Déli harangszó és Dugovics Titusz, na meg Hunyadi János. Leginkább ez ugrik be arról, ha azt halljuk, hogy nándorfehérvári diadal. De mi volt ez a csata, miért volt fontos, és hol is van az a nevezetes Nándorfehérvár.
Az első kérdés, amit e híres történelmi esemény során meg kell vizsgálni, az a helye. A történelmi Magyarországon több „Fehérvár” nevű településünk is volt, Székesfehérvár vagy Gyulafehérvár. Az első Fejér megye központja, a másik az erdélyi Fehér megyében található. Hol keressük azonban Nándorfehérvárt? Ez utóbbi is jelentős város, csak mindenki úgy ismeri, hogy Belgrád, Szerbia fővárosa. A „belgrád” név szintén „fehérvárt” jelent.
Nándorfehérvár a magyar síkság kulcsának számított
Belgrádot 1427-ben adta át Brankovics György szerb despota a magyar királyságnak, amely így a magyar királyság török elleni védvonalának fontos erődje lett. Az első ostrom nem is váratott sokáig magára, hiszen a várost már 1440-ben megpróbálta bevenni a török, de sikertelenül.
Az 1456-os hadjárat azonban már más korszakban történt. A magyarok túl voltak az 1444-es hadjárat kudarcán, azaz nem sikerült felszabadítani a Balkánt a török befolyás alól, majd 1453-ban a törökök bevették az addig még keresztény kézen lévő Konstantinápolyt is. Ezzel az oszmán birodalom egy egybefüggő, hatalmas területű állam lett, amelynek közepén már nem volt ott a zavaró keresztény zárvány, az egykori Bizánci birodalom maradéka. II. Mehmed török szultán 1456-ra elfoglalta gyakorlatilag egész Szerbiát, és további hódításokat tervezett, amelynek logikus iránya a nyílt magyar síkság, az Alföld volt. Az Alföld, és ezzel Magyarország kulcsa pedig Belgrád, azaz akkori nevén Nándorfehérvár volt, és e kulcserőd birtokában a törökök szabadon be tudtak volna törni az ország belsejébe is.
A törökök 1456-ban sok, számukra kedvező tényezővel számolhattak. Egyrészt Hunyadi János, kora talán legjobb hadvezére – nem csak Magyarországon, hanem mondhatni az egész világon – már nem volt a Magyar Királyság kormányzója, hiszen a hatalom V. László királynál volt, Hunyadi „csak” országos főkapitányi tisztségét és temesi ispáni címét tartotta meg. Igaz a hatalmas birtokokkal rendelkező főúr így is félelmetes ellenfele volt a törököknek, de az 1454-es tervezetét, amely egy új keresztes háborút javasolt, elvetették. Az ország azonban akkor sem volt egységes, hiszen két nagy főúri párt vívta ádáz harcát a hatalomért, a Hunyadi és a Cillei liga.
Valójában mind Hunyadi, mind Mehmed háborúra készült. Hunyadi mindenképp szeretett volna egy nagy, átfogó, megsemmisítő támadást intézni a törökök ellen, míg Mehmed tovább szerette volna folytatni a hódításait. A törökök készültek fel előbb a támadásra. Annak ellenére, hogy lehetett tudni, a fő célpont Nándorfehérvár, Hunyadi nem csoportosíthatta minden, valójában igen jelentős erejét a vár védelmére, hiszen egy hatalmas, hosszan elnyúló határvonalat kellett védelmeznie, így Nándorfehérvárra viszonylag kisebb erő jutott.
Hunyadi serege jóval elmaradt a török had létszáma mögött
A magyar országgyűlés ugyan elrendelte a mozgósítást, de ez lassú folyamat volt, a sereg nem gyűlt össze időre.
Nándorfehérvár parancsnoka 1456-ban Szilágyi Miklós volt, Hunyadi apósa, aki 7000 fővel rendelkezett. Hunyadi hivatali pozíciójából eredően is nagyobb hadnak parancsolt, ezt kiegészítette a saját erőforrásaival, és így az ő serege 12 ezer fő körülire volt tehető, de ezzel az egész határszakaszt kellett védenie. Volt még egy nagyobb seregtest a magyar oldalon, Kapisztrán János 30 ezres irreguláris hada. Kapisztrán III. Callixtus pápa megbízásából egy leendő keresztes háborúhoz toborzott kalandvágyókat, de e had nem kiképzett katonákból állt.
A török had létszáma pontosan nem ismert, 30 ezer főre tehető minimálisan a „hivatásos” állomány, amelyhez nagyon sok segédcsapat csatlakozott, de a sok helyen olvasható 150 ezer fős létszám igencsak túlzó.
A törökök 1456. július 4-én fogták ostrom alá Nándorfehérvárt. A vár ugyan komoly erősség volt, de a XV. századra elavulttá vált. Ekkor a törökök már egész más harcmodort követtek, mint Európa, egy generációval előttük jártak, nagyon komolyan támaszkodtak ugyanis a tüzérségre. Azonban Nándorfehérvár még a régi ostromtechnikához alkalmazkodva épült, a magas falak, és kerek tornyok a katapultokkal kilőtt lövedékek, és rohamlétrával a falakra felmászó ellenség ellen nyújtott hathatós védelmet. Az akkori modern török tüzérség számára nem jelentett gondot ezen viszonylag vékony falak lerombolása, ezért bízhattak abban, hogy az ostrom rövid lesz.
