A kincsestérkép szó hallatán talán mindenkinek a kalózfilmek titokzatos szigetein eldugott, homokba ásott, halálfejjel ellátott, faládában heverő temérdek mesés ékességhez vezető útmutató jut az eszébe. Ám a kutatók, és elsősorban a bányatársaságok számára a valóságban is hasonló, ám jóval fejlettebb atlaszok ábrázolják a kincset – jelen esetben az érceket – rejtő X helyét, lehetséges megoldást kínálva az egyre fenyegető nyersanyag-válságra.
A modern technológia igényei, valamint a népesség és a gazdaság növekedése miatt az alapvető fémek iránti kereslet ugyanis az előrejelzések szerint az elkövetkezendő 25 évben túlszárnyalja majd az emberi történelem során eddig valaha bányászott ércmennyiséget. Ezt a tempót pedig a jelenleg ismert nyersanyagkészletek csak korlátozottan lesznek képesek követni.
Réz, ólom, cink – csak néhány az ipar legfontosabb színesfémeiből, melyek új lelőhelyek felfedezését sürgetik. A réz alapvetően minden elektronikai vezetékben megtalálható, a mobiltelefonoktól kezdve egészen a generátorokig. Az ólom elemekhez, akkumulátorokhoz, nagyfeszültségű kábelekhez kell, míg a cink szintén akkumulátorokhoz, illetve műtrágyákhoz – s olyan területeken, mint Indiában vagy Kínában, ahol ez korlátozottan áll rendelkezésre a talajban, elengedhetetlen.
De hol is keressük ezeket a kincseket? Rangos amerikai egyetemek (Harvard, Columbia) kutatói eredtek a válasz nyomába, akik megtalálták bolygónkon azokat a területeket, ahol a legnagyobb valószínűséggel bukkanhatunk hatalmas, az emberiség számára nélkülözhetetlen ércek felhalmozódási helyeire. Az új felfedezés alapján ezek olyan átmeneti zónákban találhatók, ahol az elsüllyedt ősi földrészek maradványai felől az őket befedő, a náluk sokkal fiatalabb kőzetrétegek felé haladunk. A becslések szerint ezeken a helyeken akár több mint 10 millió tonnányi érc is rejtőzhet.

Napjainkra már szinte valamennyi felszín közelében elhelyezkedő érctelepet megtalálták, így elérkezett az ideje, hogy a kutatók mélyebbre ássanak. A lelőhelyek elhelyezkedése sokáig véletlenszerűnek tűnt, és a geológusok hagyományos, terepi mérései, valamint a fejlett geofizikai technológia segített a nyomukra akadni. Az ausztrál bányákat több éve vizsgáló kutatócsoport azonban eddig nem észlelt, fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet.
A szilárd kőzetburok változó mélysége régóta foglalkoztatja a szakembereket. Hogyan lehet azonban a Földnek e pokoli bugyrában kutatást végezni? Szeizmikus hullámokkal, melyek többek között a különböző sűrűségű rétegekről, tulajdonságaik megváltozásával visszaverődve adatokat szolgáltatnak a mélyben uralkodó viszonyokról. Ezek alapján kiderült, hogy egyes helyeken a kőzetburok vastagsága akár a 300 kilométert is elérheti. Ilyenek jellemzően az ősi földrészek úgynevezett pajzsterületein – a legrégebbi kontinens-darabokat őrző vidékeken – fordulnak elő, szemben a legvékonyabb kőzetrétegekkel, melyek jellemzően óceáni területekhez kötődnek.
A kétféle burokvastagság között szinte folytonos az átmenet, a kutatók figyelmét azonban egy Ausztrália alatt lévő, 170 kilométeres kőzetburok-vastagságot elérő terület keltette fel, amelyen egy sor érclelőhely húzódik. Ez nem véletlen. Ezek az átmeneti területek ugyanis a földtörténet során bekövetkező elmozdulásokhoz kötődnek, melyek hatására a földrészek megnyúló, majd beroskadó kőzetrétegei hatalmas medencéket alakítottak ki, ami rendkívüli módon kedvez az érctelepek felhalmozódásának.

Az ausztrál eredményeken felbuzdulva az amerikai szakemberek kiterjesztették tapasztalataikat bolygónk egészére nézve, és megrajzolták a Föld egyik első ipari „kincsestérképét”. Pontosabban meghatározták azokat a területeket, ahol a legnagyobb eséllyel bukkanhatunk nagyobb mennyiségben alapvető ércekre. E helyszínek a teljeség igénye nélkül a következők (lásd a mellékelt térképen): Kanada nyugati része, Ausztrália, Grönland és az Antarktisz peremterületei, az USA nyugati és délkeleti részei, valamint a Nagy-tavak vidéke, Amazónia, Afrika északnyugati és déli, valamint Észak-India és Közép-Ázsia nagy része.
Nem kell messzire mennünk, hogy e területek között régóta bányákkal teliszórt vidékekre leljünk (Ausztrália, Kanada, USA), ám sok olyan lehetséges helyszín is szerepel közöttük (Grönland, Antarktisz), ahol eddig fel nem kutatott készletek rejtőzhetnek. A kutatók előrejelzései szerint az egyre növekvő nyersanyag-éhség mindinkább az ilyen, még valószínűsíthető lelőhelyek felé irányítja majd a technológiai szempontból már kellően fejlett kitermelőipar figyelmét, további környezeti veszélyeket és károkat okozva az eddig érintetlen és a bányászattól nemzetközi egyezmények által is megóvott térségekben is.