Az, hogy a betegek kórházakban gyógyuljanak, sokáig nem volt egyértelmű. Mert bár a történelem során mindig voltak olyan intézetek, amelyek a betegeket fogadták, a mai értelemben vett kórház aránylag modern találmány. 

Magyarországon már egészen korán megjelentek betegeket ellátó intézmények. A hagyomány szerint a mai Gellért fürdő helyén már II. András alatt betegápolással foglalkozó intézmény állt. A betegeket ennek ellenére sokáig, a XIX. század végéig jobbára a saját házukban ápolták, és csak a legszegényebbek kerültek ispotályokba, ahol valamilyen ellátást kaptak.

A középkorban az intézményesített betegápolást a szerzetesrendek, papok, apácák végezték a kolostorok mellett kialakított ispotályokban.

A Kolozsvárott 1061-ben alapított ispotály például 900 éven keresztül fogadta a betegeket.

Szinte minden kolostorban fogadtak betegeket, szegényeket,

de voltak olyan szerzetesrendek, ahol ez volt az egyik fő tevékenység, így például az eretnekség vádjával 1307-ben felszámolt Templomos lovagrendnél is, amely a XII. századtól 70 kolostorral volt jelen, és mindhez tartozott betegház.

II.Géza király 1150-ben alapította meg a Szent Sír lovagrendet, amely Jeruzsálemben és Esztergomban is ápolt betegeket.

A középkor végén a megerősödő városok is tartottak fent ispotályokat, pl. Nagyváradon, Bártfán vagy Pozsonyban.

Persze itt mai értelemben vett gyógyítás nem igazán folyt, a kezdetleges orvosi ismeretek mellett a fő eszköz a betegekért mondott ima volt.

A mai értelemben vett kórházak a XVIII. században jelentek meg Magyarországon, bár ezek is inkább még szegényházak voltak, hiszen a gazdagabbak otthon gyógyultak.

Pest első kórházát 1701-ben alapították, ez a mai Kossuth Lajos és a Semmelweis utca sarkán állt. A teljes városra ekkor összesen 72 betegágy jutott.

Nagyobb számban kórházak alapítására III. Károly király szólította fel a vármegyéket. E rendelet hatására  több helyen, így 1714-ben Szekszárdon, 1720-ban Pécsen alakul kórház, míg Egerben 1727-ben nyílt meg egy ilyen intézmény – mindösszesen 4 ággyal.

A XVIII. században III. Károly mellett Mária Terézia és II. József is kiemelten foglalkozott az egészségügy fejlesztésével, ennek hatására egyre több ispotály jött létre az országban, és megindult az orvosképzés is, ami elengedhetetlen feltétele volt a helyzet javításának.

A szerzetesrendek továbbra is fontos szerepet játszottak a betegek ellátásában, II. József ezért csak azokat a szerzetesrendeket nem oszlatta fel, amelyek betegápolással vagy oktatással foglalkoztak.

A legrégibb, ma is működő pesti kórház a Szent Rókus kórház, amelynek elődjét 1710-ben, egy pestisjárvány után emelték,

messze kint volt az akkori városfalakon kívül. Ezt a barakk-kórházat 1781-ben egy 60 ágyas szegényházzá kívánták bővíteni, ám a következő évtizedben az orvos végzettségű Haffner Mihály városi tanácsos, a kórház későbbi igazgatója javaslatára inkább egy polgári közkórházat alakítottak ki a területen. Az így létrejövő 228 ágyas városi fenntartású kórház végül 1798. május 24-én nyílt meg.

Hogyan is nézett ki ez a kórház? Még mindig szegényházként is működött, ahol 60 ágyon várták a rászorulókat.

A betegellátásra szánt ágyakból 100 ingyenes volt, a többiért napi 12 krajcárt kellett fizetni, ami abban a korban igen tetemes összeg volt. A gazdagoknak 12 privát szoba állt rendelkezésre.

Az egyszerre kezelt betegek száma több volt, mint az ágyak száma, hiszen egy ágyban többen is feküdtek. Bár valamennyire megpróbálták szétosztani a betegeket, a hatalmas termekben általában mindenki együtt volt, nem különítették el őket egymástól.

