt Bosie-ért. Nem is nagyon igyekezett ezt a kapcsolatot titkolni. Kedvese minden szeszélyét kiszolgálta. Ekkor már igen jól keresett a színműveivel, bár a pénzköltési szenvedélyéhez képest sohasem kereshetett elég jól.

Bosie bevezette Wilde-ot a meleg prostitúció világába. Ezek a prostituáltak többnyire munkáskörnyezetből jöttek, és hotelszobákban érdemelték ki a Wilde-tól kapott pénzt és ajándékokat. Wilde férfi kapcsolatainak két nagyon különböző köre volt. Az intellektüelek, mint Bosie, Robert Ross újságíró, kritikus és John Gray költő, Dorian állítólagos mintája.

Bosie apja, Lord John Queensburry márki híres volt ugyan az ateizmusáról, de a keresztény tanításoktól függetlenül is mélyen elítélte a homoszexualitást, megvetette a híres írót, fia „megrontóját”, akinek szabad szellemű színműveit egyébként is rühellte. A Bunbury bemutatóját is megpróbálta megzavarni. Talán ennek sikertelensége indította arra, hogy az írót provokálja.

A márki Wilde törzshelyén, az Albermale-klubban otthagyta néki a névjegyét a szexuális orientációjára is utaló, válogatott sértésekkel. A névjegyet nem tette borítékba. A szolga, aki átadta, láthatta, tehát nyilvánosnak lehetett tekinteni a sértést. Wilde feljelentette a márkit rágalmazásért és becsületsértésért. A barátai könyörögtek neki, hogy ne tegye, hiszen köztudomású volt az, amivel „rágalmazták”. Wilde azonban hajthatatlannak bizonyult.

Az történt, aminek történnie kellett. Az alperes ragaszkodott a bizonyítási eljárás lefolytatásához, ami azzal fenyegetett, hogy a felperesből vádlott lesz, hiszen a homoszexuális kapcsolat büntetendő cselekmény volt a 19. században a világ túlnyomó részén, a viktoriánus Angliában kiváltképp.

A per természetesen fölajzotta Angliát. Az újságok óriási terjedelemben foglalkoztak vele. A szaftos tanúvallomások minden apró részletét közzétették.

Az író barátai és családja könyörögtek, hogy sürgősen távozzon az országból, de ő – jó néhány potenciálisan érintett barátjával ellentétben – Angliában maradt és a bíróság elé állt abban a szilárd meggyőződésben, hogy őt nem ítélhetik el. Török András azt írja, hogy ekkor „valóságos homoszexuális népvándorlás indult meg Franciaország felé”. (uo. 235.o.) Sokan attól féltek, hogy a Wilde-per nyomán tömegével indítanak majd pereket a Scotland Yard által nyilvántartott sok ezer homoszexuális ellen. Erre azonban nem került sor.

Akkor még – és egészen 1903-ig – egyetlen Wilde mű sem jelent meg magyarul, de a perét a magyar lapok is buzgón követték.

A rágalmazási per kezdete után két nappal a márkit felmentették, és Wilde-t még azon a napon letartóztatták. Vizsgálati fogságba került. Letartóztatását maga a belügyminiszter rendelte el.

„A félbolond és teljesen aljas Wilde Oszkár angol költő – akinek tehetsége azonban tagadhatatlan -, ismét a rendőrség előtt állott tegnap. Akit tanúul kihallgattak, mind nagyon terhelőleg vallott Wilde ellen, s mint Londonból távírják, London és New York közkönyvtáraiból a Wilde műveit már egyszerűen kidobták.” (Pesti Hírlap, 1895. április 13.

A letartóztatás után öt londoni színház vette le a műsoráról Wilde darabjait.

A zsúfolt terem előtt folyó tárgyalásról ezt írja a Pesti Hírlap (1895. április 16.

