Ma elképzelhetetlen lenne az életünk órák nélkül. Menetrend, munkaidő, iskola, órára, percre be van osztva az életünk. Bárhova nézünk, órák ezrei vesznek körül, hiszen mindenkinél van legalább egy, ha másutt nem, a telefonjában. De mióta?
Valójában az, hogy órát hordunk, nem is annyira régi szokás, sőt maguk az órák sem annyira régiek. Persze helyi időmérők, homokórák, gyertya- vagy vízórák, napórák szinte mindig is voltak, de a stabilan, folyamatosan működő mechanikus szerkezetek a középkor termékei.
Gondoljunk bele, a XIX. század közepe előtt egyáltalán kinek volt szüksége órára? A mesterembernek? Felkelt, amikor felkelt a Nap, nekiállt dolgozni, majd befejezte, amikor lement a Nap, vagy ahogy a forgalma, a kedve tartotta. A földművesnek? Ő is inkább a Nap járásához igazodott, nem volt túl lényeges, hogy az állatokat 4 óra 37 perckor, vagy 5 óra 23 perckor látja el, vagy az aratásnak 5 óra 5 vagy 25 perckor áll neki.
Az utazások idejét napokban, hetekben számolták, az a kevés, valamennyire menetrendhez kötött járat, például a postakocsik vagy hajók indulásához meg úgyis időben kiballagott mindenki.
Az első pontos időt mérő szerkezet a XIII. században jelent meg
A középkorban valójában egy helyen volt valamennyire lényeges az idő, a kolostorokban, hiszen a kolostori életben meghatározott időpontokhoz kötött tevékenységek, imák, szentmisék tartoztak.
Az, hogy a napot 24 részre osztjuk fel, nagyon ősi, de ez nem azt jelentette, hogy 24 egyenlő részre. A nap ugye két nagy szakaszból áll, a Nap kelése és nyugta osztja el két részre, ezért a nappali és az éjszakai időszakot osztották fel 12-12 egyenlő részre.
Ez azonban azzal járt, hogy a nappali és az éjszakai 1/12. részek nem voltak egyformák. A hosszabb nyári napokon a nappali órák voltak hosszabbak, az éjszakaiak rövidebbek, télen fordítva, azaz az, hogy egy óra mennyi ideig tart, valójában változott, lehetett akár mai fogalmaink szerint 40, vagy akár 70 perc hosszú is.
A XIII. századig nem is volt megfelelő eszköz az idő pontos mérésére. Ekkor alkották meg az első mechanikus órákat – 1240-ben rajzolt le egy szerkezetet Villard de Honnecourt francia építész –, a kerekes, vagy Foliot járatú órát. Ez nagyon egyszerű szerkezet, annyira, hogy pár fogaskerékből és némi kötélből áll.
A kötél egy dobra van tekerve, melynek végén súly található, ez mozgatja a szerkezetet, de azért nem tud gyorsan leszaladni, mert egy horizontálisan mozgó két karú billegő vissza-visszafogja. Ez az egyszerű szerkezet volt az első mechanikus időmérő. Nem volt túl pontos, de nem is várták el tőle.
A XVI. században már nem csak hatalmas méretben, toronyóraként léteztek órák, ahogy a nyitóképen látható prágai Orloj, hanem úgy nevezett Nürnbergi tojásokat is készítettek, amelyek már kézben, vagy akár zsebben elférő óraszerkezetek voltak. Az óra valójában ekkor még státusszimbólum volt, a gazdagság kifejezője, akár egy város, egy templom, de asztali, vagy kisebb méretben egy gazdagabb nemes vagy polgár házában.
Forrás: Wikipedia
Arra, hogy az órák vezérlésére ingát is lehet használni, Galileo Galilei gondolt elsőként, aki arra jött rá, hogy az inga lengési ideje az inga hosszától függ. Néhány évtizeddel később Christian Huygens holland fizikus szabadalmaztatta 1657-ben az ingával felszerelt órát.
Hajók és vasutak kényszerítették ki az időmérést
A pontos órákra ekkor sem volt még tulajdonképp szükség, maximum a tudományos kísérleteknél, ám a XVIII. században egy területen rendkívül fontos lett, hogy az órák akár hónapokon keresztül is pontosan járjanak, mégpedig a tengeri helymeghatározásnál. A tengerészeti igényeknek megfelelő kronométerek jól bírták a tengeri utakat, és nem hatott rájuk a hajó mozgása.
