Mozgalmas százötven évet tudhat maga mögött a Lágymányosi-öböl és a Kopaszi-gát. Pezsgő sport- és strandélet olimpiai bajnokokkal és lovas rendőrökkel, majd vállalati üdülőtelepek, világkiállítási ábrándok és csipkerózsika-álom Aranyhallal. A mába botrányszagú ingatlanfejlesztési tervek és politikusok ötletelései közepette érkezünk meg, de legalább szép pihenőparkban sétálhatunk a vén nyárfák alatt.
A Duna Gellért-hegytől délre eső szakaszán járunk, amely a természet adta alakja, szélessége, elágazása, és néhány hírhedt zátonya miatt ősidők óta sok bajt okozott. A pusztító 1838-as árvizet is a lágymányosi szakaszon, a Kopaszi-, és a Nyúlfutási-zátonyokon feltorlódott zajló jégtáblák idézték elő. Az új folyamszabályozási tervek nyomán az 1870-es években – épp másfélszáz éve – megépült az úgynevezett Kopaszi párhuzammű.
A több kilométer hosszú műtárgy a Gellért-hegy után jócskán kiszélesedő folyót volt hivatott leszűkíteni, de megépítésével létrejött egy újdonság, a nagy Lágymányosi-öböl is. Kérészéletűnek bizonyult, mert az épp ekkor átadott Összekötő vasúti hídra vezető töltés máris kettévágta. Így jött létre a Lágymányosi-tó, és maradt meg a vasúti töltéstől délre egy kis öböl, amelyet a mai napig a nagyjából száz méter széles, egy kilométer hosszú Kopaszi-gát véd a nagy Dunától.
A Lágymányosi-tó rövid, ám annál vadregényesebb története külön cikkért kiált, de sajnos kevés Fortepan fotón jelenik csak meg, és azok is nélkülözik a részleteket. Nem látszanak az újonnan épült bérpalotáktól, gyáraktól, a vasúttól méterekre élő vízimadarak, a vidrák, a nádas, a temérdek hal és béka. Az idill, ami csak első látásra az – a zárt víz algás, büdös, iszapos volt.
Gondolkodott a főváros kikötőben, a millenniumi ünnepségek idején pedig a pazar kivitelezésű Konstantinápoly szórakozóhely működött itt (és ment tönkre hamar az elviselhetetlen nyári szúnyoginváziók miatt). Végül a tó feltöltése mellett döntöttek, mert a terjeszkedő városnak új területekre volt szüksége. A feltöltése, ha precízek akarunk lenni, egy évszázad alatt történt csak meg, mert – amint egy képünk ezt bizonyítja is –, a tó egy keskeny medencéje, tározóként egészen a Lágymányosi (Rákóczi) híd megépüléséig fennmaradt.
A munkával északról dél felé, fokozatosan haladtak, így a Műegyetem néhány impozáns épületét már a 20. század első évtizedében felhúzhatták. Közben a mind szennyezettebb vizű Lágymányosi-tóban zavartalanul csónakáztak, horgásztak és halásztak a budaiak, a tisztább vizű Lágymányosi-öböl pedig a sportolók érdeklődését keltette fel.
Boros Ödön visszaemlékezései szerint a múlt századforduló olimpiáira készülve „a lágymányosi sziget bokrai között talált magának »öltözőt«” több bajnok, Halmay Zoltán, Kiss Géza vagy Hajós Alfréd. A Magyar Úszó Szövetség egykori elnöke arról is mesélt az Úszósportnak, hogy az öbölben később, az 1920-as években szépen kiépített (fedetlen) uszodákkal, vízilabda pályákkal büszkélkedhetett a Magyar Úszó Egyesület, a Nemzeti Sport Club és a Nemzeti Torna Egylet.
Mellettük népstrandfürdő is működött itt a két háború között, a gyenes elnevezésű szakasz ingyenes kabinhasználattal csábított, bár a szemtanúk ezeket deszkákból és bokrokból összetákolt vetkőzőkként írták le. Idővel néhány büfé és kockásterítős idényvendéglő is megtelepedett az öbölben.
