Az utcai közvilágítás története egy igazi regény

Star Wars filmek alapján készült oktatási segédanyag a Pécsi Tudományegyetemen
2021-05-04
Négy gyűrűsfarkú maki született a Nyíregyházi Állatparkban
2021-05-05

A rovat támogatója:

Az utcai közvilágítás története egy igazi regény

Ma természetesnek vesszük, hogy az utcákon éjszaka is látunk, hiszen azokat megvilágítják. Egészen az újkorig azonban az embereknek maguknak kellett gondoskodniuk valamilyen fényforrásról, ha este dolguk volt az utcán és látni akartak. A közvilágítás története számos izgalmas, ma már kevéssé ismert mozzanattal bővítette a technikatörténetet.

Az ókorban és a középkorban a tehetősebbek, vagy saját szolgáikkal világíttatták meg az utat, ha éjszaka kellett menniük valahová, vagy hivatásos fáklyavivők – általában gyerekek ­szolgálatait vették igénybe. Persze bárki maga is vihette a lámpását. A Nemzeti Színház színészei még a XIX. században is két gyertyát kaptak minden előadás után, hogy legyen mivel világítaniuk hazafelé.

Az első pesti utcai lámpák költségeire külön adót vetettek ki

Az első közvilágítás 1558-ban Párizsban létesült. Az utcára szurokkal telt serpenyőket állítottak, ezek a gyakorlatilag szabad tüzek világítottak. Egy évtizeddel később, 1569-ben már fa oszlopokra és falikarokra szerelt olajlámpásokkal világították meg a francia fővárost. Bécsben 1689-től világították meg az utcákat oszlopra szerelt olajlámpák.

Ekkor a fényt még gyertya, vagy olajlámpa biztosította. Ez utóbbiakat még a XIX. században is használták, a Lánchídon is olajlámpák világítottak az átadása utáni első évtizedekben.

A Lánchídon a kandeláberek gázzal, a kapuzatokról függő lámpák elektromos árammal működtek (Fortepan, Magyar Földrajzi Múzeum Erdélyi Mór cége)

A vidéki városokban is egyre nagyobb lett az igény, hogy éjszaka legyen világítás az utcákon, ezért több vidéki városban (Győrben 1816-ban, Szegeden 1827-ben) épült ki olajlámpás világítás, amelyek azonban a forradalom alatt megszűntek. A szabadságharc után 1850-től a városokat császári rendelet kötelezte a közvilágítás kiépítésére.

Komoly előrelépést jelentett a városi gáz, akkori nevén légszesz megjelenése. Londonban 1807-ben már világítottak a légszesz lámpák, Pesten azonban csak 1856-től használták, s az első ilyen szerkezetek a mai Rákóczi úton gyulladtak ki. Budára a Lánchídon át vezetett gázcsővel juttatták el a világító gázt. A városegyesítéskor, 1873-ban Budapesten összesen 2170 utcai gázlámpa világított.

A gáz még nem földgázt jelentett, hanem városi gázt, amint szénből, gázgyárakban állítottak elő, és – akárcsak ma a földgázt – csövekkel vezették el a felhasználási helyére. Az elsődleges felhasználása ennek a gáznak a XIX. században a világítás volt, a gázt, akkori nevén a légszeszt lámpákba vezették, és elégették. A fény erejét a gáz mennyiségének szabályozásával érték el. Ezek a lámpák nemcsak a közterületeket, hanem a középületeket és a lakásokat is megvilágították.

A vidéki gázvilágítás elterjedését azonban az 1873-as tőzsdekrach is hátráltatta, mert a tőkehiány miatt a vidéki városokban nem tudtak gázgyárakat alapítani, ezért csak az 1880-as években gyorsult fel ismét a gázlámpák gyarapodása.

Pár évvel később viszont már egész más fények gyulladtak ki, ugyanis New Yorkban 1880-ban üzembe helyezték az első elektromos ívlámpákat. Ennél a technikai újdonságnál azonban már alig volt lemaradás a világelső városhoz képest, még ha ez nem is a közvilágítás kiépítését jelentette. Budapesten alig egy évvel később, 1881-ben gyulladtak fel, igaz csak ideiglenesen, a trónörökös pár látogatásához kapcsolódva. Az 1885-ös Országos Kiállítás is villanyfényben fürdött, méghozzá a Ganz gyár és a cég mérnökei által feltalált transzformátor, és az ennek segítségével kiépített elektromos világítás jóvoltából. Ennek ellenére a főárosban sokáig nem terjedt el az elektromos közvilágítás, az első állandó ívlámpás rendszer Magyarországon 1884-ben az újdonság iránt fogékonyabbnak mutatkozott Temesvárott létesült. Budapesten erre 1909-ig kellett várni, mármint az utcákon, ugyanis a hidakon már 1896-ban ívlámpákat szereltek fel. A Ferenc József hídon eleve villannyal világítottak, a Lánchídon azonban megmaradtak a régi gázlámpák, míg az ívlámpákat a pálya fölé szerelt vas kapuzatokra függesztették fel.

Az első utcai villanylámpák az Astoria és Nagykörút közt világítottak

Az ívlámpák Budapest utcáin 1909. április 8-án gyulladtak ki, a Rákóczi úton, az Astoria és a Nagykörút sarkán álló kávéház, az EMKE között. A harmincnyolc lámpát a Budapesti Általános Villamossági Rt ajánlotta fel a városnak kísérleti jelleggel, így az Budapestnek nem került semmibe.

