Legsikeresebb darabját, a fél évszázada írt Adáshibát legutóbb tavaly állították színpadra. A mű szövege először nyomtatásban, később az interneten a Digitális Irodalmi Akadémia adatbázisában, néhány hete pedig az ELTE Drámakorpuszában jelent meg. Szakonyi Károllyal az irodalom online jelenlétéről, a képernyőfüggőségről és új kisregényéről beszélgettünk.
Jó tíz éve azt nyilatkozta a Digitális Irodalmi Akadémiáról, hogy „a legfontosabb találmányok egyike”. Hogyan értékeli most a több mint húsz éve működő DIA szerepét? Az online elérhetőség növeli az olvasottságot, szerez új híveket a kortárs szépirodalomnak?
A Digitális Irodalmi Akadémiát tekinthetjük olyan könyvtárnak, ahová éjjel-nappal benyithatunk, ahol gazdag választék vár ránk a kortárs és a részben már klasszikussá vált magyar irodalomból. Tudomásom szerint sokan „be is nyitnak” ide, a PIM-ben pontos adatokat tudnak a kattintásokról. Ma is azt mondom, hogy a DIA korszerű és hasznos találmány. Valószínűleg jó néhány író művei csak így kerülnek az olvasók elé. Nagy előnye, hogy készen kapunk egy bőséges listát, nem kell valóságos könyvtárban kutakodni. Én magam is nagyon sokszor olvasok a DIA honlapján található műveket. Nagy könnyebbség, hogy nem kell a könyvek után keresgélni, könyvtárba menni értük. Az adatbázisban való keresést gyakran használom. Ha eszembe jut egy-egy részlet valamelyik műből, annak alapján meg tudom találni, és újra tudom olvasni az engem érdeklő műveket. A kínálat lenyűgöző: például esszék, kisregények olyan alkotóktól, akiket költőként jól ismertem, de korábban a prózai műveiket nem olvastam. Számomra különösen érdekesek a levelezések és a naplók, hasznosak az életrajzok, de szívesen hallgatom saját műveiket az írótársaim előadásában. Különösen örvendetes, hogy az utóbbi időszakban nagyon sokat gyarapodott a posztumusz tagság, jelentősen kibővült a választék a korábban elhunyt írók életművével. Elbűvölő dolgokat lehet olvasni szépíróktól, Kassák esszéi például kifejezetten tetszenek. A DIA nélkül nehéz lenne összegyűjtve látni az írótársak teljes életművét, ezt kifejezetten nagy érdemnek tartom. A névsorban egyaránt megtalálható Esterházy Péter és Veres Péter – hogy csak ezt a két, egymástól igencsak különböző alkotót említsem. Továbbra is előnyben részesítem a klasszikus könyvolvasást, de amikor nincs kéznél egy adott könyv, akkor érzem leginkább a DIA valódi hasznát.
Ön a legelső élő író, aki hozzájárult egyik művének a legkorszerűbb nyelvtechnológiai eszközökkel történő feldolgozásához az ELTE Digitális Bölcsészet Tanszék által fejlesztett Drámakorpuszban. Hogyan érezte magát a bemutatón? Mit tart a legérdekesebbnek, leghasznosabbnak ebben a különleges feldolgozásban?
A DIA honlapján a művek szövegét lehet olvasni, és konkrét szavak, kifejezések alapján meg lehet azokat keresni. Az ELTE Digitális Bölcsészet Tanszéken létrehozott Regény-, Vers- és Drámakorpuszok a műveket egészen újszerű (és korszerű) eszközökkel dolgozzák fel. A bemutatón láttam, hogy olyan összefüggéseket tárnak fel az irodalmi alkotásokban, az írói életművekben, amelyek egy része eddig rejtve maradt még az irodalomtörténészek előtt is. Ez a különleges feldolgozási mód csodálattal tölt el, hiszen az én életkoromban már nem könnyű lépést tartani a technika (szélsebes) fejlődésével. Éppen ezért nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy az Adáshiba című drámámmal kezdték a kortárs művek sorát. Őszinte nagyrabecsüléssel hallgattam a fiatal tudósokat, akik számomra valami elérhetetlen világban végzik nyelvtechnológusi munkájukat. Lenyűgöző volt látni, hogy egy meghatározott szempont alapján a Drámakorpuszban feldolgozott színművek mindegyikében együtt is rá lehet keresni a szereplőkre, a szövegekre, de a kínálatból ki lehet választani konkrét műveket, hogy azok rejtett sajátosságaira pillanatok alatt fény derüljön. Régen évekbe telt volna e művek belső tulajdonságait feltárni, napvilágra hozni, most meg ezek azonnal láthatóvá válnak.
