A könyv a filozófiatörténet példáin keresztül többek között azt boncolgatja, hogyan lehet képes a halál még jelentősebbé tenni egy élet munkáját vagy éppen felülírni és más perspektívába helyezni minden előtte történt eseményt.
Mint a szerző okfejtéséből is kiderül, a filozófia ebből a nézőpontból tekintve rendkívül veszélyes üzem: művelőjének élete örök egyensúlyozásból áll. Akár az egyik, akár a másik irányba véti is el a lépést, az halálos lehet. Ha filozófiája megtagadása árán is alkalmazkodik – elveszik.
Ha lelkiismerete parancsait az élete árán is teljesíti – akkor is elveszik. Pontosan ezzel a helyzettel kellett szembesülnie Szókratésznek, Hüpátiának, Giordano Brunónak, Morus Tamásnak és Jan Patočkának is.
Életük egy pontján valamennyiüknek választaniuk kellett: vagy hűségesek maradnak elveikhez, és meghalnak, vagy megtagadják azt, és életben maradnak. A szerző széles körű hivatkozási apparátust felvonultatva érzékletesen mutatja be ennek a döntési folyamatnak a belső vonulatait.
Először a filozófus találkozását vizsgálja a halál első rétegével: egy elvont, magasztos régióval, ahol a halál mindössze csak egy téma. A második réteg a konkrét halál, amely néha annyira eleven lehet, hogy a filozófus a nyakán érzi a leheletét. A halál két rétege között pedig ott van az emberi test.
A halál e második rétegét Szókratész (Platón és Xenophón szövegeiből rekonstruálva) és Morus Tamás példáján tárja fel. Az első résztől eltérően itt a filozófusok halállal való találkozása már nem a metafizikai spekuláció magasztos régióiban zajlik, hanem az athéni bíróságon, valamint a londoni Tower börtöncellájában, vallatóhelyiségeiben.
Ezeken a helyeken jutnak el ugyanis a mártír-filozófusok arra a pontra, ahonnan már nincs visszatérés: elhatározzák magukat, szembenéznek a halállal, és felkészülnek a záró felvonásra.
A kötet zárásához közeledve külön fejezetben értekezik a szerző a mártír-filozófus létrejöttéről.
Micsoda különös teremtmények – jegyzi meg ironikusan –, még meghalni se tudnak megfelelő hivatkozás nélkül!
A konklúzió pedig az, hogy „áldozatuk” eredményeként jelentős átalakulás megy végbe a társadalom hozzájuk való viszonyában. Életükben a szélesebb közönség sem nem olvasta, sem nem szerette őket – most már nemcsak olvassák, hanem tanítják, szeretik és tisztelik őket.
