Sokan töltik a szabadságukat a tengerpartokon. Közülük azonban nem mindenki egyforma sótartalmú vízzel kerül kapcsolatba. A tengervízből azonban sehol nem ajánlatos sokat inni. A tengereink alapvető összetevőjét adó kristályos vegyületről ugyanis jó tudni, hogy bár életünk fenntartásához alapvetően szükséges anyag, veszélyeket is tartogat, ha mértéktelenül vesszük magunkhoz, vagy jut a szervezetünkbe.
A tengerek, óceánok sótartalmának eredetére legelőször Edmond Halley angol természettudós mutatott rá 1715-ben, vagyis, hogy a sókat a csapadék-, illetve az olvadékvíz oldja ki a talajból, majd a folyók szállítják a tengerbe. Arra is rájött, hogy a tengerektől elzárt tavak magas sótartalma a bennük lévő víz elpárolgásából marad hátra. A folyók által szállított só azonban önmagában még nem jelent teljes körű magyarázatot. A tengerek sósságának létezik egy sokkal jelentősebb forrása. Víz alatti tűzhányók és hőforrások ugyanis nátriumsókat oldanak ki a kőzetekből, és juttatnak a tengerfenékre, amelyek a vízbe jutva tovább növelik a víz sótartalmát. Ám ez nem mindenhol egyforma.
Ahol például folyók ömlenek a tengerbe, vagy jégolvadásból kerül bele víz, és mérsékelt a párolgás, ott a sótartalom alacsonyabb. Ha viszont kevés a betorkolló folyó, erős a párolgás, és még az áramlások is korlátozottak, a sótartalom megnövekszik. A tengervízé átlagosan 35 ezrelék, vagyis minden liter 35 gramm sót – főként nátrium-kloridot – tartalmaz. A lefolyástalan beltengereket vagy sós tavakat így ennek a többszöröse is jellemezheti. Összehasonlításképpen, a Holt-tenger vízének literjében 270-280 gramm só is lehet, a Balti-tengerben ez az érték legfeljebb 20 gramm, míg például a Fertő tóban 2 gramm, a Balatonban 280-320 milligramm (utóbbi kettő természetesen édesvizű tó). Fontos azonban megjegyezni, hogy a sótartalom térbeli és időbeli eltéréseket is mutat.
Forrás: NASA
Mennyi az annyi?
Általánosságban elmondható, hogy a világóceán egészében jelenleg nagyjából öttrillió tonna oldott só található. Ez akkora mennyiség, hogyha egy pillanat alatt elpárologna a víz, a hátramaradó só elegendő lenne ahhoz, hogy a Föld teljes felszínét 45 méter vastag rétegben befedje. A sótartalom átlaga az óceánokban nagyjából egyforma, a fő eltéréseket inkább a már említett beltengerekben érdemes keresni. Az Atlanti-óceán sótartalma 33 és 37 ezrelék közötti, míg beltengere, a Földközi-tenger e tekintetben inkább a 38 ezrelék felé mozdul el. Ez utóbbihoz képest a magyarok kedvelt üdülőcélpontja, az Adriai-tenger sótartalma mindössze néhány grammnyi különbséggel, de alacsonyabb, míg az Égei-tengeré 39 ezrelékes értékkel kicsivel magasabb.
A délebbre, melegebb égövben található Vörös-tengerbe merülve azonban ennél is sósabb, 39-42, a Perzsa-öbölben 45 ezrelék! körüli sótartalmú vízben fürdőzhetünk. Messzebb vizekre evezve, az Atlanti-óceán másik partvidékére érkezve a Karib-tenger 36 ezrelékes értékét talán kevesellhetjük, ám ez jó példája a beltengerek és a peremtengerek közötti sókülönbségnek. Mivel utóbbiak jóval szélesebben kapcsolódnak az óceánokhoz, vagy más tengerekhez, az áramlatok és a vízutánpótlás jóval nagyobb befolyást gyakorolnak a sótartalom alakulására. Persze akadnak kivételek, hiszen találhatunk olyan beltengert, amely fele olyan sós (17-18 ezrelék), mint az óceán, ez pedig a Fekete-tenger. A belé torkolló mintegy két tucat említésre méltó folyó, köztük a Dnyeper, a Dnyeszter, a Don és a Duna ugyanis bőséges utánpótlást biztosít ahhoz, hogy a tenger vize elég „híg” maradjon, persze nem annyira, hogy iható is legyen.