Teljes vereségből váratlan győzelem
Azonban a törökök elkövettek egy taktikai hibát, nem kerítették körbe teljesen a várat, a Duna felől csak egy hajózárat alkalmaztak. Ez lehetőséget adott Hunyadinak, aki július 14-én szétverte a hajózárat és erősítést tudott bejuttatni a várba. A törökök ideje kezdett fogyni, a táborban ugyanis pestis és más járványok ütötték fel a fejüket, és a Száva túlpartján megjelent Kapisztrán 30 ezres, igaz szedett-vedett serege. A török sereg azt remélte, hogy a július 21-én indított nagy roham meghozza a győzelmet, de a falakról hatalmas küzdelem árán visszaverték őket. Másnap ismét rohamra készültek a törökök, de ekkor Kapisztrán emberei zaklatni kezdték a török sereget, nyilakkal lőtték, s kisebb csapatok átkeltek a folyón is. Mind Hunyadi, mind Kapisztrán tudta, hogy a fegyelmezetlen embertömeg nem ellenfél a kiképzett, professzionális török csapatoknak, és megpróbálták megakadályozni a támadást, de sikertelenül. A csónakon kievező, az átkelőket visszafordítani szándékozó Kapisztrán szándékát a sereg nagy része félreértette, azt hitték a szerzetes épp csatára kívánja vezetni az embereket, és a fegyelmezetlen had rátámadt a törökökre. Ez iszonyatos katasztrófát okozhatott volna, de – mivel a törökök minden erővel a támadók ellen fordultak – Hunyadi embereivel ki tudott törni a várból, és elfoglalta a török tüzérség ágyúit. A villámgyors akció megfordította a csata menetét, és gyakorlatilag a biztos katasztrófát győzelemmé tudta változtatni. A törökök hatalmas veszteségeket szenvedtek, megfutottak, ezt követően a szultán belátta, hogy nincs esély a vár bevételére és a török sereg elvonult a vár alól.
Hunyadi diadala teljes volt, mégsem tudta teljes mértékben kihasználni a győzelmet. Nem tudta üldözni, és teljesen felszámolni a török hadat, hiszen a török táborban kitört pestis a védőkre is átterjedt, sőt maga Hunyadi János is megkapta, akivel a kór augusztus 11-én végzett.
Az ostrom maga tehát alig tartott két hétig, mégis óriási jelentősége volt világpolitikailag. A török sereg a következő több, mint 60 évre gyakorlatilag letett a magyar területek meghódításáról. Voltak betörések, de a török sereggel a hatalmas, jól szervezett, ereje teljében lévő Magyar Királyság állt, amelynek uralkodója az a Hunyadi Mátyás volt, aki nemcsak kitűnő hadvezér, de ravasz politikus is volt. Igaz Mátyás is inkább békére törekedett a törökökkel, mint támadó hadműveletekre. Persze, amikor törökök be-be törtek, olyan hadvezérekkel találták magukat szembe, mint például Kinizsi Pál.
A déli harangszó eleinte nem délben volt, ahogy Dugovics Titusz sem létezett
De térjünk vissza az ostromra és következményeire. A keresztény világ feszülten várta a híreket, hiszen még alig heverték ki azt a sokkot, amit Konstantinápoly eleste jelentett, a törökök valós veszélyt jelentettek nemcsak Magyarország, hanem Itália és Európa más részei számára is. A rendelkezést június 29-én adta ki, tehát közel egy héttel az ostrom előtt. Azonban mire a rendelkezés körbeért Európában, végigsöpört a kontinensen a diadal híre, ezért a pápa átértelmezte a döntését, és már hálaadásért szólt a harang. Ezért is rendelte el III. Callixtus pápa, hogy a keresztény világban naponta legalább egyszer külön imádkozni és ezzel egyidőben harangozni kell a keresztény seregek győzelméért. Ekkor még nem délben harangoztak, erre az időpontra csak egy évvel később került át. A déli harangszó 1500-tól már általánosan a török veszedelem elleni ima ideje volt, nem csak az 1456-os csata emlékére szólt.
A nándorfehérvári ütközet hőse sok elbeszélés szerint egy Dugovics Titusz nevű várvédő volt, aki a leírások szerint a török lófarkas zászlóval együtt – amelyet már kitűztek a várfalra – vetette magát a mélybe, a biztos halálba, és ez adott olyan lelkesítést a csapatoknak, hogy kitartottak az ostrom végéig. Ezzel a történettel egy baj van, nagy valószínűséggel Dugovics Titusz nem létezett, bár lehet, hogy maga az eset valóban megtörtént a csata során, igaz erről elsőként csak három évtizeddel az ostrom után írt Bonfini, Mátyás király történetírója, de a katona neve nélkül.
A XV. században a nándorfehérvári diadal valóban világtörténelmi jelentőségű volt, és ezt a korabeli keresztény világ is így tudta, így emlékezett meg erről. Hunyadit hősnek tartották, mindenütt példaképnek tekintették. Igaz, ma talán kevésbé ismert Európában a nándorfehérvári diadal ténye és jelentősége.