A betegek elkülönítésének fontosságát csak Florence Nightingale nővér ismerte fel a krími háború poklában.

A műtéteknél, sebészeti beavatkozásoknál a XIX. század közepéig nem használtak érzéstelenítést vagy altatást. A fentebb idézett leírásban a seborvosi ellátásról is írnak:

Azt pedig legközelebbről érdeklő szomorúsággal vehetni észre, hogy a’ Seborvosi munkálatokra külön szoba nem lévén, a’ munkáló Orvos kéntelenittetik sokszor a több szenyvedök látjókra,hallatjokra, rettentésökre, károkra mind szólni, mind cselekedni.

A korabeli kórházi viszonyokat jól jellemzi, hogy 1851-ben a frissen kinevezett osztályvezető orvos teljesen új módszereket vezetett be az osztályán, például elrendelte a rendszeres takarítást, az időnkénti tiszta ágynemű felhúzását, és a klórvizes kézmosást. Ezzel az akkor 33 éves Semmelweis Ignác a Rókus szülészeti osztályán a gyermekágyi láz okozta halálozást 1százalék alá tudta szorítani.

Budán a mai Széna téren a XVIII. század elején emeltek egy kis, 12 ágyas kórházat, amelyet Szent Jánosról neveztek el. A század végére már 40 beteget tudtak ellátni, de a körülmények olyan rettenetesek voltak, amikor 1783-ban II. József meglátogatta a kórházat, annyira elborzadt, hogy azt azonnal bezáratta, és ideiglenesen a Várban jelölt ki helyet a betegellátásra.

Az új épület közadakozásból épült, de a pénz lassan gyűlt, ezért csak 1820-ban nyílt meg. 1822-ben született leírás szerint az épületben a földszinten 30 ágyban beteg, terhes és elmebajos nőket ápoltak Az emeleten egy szintén 30 ágyas koedukált szegényház működött.

Lassan a szemlélet is változott, a különböző betegségekben szenvedőket külön kezelték, sőt akár külön intézményben. 1830-ban Nagyváradon szemkórház létesült, és 1839-ben Pesten megnyitotta a kapuit az ország első gyermekkórháza. A Schoepf Ágost alapította intézmény az első időkben csak 12 ággyal működött a mai Puskin utcában. Itt a gyerekeket ingyen kezelték, de voltak fizetős szobák is, sőt, lehetővé tették, hogy a kis betegekkel együtt legyen az édesanyjuk, vagy a szoptatós dajkájuk.

Az igazi változást a hazai kórházak esetében a XIX. század második fele hozta el.

Új, egyre modernebb szemlélettel, a betegeket elkülönítve próbáltak segíteni a betegeken.

Egyre másra épültek az országban és Budapesten a modern kórházak, amelyek jellemzője a barakk elrendezés volt, azaz minden kezelési ágynak külön épületet emeltek.

Ennek ellenére a kórházi kezelés a század végén sem volt mindenkinek egyértelmű.1894. október 15-én írta a Pesti Hírlap:

Nagy közönségünk betegei általában idegenkednek attól, hogy kórházba menjenek és akárhány súlyos beteg inkább megmarad a sokszor szegényes, de csaknem kivétel nélkül hiányos otthoni kezelés és ápolás alatt, semhogy magát a rettegett kórházi életnek alávetné.

Az új kórházakat neves építészek tervezték, felhasználva a külföldi tapasztalatokat, így a századfordulóra Budapesten már számos specializált, modern kórház várta a betegeket. A Széna téri régi Szent Jánost felváltotta az új Szent János kórház. A főváros modern közkórházként építette fel a Szent István kórházat, az egyetemi klinikákat, a ragályos betegségeket a lehető legnagyobb izoláltságban kezelő Szent László kórházat, vagy a hadisérültek kezelésére a Vöröskereszt által alapított Erzsébet kórházat, amely ma már másutt, új épületben Sportkórház néven működik.

A fejlődést nemcsak az épületek, hanem a felszerelés és a gyógyítási módszerek tekintetében jól mutatja, hogy 1898-ban Európa első központi röntgen-laboratóriuma a Szent Rókus kórházban nyílt meg.