Az Adáshiba nemcsak a Drámakorpuszba, de a DraCor nemzetközi adatbázisba is bekerült. Ez utóbbi helyen a drámák szereplőinek kapcsolatrendszerét grafikus eszközökkel tudják ábrázolni. Okozott meglepetést a kutatók által készített, az Adáshiba szereplőinek kapcsolati hálóját bemutató színes ábra?
A dráma figuráinak kapcsolatrendszerét ábrázoló grafika különösen érdekes, olyan, mintha az ő hangrezgéseiket rögzítenék a térben. Nagyon örültem a kedves ajándéknak, a Drámakorpusz fejlesztőitől ugyanis megkaptam a kapcsolati hálóról készült, bekeretezett ábrát. Soha nem hittem volna, hogy az Adáshiba belső összefüggéseit ilyen módon is lehet láttatni. Az ábrázolás olyan, mint egy modern képzőművészeti alkotás. Nem tudtam arról, hogy ilyesmi létezik. Nagy tisztelettel és csodálattal figyeltem az egyetemi kutatók munkáját. A Regénykorpuszban feldolgozott művek szerzőinek névsorát átnézve egészen megható volt látni, hogy ott milyen sok, az idő által eltemetett szerző és mű szerepel, akiket ez a fiatal, tehetséges csapat tovább éltet, és így megment az öröklét számára.
Ha jól tudom, az 1970-ben bemutatott Adáshiba huszonnegyedik bemutatója zajlott tavaly a Pécsi Harmadik Színházban Vincze János rendezésében. Pécsett új kellékként szerepeltek a mobiltelefonok, amelyek a televízióhoz viszonyítva még inkább a saját mikrovilágukba zárják az embereket. Ha most írna színművet az egymás mellett elbeszélő, képernyőfüggő családtagokról, Vandával hogyan minősíttetné az „istentelenül otromba akvárium”-ot?
Az Adáshiba az 1970 májusi ősbemutatója után a magyar vidéki színházak műsorára került, majd több hullámban, több városunkban újra és újra színre vitték. 1971 februárjában megvolt az első külföldi bemutató Helsinkiben, a Finn Nemzeti Színházban. Ezután számos ország színházaiban játszották, Norvégiától Oroszországig. Sokáig nem történt semmi változás, de az utóbbi években néhány rendező elkezdte szerepeltetni az újabb technikai vívmányokat a színpadon, mint legutóbb Vincze János Pécsett a mobiltelefont. Ez apró változtatás, a darab máskülönben megél a maga eredetiségében. Örülök annak, hogy a fiatal nézők is szeretik, jó példa erre, hogy középiskolás színjátszók is előadják az Adáshibát. Ma a mobil köti le az embereket, különösen a legújabb típusok, amiken már filmeket, videókat is lehet nézni. Mindenütt azt látom, hogy ki-ki a maga okostelefonját bújja, még a szerelmesek sem egymással, hanem a mobiljukkal foglalkoznak, ha beülnek egy presszóba. A helyzet annyiban mindenképpen megváltozott, hogy a tévé előtt ülő család legalább ugyanazt a műsort nézte, vagy talán nézi még ma is, a mobilon viszont mindenkinek más és más köti le a figyelmét. A televíziós akvárium-hasonlatra visszagondolva, most már „családi akváriumok” sincsenek, mindenki a maga kis buborékjában úszkál egyedül.
