Vannak történeti személyiségek, akiknek emlékezetével csúnyán elbánt az utókor. Egy-egy tettük vagy mondásuk rögzül csak tartósan a közemlékezetben, és annak alapján ítélik meg őket – s még szerencsésnek mondható, ha mindennek ténylegesen van valós alapja és nem csupán valamiféle lábra kapott legenda köde takarja el a valóságot. Ez a sors jutott osztályrészül a 17. század kiemelkedő hadvezérének, Raimondo Montecuccolinak is.
Montecuccoli híressé vált mondását citálják újra és újra:
A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz
De azt is sokszor mondják, hogy Zrínyi Miklós gróf ellenlábasa és vetélytársa volt, akit az igaz magyar hazafi Zrínyivel szemben a Habsburg-udvar támogatott és pozícióját, rangbéli emelkedését elsősorban ennek köszönhette. A két kiváló hadvezér között tényleg feszült némi ellentét, de a fentieknél sokkal árnyaltabb kép bontakozik ki, ha jobban megismerjük Montecuccolit.
Raimondo Montecuccoli 1609. február 21-én született Montecuccolo várában, az pedig, hogy katona lett belőle, családi örökség volt. Apja, Galeotto is ezt a mesterséget űzte, sőt Magyarországon is forgatta a fegyvert az oszmánok ellen. Hosszú ideje hadakozott már különféle hadszíntereken, amikor sorsa Magyarországra vetette.
Erre 1660-ban került sor. Ebben az évben lett a Habsburg Birodalom legfelsőbb irányító testülete, a Titkos Tanács tagja, illetve győri főkapitány is, ami nagyon fontos poszt volt a törökök elleni védelmi harcban. Kiválóan képzett katona volt, akiből a személyes bátorság sem hiányzott. Amikor Németalföldön harcolt, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Amersfoort ostrománál rohamot indított egy, a várfalon lőtt rés ellen, ahol elsőként tört át. Emellett katonai szakíróként letette a névjegyét, Trattato della guerra (Értekezés a háborúról) című, kora hadászatáról szóló munkájával (igaz, ezt később adták ki).
Ennek ellenére a magyarokkal való viszonyát hamar beárnyékolta egy sajátos eset: máig ez tehető felelőssé a személyét övező rossz hírért. 1662-ben ugyanis megjelent egy röpirat, amely az előző évi törökök elleni erdélyi hadjárat kapcsán a magyarokat ostorozta a kudarcért. A szerzőséggel Montecuccolit vádolták, aki nem járt sikerrel e hadjáratban, mivel Kemény János fejedelem hatalmát nem tudta visszaállítani. A röpiratra válasz született, amelynek szerzőségét gróf Zrínyi Miklósnak tulajdonították.
Ez a konfliktus lett az alapja annak, hogy híresen rossz viszonyt feltételeztek a későbbiekben a két kiváló katona között. Az kevésbé rögzül a köztudatban, hogy Montecuccoli és a sértett magyar főurak Pozsonyban rendezték sérelmeiket, ahol az olasz leszögezte, a röpiratot nem ő írta, a magyarok hősiességét pedig tiszteli.
A Zrínyi–Montecuccoli viszály legendáját erősítették az 1663–1664-ben-ben történtek is. Ekkor került sor a Zrínyi Miklós nevéhez kötődő téli hadjáratra, amelyről sokáig élt az a legenda, hogy a hadvezér Bécs ellenzését semmibe véve aratta sikereit. Ám a haditervet a bécsi hadvezetés együtt dolgozta ki Zrínyivel és az Udvari Haditanács rendelte a német birodalmi hadakat mellé. Sőt, Zrínyi érdemeit azzal ismerték el, hogy IV. Fülöp spanyol király odaítélte neki az aranygyapjas rendet.
Ezt követően került sor a döntő csatára Szentgotthárdnál 1664-ben. A nehezen kivívott győzelmet a hírverés növelte később óriási diadallá. Montecuccoli ebben a csatában is megcsillantotta erényeit: az első török rohamok után lett úrrá a kitörni készülő pánikon. Az egész hadjáratot tekintve pedig elmondható, hogy kritikus stratégiai szituációban, a kudarcok után megtört fáradt csapatokat vezette győzelemre.
Az ezt követően összehozott, később szégyenletesnek nevezett Vasvári békét pedig a realitások mentén kötötték meg. Újabb győzelmekre ugyanis nem volt valós esély a hatalmas erőfölényben levő Oszmán Birodalommal szemben. A béke tényleg bölcs döntésnek bizonyult: közel húsz évig fennállt, az újra kirobbanó háború pedig végül a törökök kiűzéséhez vezetett.
Ennek ellenére az a szívdobogtató, ám hamis elképzelés, hogy a győzelmet kiaknázva ki lehetett volna űzni a tököket, máig népszerű nézet, amit alátámasztani látszott az is, hogy Zrínyi Miklós alig néhány hónappal később vadászbaleset áldozata lett. Az összeesküvés-elméletek híveinek fantáziájában ez merényletként rögzült.
Montecuccoli mindenesetre tovább folytatta szolgálatát. 1668-ban ő lett az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) elnöke, amelynek már 1645-től tagja volt, s megkapta az Aranygyapjas Rendet is. 1672-ben a Rajna mentén a franciák ellen harcolt, 1678-tól pedig II. Károly spanyol király a Melfi hercege címet adományozta neki.
Az Udvari Haditanács elnökeként, amely posztot haláláig viselte, végső soron ő teremtette meg reformjaival azt Habsburg-haderőt, amely a 17. század végén elérte a rég vágyott sikert, a törökök kiűzését. Della guerra col Turco in Ungheriá (A törökkel Magyarországon vívott háborúról) című munkáját is a Haditanács elnökeként írta, ami ismét igazolta, hogy nem csak kiváló hadvezér, de jelentős hadászati író is volt.
1680 október 16-án hunyt el Linzben, belső szervei ott, a kapucinusok kriptájában nyugszanak, teste pedig Bécsben pihen. Komoly hadvezérként tisztelik Ausztriában – Magyarországon, mint láthattuk, más a helyzet. Ez azonban legkevésbé az ő hibája.
