Az ellenség hátországának kivéreztetése, az infrastruktúra összeroppantására tett kísérletek és a civil lakosság moráljának megtörése nem újkeletű dolog a történelemben a hadban álló felek részéről. Az azonban, amit a II. világháborúban a szövetséges légierő művelt 1945. február 13-án, majd az azt követő napon Drezda városával, értelmetlenségében és pusztításában is felvette a versenyt a Hitler által elrendelt terrorbombázásokkal.
A 20. század második világégése egyértelműen a harci repülőgépek új korszakát jelentette. A légierő az első világháborúban nőtte ki magát önálló fegyvernemmé, az 1939-ben kezdődő konfliktusban azonban már főszerepet játszott mind a németek, mind a szövetségesek hadviselésében. A vadászgépek mellett a felek prioritásként kezelték a stratégiai bombázók fejlesztését, amelyek segítségével katonai célpontokat, fegyvergyárakat, vasúti útvonalakat, hidakat tudtak az ellenség hátországában megsemmisíteni, tönkretéve ezzel az utánpótlási útvonalakat. Nem csak a kor technikai színvonala, de a morális értékrend sajátosan háborús értelmezése is hozzájárult ahhoz, hogy ezeknek a támadásoknak óriási számú civil is áldozatul esett. A dolgok akkor fajultak el végképp, amikor a szemben álló nagyhatalmak már pusztán azért bombázták egymás nagyvárosait, hogy minél több polgári áldozat legyen – elrettentésül és a morál megtörése céljából. A terrorbombázás kifejezés az egész világon ismertté vált, pedig eredete a véletlennek köszönhető.
Hitler óvakodott a britek tengeri fölényétől, sőt, kompromisszumos megoldásra is hajlandó lett volna, hogy elkerülje velük a háborút, ám Churchill kizárólag az ellenállásban hitt. A harcok a levegőben kezdődtek, a La Manche felett, kezdetben nyomasztó német fölénnyel. A brit hajóflotta a Stukák bombáinak köszönhetően olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy az angol erők visszaszorultak szigetükre, így a német Messerschmidtek és bombázók már London és a többi nagyváros felett repültek. Alapvetően repülőtereket és katonai bázisokat támadtak, ám – egyszerű figyelmetlenség miatt – néhány esetben polgári területek is áldozatul estek a bombáknak, pedig Hitler akkoriban még nyomatékosan utasításba adta, hogy a civil területeket nem érintheti a támadássorozat. Mégis ez történt 1940. augusztus 23-án, amikor egy Stuka London egyik civil negyede, Harrow felett szabadult meg halálos terhétől. Churchill válaszul éjjeli légitámadást rendelt el Berlin ellen, mire Hitler már célzott támadásokat indított londoni, polgári célpontokkal. Innentől nem volt megállás, a német bombázók folyamatosan támadták az angol nagyvárosokat, romokat és összességében több tízezer halálos áldozatot hagyva pusztításuk után. Az angliai légicsata vezette be a terrorbombázás fogalmát, és ez volt talán az egyetlen olyan terület, amelynek bosszú vezérelte létjogosultságát mindkét fél magáénak érezte.
1945 elejére a háború végkimenetele már nem volt kétséges, a náci rezsim azonban a végsőkig kitartott. A német légvédelem alig működött, ezt kihasználva a brit és az amerikai légierő folyamatosan támadta a kelet-német területeket. Február elején a jaltai konferencián Churchill és Roosevelt ígéretet tettek Sztálinnak, hogy – a szovjet előrenyomulásnak előkészítve a területet – nem állnak le a bombázásokkal. Pár nappal később, február 13-án kezdődött meg a Drezda elleni, három hullámban érkező támadássorozat, amelynél pokolibbat nem követtek el a világháborúban polgári célpont ellen.
Drezdában nem voltak kiemelkedően jelentős ipari létesítmények, és az utólag hangoztatott közlekedési csomópont érv sem állja meg a helyét, látva a pusztítás mértékét. A támadásnak egyszerűen nincs olyan magyarázata, ami elfogadható lenne. Az első, több száz bombázóból álló kötelék éjjel 10 órakor érkezett a város fölé. Ezek foszforos gyújtóbombákkal szórták meg a területet, amelyek célba érésükkor óriási tűzvihart okoztak, egyrészt hatalmas pusztítást végezve, másrészt jól látható célpontot rajzolva ki a hajnalban érkező következő hullám gépeinek. A Royal Air Force több mint 800 gépe vett részt a támadásban, amelynek során Drezda egyetlen éjszaka alatt gyakorlatilag megszűnt létezni. A szövetségesek azonban semmit nem bíztak a véletlenre: másnap az amerikai bombázók olyan erővel szórták terhüket a füstölgő romokra, mintha a legfontosabb katonai célpontokat támadnák.
A város értelmetlen elpusztítása még a háború borzalmaihoz edződött szövetségesek között is felkorbácsolta az indulatokat. A kulturális értékek megsemmisülésén túl óriási volt az áldozatok száma, de hogy pontosan mekkora, az hosszú évtizedekre komoly vitákat generált a történészek és kutatók között. Maguk a britek is érezték, mennyire túllőttek a célon, így igyekeztek bagatellizálni a halottak számát.
Hivatalos becslésük szerint 30-35 ezer ember veszíthette életét, ez az adat azonban közelében sincs a németek által szintén hivatalosan megadott 200-250 ezres számnak. Furcsa, de ez az adat először egy svéd újságban bukkant fel, a németek tulajdonképpen onnan vették át, így egy tudósító sehol nem ellenőrzött információjára hagyatkoztak a leghatásosabb propaganda érdekében. Maga a Nemzetközi Vöröskereszt is a legdurvább áldozati rátát írta be a jelentésébe három évvel a háború után, így született meg a történelem leggyilkosabb terrorbombázásának mítosza. A vita egészen az elmúlt évtizedig tartott. A halálos áldozatok számát illető becslések tekintetében még akkor is olyan eltérések mutatkoztak, hogy annak tisztázására Drezda polgármestere egy szakértőkből álló bizottságot hozott létre. A bizottság további szakértők bevonásával átvizsgálta a korabeli hivatalos iratokat, jegyzőkönyveket, halotti anyakönyvi kivonatokat, így született meg egy konszenzusos megegyezés, amely a drezdai bombázásban elhunytak számát 22 000 és 25 000 fő között becsülte meg, így jelenleg ez a legelfogadottabb adat.
Drezda tragédiája túlmutat az anyagi károkon és az áldozatok számán: jelentős morális üzenetet hordozott, ikonikus képpé vált. Miközben a nyugati szövetségesek mindenben a nácik ellentéteként definiálták magukat, propagandájukban a rossz és a jó, a fekete és a fehér, a gonosz és a nemes harcaként jellemezték a világháborút, a terrorbombázásokra – különösen a drezdaira – nem volt elfogadható válaszuk, így joggal feltételezhető, hogy azok elsődleges oka az elrettentés, a megtorlás és a civil lakosság teljes morális megtörése volt. Ezzel egyrészt nem értek el eredményt, (ahogyan Hitler sem az Anglia ellen elrendelt bombázásokkal), másrészt csak azt bizonyították vele: a cél olyannyira szentesíti az eszközt, hogy még az ellenség pokolinak lefestett módszereit is túl lehet szárnyalni az elérése érdekében.
