Az idő múltával minden műanyag hulladék egyre apróbb részekre bomlik, s ha a lebomlás eléri az öt millimétert, onnan kezdve a részecskéket mikroműanyagoknak nevezzük. Egyre többet beszélünk róluk, ennek ellenére a környezetre és az emberi egészségre gyakorolt hatásaik jó részét még nem ismerjük. Az Európai Unióban az ENSZ felhívásával párhuzamosan mind több ezirányú kutatást támogat. Néhány ilyen kezdeményezésről írt nemrégiben a Horizon, az EU kutatási és innovációs magazinja.
A mikroműanyagokra vonatkozó ismereteink hiánya különösen akkor jelentős, ha a talajra és az élővizekre gyakorolt hatásukat nézzük, mivel az ilyen anyagokkal kapcsolatos eddigi kutatások zömmel az óceánokra terjedtek ki. A szárazföldi ökoszisztémákra kifejtett károk azonban szakértők szerint 23-szor nagyobbak lehetnek annál, amit a tengerekben látunk.
A kórokozók imádnak rajtuk megtelepedni
Az ezirányú kutatások felgyorsulására jellemző, hogy a Science Direct adatbázisában 2018-ban a mikroműanyagok tengeri környezetre kifejtett hatásáról még 450 publikáció szólt, a talajban előforduló mikroműanyagokról pedig 150, addig 2022-ben a két szám már 2400 és 2300.
Az apró műanyagrészecskék talajra kifejtett hatásának vizsgálata különösen bonyolult, holott valószínű, hogy ezen a közegen keresztül ezek az anyagok bejuthatnak az élelmiszerláncba és befolyásolhatják a környezetet, sőt még akár a klímát is. Mivel az Európai Unió javaslatot tett a műanyagrészecskék felhasználásának korlátozására számos ipari termékben, így például a kozmetikumokban, s ENSZ az elmúlt hónapban felhívást tett közzé a műanyagszennyezés korlátozására, ezért további kutatások szükségesek a szabályozási intézkedések véglegesítéséhez.
Az EU által támogatott Trampas projekt a talajban vizsgálja a mikroműanyag szennyezések fizikai, biológiai és kémiai hatását, különös tekintettel a kórokozó baktériumokra. A műanyagmorzsák felszíni pórusai és felszíne kedvező életteret nyújthatnak ugyanis a kórokozó mikrobáknak, megvédve azokat a számukra kedvezőtlen környezeti hatásoktól. Genetikai nyomozás segítségével a kutatók igyekeznek felmérni a mikroműanyagokkal utazó patogének talajon belüli útját. Az 1,5, a 3 és az 5 milliméteres részecskék megfigyelésekor máris kiderült, hogy a baktériumok annál tovább maradnak a talajban, minél kisebbek a műanyagrészecskék. Ez az ismeret segíthet a szennyezés elé állított korlátok kialakításában.
A mikroműanyagok a talajt víztaszítóvá teszik
A mikroműanyagok azonban a globális felmelegedéshez is hozzájárulnak. A talajban való szétesésük ugyanis üvegházhatású gázokat szabadíthat fel, ráadásul a műanyagrészecskéken megtapadó baktériumok növelik a felszabaduló széndioxid mennyiségét. Ezen túl a lebomló műanyagrészecskék felületének változásai a talajt víztaszítóvá tehetik, amitől az nehezebben átjárhatóvá válik a víz számára.
Miután a mikroműanyagok áthaladnak a talajon, vagy más forrásokból, például szennyvízkezelő üzemekből, esetleg utcai lefolyókból a szabad vizekbe jutnak, a patakokba és folyókba kerülnek, majd végül a tengerekben végzik. Az EU támogatással zajló LimnoPlast Projekt a Bayreuth-i Egyetem koordinálásával az édesvizekben lévő mikroműanyagok lehetséges forrásait, ezek környezeti hatásait, eltávolítási lehetőségeiket és a kérdés megoldására születő politikai válaszlehetőségeket kutatja.
A kutatók ennek keretében felfedezték, hogy a sokat reklámozott, biológiailag lebomló műanyagok közül néhány ugyanolyan veszélyes lehet, mint a hagyományos műanyagok. Emiatt a szakértők úgy vélik, a műanyag végtermékekben az alkotóelemek teljes elegyét górcső alá kellene venni. A mikroműanyag kérdés igazi kihívása, hogy nem egy könnyen meghatározható anyagféleségről beszélünk, hanem egy egész sor polimerfajta különböző formájú, nagyságú és típusú keverékéről. Ezért a részletek vizsgálata segíthet a műanyaggyártási folyamatok finomításában és a leginkább veszélyes mikroműanyagokra érvényes uniós szabályozás kidolgozásában. Lehet ugyanis, hogy a műanyagoknak csak néhány tulajdonsága felelős a káros hatásokért, s ha ezeket behatároljuk, ki lehet szűrni a veszélyeket már a műanyaggyártás során.
Biopolimerek narancshéjból
A Limnoplast kutatói jelenleg olyan mikrorészecske eltávolítási módszert tesztelnek, amely a szennyvízben lévő mikroműanyag részecskéket a rájuk jellemző elektromos mező alapján izolálja. Emellett narancshéjból készülő, biológiailag lebomló újfajta polimerek előállításán munkálkodnak. A 14 európai kutatóintézet német, francia, dán, szlovén és brit kutatóit is tömörítő interdiszciplináris csapat műszaki, környezet- és társadalomtudományi szakembereket tömörít, hiszen a mikroműanyagok problémájának megoldásához minden diszciplina együttműködésére szükség van.
Bár a hazai folyók mikroműanyag tartalmáról kevés adat van, osztrák vizsgálatok alapján a Duna által szállított mikroműanyag mennyisége évente 530-1500 tonnára becsülhető, s a főváros mintegy ötödével emeli meg a folyó mikromorzsa szennyezettségét. Az ivóvizek azonban viszonylag kevés mikroműanyagot tartalmaznak, mivel a közműves ivóvízellátás 94 százaléka felszín alatt vízbázisból származik, amelyet ez a szennyeződés kevésbé érint. A Tisza ilyen szennyezettsége jóval magasabb, ami a határainkon kívülről érkező mikroműanyagnak köszönhető. Korábbi becslések szerint óránként több millió műanyagmorzsa úszik a folyó felső szakaszára. Ezen kívül még a Rába és az Ipoly mikroműanyag tartalma jelentős.