A strandolás sosem volt veszélytelen szórakozás. 1928 augusztusában a Pesti Hírlap részletesen bemutatta a (fürdőző) közönségnek, miként vigyáznak rájuk rendőrök és paragrafusok. A dunai rendőrség Budapest nevű cirkálója folyamatosan járta a vizet Római fürdőtől Albertfalváig, és szócsövön utasították a parti kollégákat, ha szabálytalanságot láttak. A legtöbb baj épp a lágymányosi parton volt: a fürdőzők közül
percenként akad, aki belevakmerősködik a Dunába, holott a szabad Dunában fürdeni szigorúan tilos. A dunai rendőr visszazavar, kifog, partra tesz s még le is büntet. (…) Egy szép napon két lovas rendőr cirkált a parton, s látják ám, hogy a gyalogos rendőrök sehogy se tudják visszatartani a publikumot a szabad Dunától. Nosza erre belovagolt a két rendőr a vízbe s neki a makacs strandtömegnek. Pillanat alatt »kiürítették a Dunát«.
Mielőtt a második világháború mindent elpusztított volna a Lágymányosi-öbölben, 1939-ben még felvillant a világhír lehetősége. Bár a Horthy Miklós (Petőfi) híd átadása után két évvel még nem sok látszott a környéken beígért hatalmas fejlesztésekből, úgy tűnt, hogy ezen a területen építik majd fel a réges rég tervezett Nemzeti Stadiont. A projektbe az öblöt is bevonták volna, itt megtartható úszó-, evezős és vitorlázóbajnokságok reményében. A valóságban a strandok és a sporttelepek még a közvilágítás bevezetését és egy tisztességes bevezető út megépítését várták. A stadion álma pedig a háború miatt köddé foszlott.
1940-ben általában másfél pengő volt a városi strandok belépője szekrényhasználattal, és még 20 fillért illett adni a kabinosnak. A villamosozásra 60 fillért számolhatunk. Egy munkás átlagos heti keresete 30 pengő körül volt. Ha az egész család a strandon töltötte a vasárnapot, akkor – a legóvatosabb költekezés mellett is – úgy 10-15 pengőnek biztosan búcsút mondhattak. Az egyetlen ingyenes népstrand ekkor a lágymányosi volt, de a part olyan zsúfolt, a meder olyan veszélyes, a szekrény olyan kevés, hogy sokaknak elég volt belőle egy alkalom. A (nagyon) közeli gyárakból ráadásul,
ha a strandolók felé fúj a szél, a sűrű, maró füst lecsapódik, és addig tart a köhögés, amíg a szél nem fújja más irányba a füstöt.
A háború után az NSC-uszoda újjáépült ugyan, de a hatalom az egyesületek helyett inkább a vállalati strandokat támogatta. Ezekben rövid ideig tartott csak a szezon, a sportélet hiányában pedig az egész öböl, munkás-üdülőkkel, horgásztanyákkal szép lassan csipkerózsika-álomba merült. Bár a víz tiszta volt, a vállalatok és az egyesületek (Spartacus kajak-kenu szakosztály, BHG búvárklub) rendben tartották a telepeiket, az 1960-as évektől, miután a terület a kerületi tanács kezelésbe került (XI. kerületi Tanács Üdülőtelepe), mindinkább „gazdátlanná” vált. Pedig 1960-ban még új hétvégi hajójáratot is indítottak a Petőfi térről a Kopaszi-gát érintésével Budafok-belvárosig, de nem lett sikeres és hosszú életű.
Évről évre több hulladék jelent meg, kevesebbet törődtek a növényzettel, a hordalékmentesítéssel, a vízben „felejtettek” egy-egy kiszolgált hajót, nőtt a por a félsziget bejáratánál működő beton- és sóderlerakattól. 1977-ben Kodolányi Gyula költő így jeleníti meg a helyet egy írásában:
Messze elláttunk, az öböl szájáig, ahol ősgyík-csontváz, a budai hengermalom ottfelejtett rozsdás hajórakodója ágaskodik a víz fölé. Túloldalt a Kopaszi-gát keríti el az öblöt a Dunától, nyárfái és fűzei közül kopott csónakházak derengtek elő egykedvűen. Alattunk, ahol a legszélesebb az öböl, kihalt dunai hajók dermedtek a téli vízbe most. Talán a tavaszra várnak, talán javításra, talán feldarabolásra és beolvasztásra.