Nemrégiben ünnepelte kilencvenedik születésnapját, és azóta is folyamatosan dolgozik. Havonta küld új írásokat a Lyukasóra, az Új Írás és más orgánumok számára, a napokban jelenik meg új kisregénye. Milyen témák foglalkoztatják mostanában?
Szeretett folyóiratunk, az Új Írás harminc év után, anyagi támogatás híján nem jelent meg többé. 1974-től a lap 1991. évi megszűnéséig Juhász Ferenc volt a főszerkesztő. Hosszú idő elteltével a barátaimmal úgy gondoltuk, miért ne legyen a lapnak folytatása. Megkérdeztük Juhász Ferenc örököseit, folytathatjuk-e a missziót a jól ismert, régi néven, és a család beleegyezett. Támogatás híján ugyan nem tudjuk a lapot megjelentetni nyomtatásban, de az interneten bárki számára elérhető. Az a Farkas László lett a főszerkesztő, aki 1961 óta dolgozik a lapnál, és az ő két gyermeke rengeteg munkát áldoz a lapra. Farkas Monika gondozza a folyóiratot, ifj. Farkas László pedig a technikáról gondoskodik. Négy éve indultunk, most éppen a 38. számnál tartunk. Az olvasók visszajelzései azt igazolják, hogy szeretik a lapot, hiába van nagy konkurencia. Előfordulnak időnként újraközlések, de ez korántsem baj! Nagyon jó társaság jött össze, és mindig vannak új szerzők. Anyagilag függetlenek vagyunk – magyarul ez azt jelenti, hogy sem az írók, sem a szerkesztők nem kapnak a munkájukért fizetséget. Elektronikus úton küldjük a számítógépen írt kéziratokat az online folyóirat számára, ezáltal azonban hiányzik az életünkből a szerkesztőségi légkör. Nagyon jó volt bevinni a kéziratot és ott beszélgetni a szerkesztőkkel, az írótársakkal. A Lyukasóra, a Magyar Írók Egyesületének a folyóirata éppen harminc éve indult, az egyesület tagjai hozták létre. Az alapítók és a mai szerkesztők neve olvasható a honlapon. Ez a nyomtatott, színes, talán mondhatom, hogy elegáns kivitelű lap a mai napig él. A főszerkesztő, Sághy Ildikó korábban a Taps című színházi lapot szerkesztette, és jó érzéke van kitűzött célunk megvalósításához: a Lyukasóra a széles nagyközönség számára legyen egy „olvasói lap”. Évente hat szám jelenik meg, mindegyikhez készül tematikus melléklet. Vannak állandó szerzők, a szöveget olvasószerkesztő gondozza, a képanyag kitűnő. Sok helyre, határon túli magyarlakta területekre is elküldik a folyóiratot. És igen, jól tudja: mostanában jelenik meg egy új kisregényem „A csend napjai” címmel a Magyar Napló Kiadónál. Az öregségről, az elmúló élet emlékeiről szól, de nem életrajz. A főszereplő, egy idős műfordító férfi úgy érzi, már nem tud lépést tartani az új törekvésekkel. Megözvegyülve elmegy a parasztházból átalakított balatoni nyaralójukba, ahol megtalálja elhunyt felesége naplóját, és mialatt olvassa, végigéli elmúlt közös életüket. Még mindig dolgozom, ez belső kényszer – és mivel van mondandóm, ez arra késztet, hogy írjak. A pandémia tulajdonképpen nem sokat változtat a helyzeten, de emiatt mégis kevesebbet mozgok a világban. Hiányoznak az új impulzusok, a jó beszélgetések. Mostanában a régi irodalmi emlékek bukkannak föl bennem, azokon szoktam gondolkodni. Minden reggel odaülök a számítógéphez. Ha nem megy az írás, otthagyom, de ha nem írok, akkor mintha bezárulna körülöttem a világ, ezért dolgozom minden áldott nap.