„Az első tanú Parker komornyik volt, aki bevallotta, hogy egy gentleman harminc fontot adott neki, ha hallgat. Utána egy jól meghízott erős legény következett, akinek kihallgatása szinte feleslegesnek látszott. Ezt a legényt vitte magával Wilde Oszkár Parisba. Elmondta, hogy három napig mulatott Wildével Párisban; kapott tőle ezüst szivarkatartót és három font sterlinget. Részletezte is a gyöngédségeket, amikben Wilde Oszkár, Douglas és egy pincér egymást részesítették. /…/ Több szállodatulajdonos elmondta, hogy Wilde többször volt szállodáikban és sűrűn fogadta fiatalemberek látogatásait. /…/ Wilde néhány nap alatt nagyon megváltozott. Megvénült. A fogságban betegeskedik. Anyja és neje kétségbe van esve. Lane, Wilde kiadója, elszállíttatta raktárából Wilde összes műveit, és hír szerint a brit múzeumban nem adják ki olvasásra Wilde könyveit.”

Az írót a törvény által megengedett legsúlyosabb büntetésre, két évi kényszermunkával súlyosbított szabadságvesztésre ítélték. Wilde életének hátra lévő fél évtizede tökéletes ellentéte volt addigi életének. A személyisége, a művészete is átalakult.

A hideg, az éhség, a nyomorúságos körülmények, a magánzárka rettenetesen megviselte a jóléthez, a fényűzéshez szokott világfit. Borzasztóan lesoványodott, minden ujja kisebesedett, gyorsan őszült és kopaszodott. Jó ideig semmilyen olvasnivalót nem kapott a Biblián kívül, azután is keveset. Amikor átszállították a Readingbe, kicsit jobb körülmények közé került, könnyebb munkát kapott, ott viszont egy szadista börtönparancsnok keserítette meg az életét.

A börtönben értesült imádott anyja halálról. Barátainak nyolc hónap alatt sikerült elérni, hogy másik parancsnok fennhatósága alá kerüljön, és ekkor, fogsága második szakaszában már könnyebb lett a helyzete. Könyvek mellett papírt, íróeszközt is kapott, és még újságot is becsempésztek neki. Ekkor írta a De profundis című megrázó önvallomását, amely csak halála után jelenhetett meg:

„A mi számunkra csak egyetlen évszak van, a szomorúság évszaka. Mintha magát a napot és holdat is elvették volna tőlünk. Odakünn kéklőn és aranyosan ragyoghat a nappal, de az a világosság, amely lelopódzik a vasrácsos keskeny ablak vastag függönyként elzáró üvegén keresztül az emberhez, aki ott ül az ablak tövében, szürke és fukarul kimért. Mindig szürkület van az ember cellájában, ahogy mindig szürkület van szívében is. /…/ Anyám és atyám oly nevet hagytak rám, amelyet nemessé és becsülté avattak nem csupán az irodalomban, művészetben, archeológiában és általában a tudományos élet terén, hanem hazám történelmében és a nemzeti élet útján való fejlődésében is. Én meg­becstelenítettem ezt a nevet örökre. Aljas jelszóvá hitványítottam aljas népség körében. Meg­hur­coltam a legförtelmesebb szennyben. Kiszolgáltattam a durvalelkűeknek, hogy durvaság kifejezésévé alacsonyítsák és az eszelősöknek, hogy eszelősség nevével egyjelentésűvé avathassák.”

Wilde ezek szerint öngyűlölő melegként ítélte el önmagát.

Felesége egy ideig látogatta, életük újraépítéséről is szó került, de aztán belátta, hogy a fiait csak úgy tudja megóvni, ha radikálisan elvágja őket az apjuktól. Elvált, Olaszországba költözött, a fiai Heidelberg közelében, bentlakásos iskolában Holland vezetéknévvel folytatták tanulmányaikat. Wilde, aki maga is új nevet vett föl, velük nem találkozhatott többé. Ez volt a feltétele annak, hogy az író egy kis rendszeres apanázst kapjon a feleségétől, aki még ő előtte, fiatalon meghalt.

A budapesti lapok már hónapokkal Wilde szabadulása előtt megírták, hogy a híres fogoly büntetésének letelte után elhagyja Angliát.