A Budai Hengermalom több mint száz éve a gát elidegeníthetetlen díszlete. A maga idején igen korszerű üzem 1910-ben kezdte a termelést, és a 2000-es években zárt be.
Idővel a kerület is vissza kívánta állítani az öböl hagyományos funkcióját, de ezt a pénzhiány mellett nehezítette a telkek kusza, rendezetlen tulajdonviszonya is. Az 1980-as évek végétől járt ide, a BHG búvárklubba a ma Kaliforniában élő búvároktató-kaszkadőr Gőgh Szilvia, aki a Heti Fortepannak azt mondta, szinte a Kopaszi-gát dzsungelében, a BHG nagy vízi telepén nőttek fel a többi gyerekkel.
Minden szombaton edzettünk, javítottuk a felszerelésünket a műhelyekben, versenyekre indultunk, és elég gyakori volt a kötelező társadalmi munka is, festés, pitypangirtás. Szerettünk ott lenni. A tájékozódási búvárúszást gyakoroltuk, és tanfolyamokon vettünk részt. A telep egyemeletes egyenépületei ma már nem állnak.
Szilvia színészeket biztosít vagy helyettesít hollywoodi produkciókban, volt már Drew Barrymore dublőze, dolgozott az Avatar: A víz útjában, a Született feleségekben, az Eufóriában.
Arra nagyon emlékszem – folytatja, hogy félelmetes környék volt. A Budafoki úton szálltunk le a buszról, onnan bokros, elhanyagolt telkeken át kellett begyalogolnunk, útközben nem egyszer hajléktalanokkal, mérges kóbor kutyákkal gyűlt meg a bajunk. Az öblöt, úgy emlékszem, a horgászok mellett csak a Spartacus kajakosai és mi használtuk, és volt még egy klassz étterem a közelünkben.
Ez minden bizonnyal az utolsó pillanatig kitartó Aranyhal volt. Sokan emlékeznek rá és sokan írtak róla. A baráti árak és a házias ízek mellett szinte mindenki a hely időtlenségét említi meg. A vendégek a teraszon falatozva képzelhették magukat a hatvanas, de akár a harmincas évekbe is. Péterfy Gergely 1996-ban így írt róla:
Elvarázsolt, avagy elátkozott hely lett a Kopaszi-gát, területén gonoszul, avagy bájosan megállt az idő, és aki az Aranyhalban tölti a délutánt, az idő alatt bizonyosan nem öregszik, avagy megöregszik teljesen.
A rendszerváltáskor a Kopaszigát 21. lakója még apróhirdetésben gyorsan igyekezett túladni az úszóházán, a csónakjain és a háztartási gépein. Érezhette, hogy sok jót nem várhat a közeli jövőben. A politikusok és az üzletemberek ötleteltek (és sárdobáltak és pereskedtek), volt szó aquaparkról, nemzetközi jacht kikötőről, vigalmi negyedről, világkiállításról (ahol az öböl is egy helyszínként szolgált volna). Az 1996-ra tervezett expo elképzelt területén nőtt ki azután a földből az Infopark, a Kopaszi-gát új parkjának tereit és épületeit pedig a 2000-es évek elejétől, fokozatosan vehették birtokba a látogatók. Épp ezt az időszakot, a kilakoltatásokat, a dózerolásokat mutatja meg Nemes Gyula Letűnt világ című, éveken át forgatott rövid dokumentumfilmje. Számos díjat kapott, a 2008-as Karlovy Vary filmfesztiválon kategóriája legjobbjaként Kristály Glóbusszal jutalmazták.
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/lagymanyosi-obol
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