A lámpákat kézzel kellett ki-be kapcsolni, és a 37 voltos lámpák fénye nyolcszor akkora volt, mint a teliholdé. A következő években bővült a rendszer, az Andrássy úton és a Nagykörúton gyulladtak ki a fények, valamint a Városligetben.

A Bécsi út 1943-ban (Fotó: Fortepan, Kurutz Márton)

A másik, konkurens villamossági cég, a Magyar Villamossági Részvénytársulat sem hagyta annyiban a dolgot, ő is „kísérleti” lámpákat szerelt fel szerte a fővárosban, így a villanyvilágítás egyre gyorsabban terjedt Budapesten, miközben azért maradtak jócskán gáz és olajlámpák is.

A gáz és a villany ezután évtizedekig versenyzett egymással, a közben bevezetett Auer égő ugyanis a gázlámpa fényét erősebbé tette, és árban is versenyképes maradt a villannyal szemben.

Az 1891-ben szabadalmaztatott Auer-égő egy olyan, textilből készített burkolat, (mivel az égőfejre kellett húzni, és a kialakítása is hasonlított egy harisnyára, izzóharisnyának is nevezték), amelyet ritkaföldfémek sóival, elsősorban tórium-nitráttal itattak át, amely a gázláng hatására erős fénnyel izzani kezdett. Ezzel a berendezéssel a gázlámpák fénye a villanylámpákéval vetekedett, másrészt a szükséges gáz felhasználást is csökkentette.

Magyarországon Auer égők világították meg Debrecent, Pozsonyt, Nyitrát, Kolozsvárt és egy sor más vidéki várost.

Ezzel együtt a villanyvilágítás is előre tört, a XX. század elején már 55 magyar városban világítottak árammal, és huszonötben gázzal.

Kiskunfélegyháza 1932-ben, elektromos utcalámpa (Fotó: Fortepan, Jurányi Attila)

Az I. világháború egyik következménye volt, hogy a gáz előállításához szükséges kokszot nehezen lehetett külföldről beszerezni, akárcsak az olajlámpákba a petróleumot, viszont az áramot a magyar erőművek hazai barnaszénből állították elő, és ez kedvezett a villanyvilágítás – az utcai és a magán – terjedésének.

A két világháború között a villamos köztéri világítás hódított tovább. Budapesten a lámpákat előbb kézzel, egyenként kapcsolták, majd különböző óraszerkezetek vezérelték a világítótestek nagyobb csoportját. A központi, egységes kapcsolást 1931-től kezdték kiépíteni.

Amikor az országban este szinte minden utca sárgán fénylett

A II. világháború után az első években az újjáépítésé volt a fő szerep. Az 1956-os forradalom után kezdett megjelenni egy új lámpafajta, a fénycsöves izzó. Az 1960-as évekig azután a gáztöltésű elektromos lámpák kiszorították a hagyományos és fénycsöves világítást, előbb a higanygőz, majd a sárga fényű nátriumgőz lámpák terjedtek el, később ez utóbbiak lettek az uralkodó típusok egészen a XX. század végéig. Ezidőtájt a főútvonalak esténként szinte az egész országot besárgították.

Utcalámpák Budapesten, 1960-ban a Budaörsi úton (Fotó: Fortepan, Uvaterv)

A fénycső megmaradt az aluljárókban és a fényreklámokban. Budapesten már az 1930-as években voltak fényreklámok, azonban a II. világháború alatt eltűntek. A háború után a neonreklámokat az 1960-as évek végén pártutasításra szerelték fel újra, mivel a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusán párthatározatban mondták ki a neonosítást. Ez tipikus szocialista látszatintézkedés volt, hiszen a hiánygazdaságban nem igazán volt piaci igény a nagy köztéri reklámokra, azokat a párt utasítására azért szerelték fel 1969-től, hogy Budapest legalább esti látványában hasonlítson a nyugati nagyvárosokra.

A díszvilágítást sok középületnél már a II. világháború előtt kiépítették, azonban a II. világháború utáni sötét évtizedekben nem volt jellemző a díszkivilágítás, csak az 1960-as évektől kezdték el ismét használni. Később, az 1970-es évektől a díszkivilágítást takarékossági okból erősen korlátozták, a legtöbb épületet csak hétvégén és ünnepnap lehetett fényárba borítani, ez alól csak egy kivétel volt Budapesten, a Lenin szobor, amit minden nap ki kellett világítani.

A fényárban úszó Nagykörút 1968-ban (Fotó: Fortepan)

A nátriumgőz lámpák a XX. század végén a legkorszerűbbnek számítottak, de voltak kísérletek másfajta világításra is. A Rákóczi hidat 1995-ben egy olyan rendszerrel szerelték fel, amely szerint a híd tornyainak tetejére tükröket helyeztek, ezt alulról reflektorokkal világították meg, és a fényt a tükrök szórták szét a híd pályáján. A rendszer azonban nem vált be, a tükrök koszolódtak, elkoptak, az úttest megvilágítása nem volt megfelelő, ezért a tükröket 2010-es évek elején leszerelték, helyükre LED lámpák kerültek.

A XXI. században új, sokkal energiatakarékosabb világítás rendszer jelent meg, a LED világítás, amely mára már alkalmassá vált a közterületek sokkal egyenletesebb és erősebb fénybe borítására is.

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close