A kelet-nyugati helyzet meghatározása ugyanis attól függött, hogy folyamatosan pontosan tudni kellett egy adott pont, például London idejét. Ha a világ bármely pontján tudjuk, mikor van Londonban dél, akkor egyszerűen megállapíthatjuk, mennyire vagyunk keletre vagy nyugatra, csak azt kell megfigyelnünk, hogy ott, ahol vagyunk, mikor delel a nap. A két időpont különbsége egyértelműen megadja a kelet-nyugati helyzetünket.
Azonban a tudósokon, hajósokon és a szerzeteseken kívül még mindig nem volt senkinek szüksége arra, hogy percre pontosan tudja, mennyi az idő. A lassan-lassan kialakuló gyárak esetében sem volt kardinális kérdés ez, hiszen azok síppal, kürttel vagy más módon jelezték a műszakváltásokat, a munkások pedig ritkán laktak hallótávolságnál messzebb.
Azonban 1825-ben minden megváltozott. Megjelent egy olyan szerkezet, amelynek működéséhez alapvető fontosságú az idő, és használata nem korlátozódott viszonylag kevés emberre. Ez pedig a vasút. A vasút menetrend szerint jár, nincs helye késéseknek, az forgalmi zavart, extrém esetben balesetet is okozhat.
A vonat volt tehát az első, ahol sok ember számára fontossá vált a pontos idő. De nem volt mindegy, melyik idő.
Magyarország tekintetében a budapesti, a helyi vagy a vasúttársaság székhelye szerinti idő is használatos volt, azaz előfordulhatott, hogy egy városban három óra, a templomtorony órája, a városháza órája és a vasútállomásé néhány perccel eltérő időt mutatott, mégis mindegyik pontosan járt, hiszen a templom a helyi délkör, a városháza a budapesti idő, a vasútállomás meg a társaság által használt idő alapján mutatta az időt. Magyarországon 1852-ben a vasúttársaságoknak a prágai idő szerint kellett működniük, ami 18 perccel tért el a budapesti időtől, amire a hazai vasúttársaságok csak 1871-ben tértek át.
Európában egészen 1891-ig volt ez a zűrzavar, a kontinensen a vasutak 21 féle időt használtak, ezért a közép-európai vasutak 1891-ben bevezették az egységes közép-európai zónaidőt.
Forrás: MMKM
Az első karórát egy pilótának gyártotta Cartier
De térjünk vissza az óraszerkezetekre. Ekkor, a XIX. században már számos óraszerkezet létezett, a toronyórák mellett asztali és fali órák. A XVI-XVII. századtól a zsebóra is egyre inkább elterjedt, aminek divatját II. Károly angol király teremtette meg a felső körökben, mivel e szerkezetek ekkor még meglehetősen drágák voltak.
A XIX. században egyre olcsóbbakká váltak a zsebben hordható időmérők is, sokak, például a vasutasok számára például szinte kötelező volt. A gyáripar fejlődése és a városok növekedése – azaz az a tény, hogy a munkások messzebb laktak a gyáraktól – pedig elterjesztette az olcsó mechanikus ébresztőórákat, ezzel párhuzamosan olcsóbbá váltak a fali órák is, azaz a XIX. században már kevés háztartás volt meg óra nélkül.
A karóra azonban csak a XX. században terjedt el. Különleges, karra szerelhető órák voltak korábban is. Az egyik elsőt állítólag Patek Philippe készítette egy magyar arisztokratának, Koscowicz grófnőnek 1868-ban, de a ma ismert karóra 1904-ben született meg, egy egyedi kérésre.
Forrás: watchtime.com
Egy pilóta, név szerint Alberto Santos-Dumont (aki motoros gépek előtt léghajókkal repült) megkérte barátját, az óragyáros Louise Cartier-t hogy készítsen neki egy olyan órát, amit a csuklóján hordhat, mert repülés közben nehézkes elővennie a zsebórát.
Az első, drága karórák mellett az első világháború hozta el ezek olcsó változatát, igaz, ekkor egyszerű zsebórákat szereltek fel szíjjal, mert a lövészárkokban is hasznos volt a karra szerelt időmérő. A háborúban elterjedt ez a megoldás, és utána tömegesen megjelentek az olcsó karórák.
A mechanikus órák mellett a XX. században az elektromos órák is megjelentek, ahol a szerkezet még részben mechanikus, a meghajtás azonban elektromos. Később, 1934-ben megszületett – az akkor még szobányi – kvarcóra, amely a technika változása miatt 1969-re akkora lett, hogy karon is elfért. Olcsó és pontos volt, ezért néhány évtized alatt kiszorította az olcsó karórákat.
Ma a legtöbbünk számára az időt az interneten összehangolt, pontos, digitális berendezések mutatják, így a mechanikus órák már inkább divatcikkek, luxus ékszerek.