De ha megiszom…
A filmekből gyakran ismert jelenet, miszerint egy hajókatasztrófa túlélője ivóvíz híján egy maréknyi tengervizet kortyol, amitől nem sokkal később meghal. Bár nyaralás alatt előfordul, hogy egy nagyobb hullám a szánkba fröcsköl némi sós vizet, ettől biztosan nem lesz bajunk. Attól viszont igen, ha nagy mennyiségben, több napon keresztül fogyasztjuk. Veséink ugyanis, melyek a vér sótartalmának egyensúlyáért felelnek, tengervíz fogyasztása esetén nem tudnak annyi sót a vizelettel kivonni a testünkből, mint amennyit beviszünk. Emiatt szervezetünk a saját vízkészleteit kezdi el felhasználni, ami végső soron kiszáradáshoz, szélsőséges esetben halálhoz vezethet.
Az embereknél legalábbis biztosan. Ám bizonyos élőlények megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez, és képesek hasznosítani a tengervizet. Számos madárfaj – albatrosz, pelikán, sirály – szervezetében „beépített” sótalanító rendszer működik. A sómirigyek által kiszűrt nátrium- és klórionok az állat orrlyukain keresztül távoznak. Néhány emlősfajnál – bálna, oroszlánfóka – szintén megfigyelték, hogy az emberénél jóval hatékonyabban működő veséiknek köszönhetően fogyaszthatnak tengervizet, bár legfőképp más forrásból (például zsákmányállatokból) elégítik ki vízszükségletüket.
Hasznos is lehet
De mi a helyzet az infúzióval? – merülhetne fel a kérdés az eddigieket olvasva. Hiszen az gyakorlatilag sóoldat, amit közvetlenül a vérünkbe juttatnak. Valóban ilyet alkalmaznak, amikor testünk például dehidratált állapotba kerül, és a víz mellett sürgősen az elveszített ásványi sókat is a szervezetbe kell juttatni. A tengervíz 35 grammos sótartalmához képest viszont az orvosi alkalmazású sóoldat mindössze 9 gramm oldott anyagot tartalmaz, ráadásul nem egyszerre kapjuk meg, hanem fokozatosan adagolva. Ez a koncentráció épp arra jó, hogy semennyivel nem juttat több sót a szervezetbe, mint amennyi feltétlenül szükséges. Továbbá a legegyszerűbb változata – ugyanis adagolhatnak hozzá további ásványi anyagokat, vagy gyógyszereket – teljesen steril vízből és egyszerű nátrium-kloridból tevődik össze, szemben a tengervíz számos összetevőjével, és szennyeződéseivel.
Arra, hogy miért pont 9 gramm sót kevernek az oldatba, az ozmózis folyamata adja meg a választ, amelynek meghatározó tényezője a nyomás. Kis ozmózisnyomás esetén a sejtek túl sok vizet „szippanthatnak” magukba, emiatt megduzzadhatnak, esetleg szét is pattanhatnak, ezért sem ajánlott pusztán vizet adagolni a vérbe. A túlzott sóbevitel viszont szomjúságot okoz, mert a szervezet vízfelvétellel igyekszik a nagy ozmózisnyomás hatását csökkenteni, amit pótolnunk szükséges, máskülönben kiszáradunk. A fiziológiás sóoldatok tehát az emberi szervezet sejtjeinek oldataival megegyező ozmózisnyomásuknak köszönhetően alkalmasak infúziókhoz, illetve más gyógyászati alkalmazásokhoz (sebtisztítás, oltóanyagok hígítása). Az ilyen oldatokat izotóniásnak is nevezik, akárcsak az italokat, melyeket sportolás, de akár a kánikula miatt felfokozott verejtékezés során fellépő sóveszteség esetén is érdemes fogyasztanunk.