Még szabadulása napján hajóra ült és Franciaországba utazott. Már szabadon, Franciaországban írta meg A readingi fegyház balladája című nagy poémáját. A poéma hősét, aki megölte hűtlen feleségét, Wilde börtönbüntetése alatt akasztották fel a readingi fegyházban. Tóth Árpád, a fordító a poéma előszavában leszögezi: „Az angol költészet XIX. századi nagy virágzásának, az angol líra arany-korszakának Wilde Oszkár az utolsó nagy alakja. /…/ A vezeklés szörnyű hónapjai lekoptatták a káprázatos külső élet színes pávaköntösét s fölhorzsolták a rejtező, élő, meleg szívet. Az epigoni selyembáb lehámlott s a börtönudvar szürke levegőjében fölrepül az igazi, tiszta Költészet drága selyempillangója…”  (https://mek.oszk.hu/10200/10243/10243.htm).

„De bár éh-szomjunk vézna, zöld
Kígyója marva nő,
A szörnyű koszt, mit dobva oszt
Az őr, mindegy: minő,
Ám jaj! mit nappal görgetünk,
Szívünk lesz éjjel a kő…

Örök a szív vak éje s örök
A cella árnya bent,
Külön poklunkban hajtjuk így
A tengelyt s tépjük a lent,
S ércnyelvű zajnál iszonyúbb
Körül a tompa csend.”

A poémát ez a versszak kezdi és zárja:

„De mind megöljük, amit szeretünk,
Tagadni ne is akard:
Van úgy, hogy zord nézés is öl,
S van méreg, bókba takart,
S a gyávák gyöngéd gyilka csók,
De a bátrak fegyvere kard!”

A szabadulása után három hónappal Wilde ismét együtt volt Bosie-val Franciaországban. Utolsó évei szegénységben, szürkeségben teltek, bár utazgatott még Olaszországban, Svájcban és az országon belül. Jelentkezett a jezsuitáknál, hogy szeretne egy fél évet náluk elmélkedéssel eltölteni, de elutasították. Levelekben írta le a börtönviszonyokat, és sürgette a büntetésvégrehajtás reformját. Sok mindent már nem alkotott. Azt mondta a barátainak, tudna írni, csak elment tőle a kedve.

Kevéske pénze jelentős részét alkoholra költötte. Egy Hotel d’Alsac nevű olcsó, kopott szálloda volt az utolsó címe. Szobája ronda tapétájára nézve kijelentette: „Párbajozunk. Valamelyikünknek el kell mennie.”

A börtönkápolnában egyszer elájult a betegségtől és éhségtől, s akkor beszakadt a jobb fülén a dobhártya. Ennek a következményeit viselte élete hátralévő éveiben. 1900 októberében meg is operálták a fülét. Orvosa szerint ennek – és nem szifilisznek – a szövődménye lehetett, hogy november 25-én agyhártyagyulladást kapott, amelybe 30-án – miután élete utolsó napján katolizált – meghalt.

Jacob Epstein szobrász készítette el Wilde síremlékét a Pere-Lachaise temetőben. A hatalmas emlékművön egy szfinxszerű nő hímtaggal jelenik meg. A párizsi hatóságok 1913-ban nem engedték a síremléket felavatni. A hímtagot letakarták, az emlékművet lekötözték. Wilde barátai és tisztelő levágták a kötelet, felavatták a síremléket.

A temető illetékesei fügefalevelet rendeltek a pénisz fölé, amelyet később egy vandál le is tört.

Az ezredforduló környékén az Oscar Wilde szerelmei című film és a British Library-ben rendezett centenárium kiállítás nyomán Wilde-láz tört ki. A homofóbia mártírjának tekintett író síremlékét graffitik lepték el, majd új szokás alakult ki: rúzsnyomok borították a követ az író fölött. Miután felújították a síremléket, azt plexi fallal vették körül, és azóta már csak a plexit borítják el a rúzsnyomok.