Achterstág, fock, grósz, halzolás, reffelés. Elsőre meghökkentőnek tűnhetnek ezek az ismeretlen szavak, melyek a vitorlások rejtélyes nyelvezetének elemei. De a sportág elmélete is tele van érdekességekkel. Hogy haladhat előre a vitorlás hajó majdnem ellenszélben is, és miért pont a hátszél az egyik legrosszabb? Milyen a vitorlázás tudományos szemszögből?
Alapvetően három hozzávaló szükséges a vitorlázáshoz: víz, szél, no és persze egy hajó.
Ennek a sportnak egyik legkülönösebb szépsége, hogy a hajót folyamatosan a széljáráshoz kell igazítani – az orrvitorlával (fock) és a nagyvitorlával (grósz) ugyanis úgy kell „öltöztetni” a vízi járművünket, hogy az a szél erejét a lehető leghatékonyabban tudja hasznosítani.
Napjainkig tucatnyi különböző típusú vitorlás létezik. Egészen másképpen tud viselkedni egy, kettő, vagy nagyon sok vitorlával és ugyanennyi árbóccal egy hajó.
A mozgékonyságot pedig még az is befolyásolhatja, ha a hajó a tőkesúlyának, vagy az alakjának köszönhetően nem süllyed el. A szélre viszont típustól és hasznosítástól függetlenül mindegyik vitorláshajónak ugyanolyan szüksége van.
Széllel szemben nem lehet….
A szél a levegő mozgása, és mint ilyen, tömege és sebessége van. Az útjába kerülő szilárd testeknek – jelen cikkünkben a vitorláknak – átadja az energiát. Ezt kell minél jobban kihasználni úgy, hogy a lehető legtöbb szélből nyerjünk hajtóerőt. A legkedvezőbb irányokból érkező széláramlatok közül az oldal-hátszélben a vitorlákkal „megetetjük” a szelet, oldal-szembeszélben pedig „diétára fogjuk” a vitorlákat. A munka nagyobbik részét aztán már a fizika törvényei végzik el helyettünk a vitorlák között áramló szelek segítségével.
Bár józan ésszel azt mondanánk, hogy a 180 fokról, vagyis szögegyenesen hátulról érkező szél a leghatékonyabb. Ez az állapot a legtöbbször viszont csak ideiglenes, mert a szél szeret össze-vissza keringeni. Másrészt veszélyesebb is, mert egy erősebb széllökés (pöff) akár fel is boríthatja a hajót. A szembeszél – a tisztázás végett – pedig legfeljebb csak a hajó megállítására használható. Az alapszabály ugyanis úgy szól, hogy széllel szemben két dolgot nem lehet csinálni – az egyik a vitorlázás.
A vitorláshajók már több ezer éve cirkálnak a világ óceánjain. Az ókori kínaiak, egyiptomiak, görögök, és rómaiak hajózási történeteiből és tanulmányaiból egy egész könyvet lehetne papírra vetni. Ezeket nélkülözve teljesen másképp festene a világunk, mert vitorláshajók nélkül nem jutottak volna el az első európai telepesek sem Amerikába, sem Ausztráliába.
A vitorláshajók kifejezetten fenntartható és környezetbarát járművek, hiszen tisztán szélenergiával képesek haladni, még ha ma már motorok is segítik haladásukat szélcsend esetén. Több száz évig viszont csak a természet erőire hagyatkozhattak a vitorlások legénységei.
A vitorlázás nyelve holland-angol keverék
Akad egy európai nemzet, amely különösen élen jár a vitorlázáshoz szükséges két természeti elem, a víz és a szél felhasználásában (illetve az ellenük vívott küzdelemben): a hollandok. A vitorlázás fénykora a XVII. század második felében a harmincéves háborút követően, a Holland Királyság függetlenedésekor kezdődött. Az ország aranykorában tengeri flottája, hajós szakértelme és iskolái verhetetlenek voltak. Vitorlásaik a világ minden szegletébe eljutottak, ahol gyarmatokat alapítottak és monopóliumot vezettek be a tengerentúlról Európába exportált kereskedelmi termékeikre – főleg fűszerekre és élvezeti cikkekre.
A világkörüli terjeszkedéssel hajós szakértelmük is bejárta a bolygót, ami hozzánk is eljutott. Némi nyelvújítást és magyarosítást követően alakultak ki azok a szakkifejezések, amelyeket közös nyelvként minden vitorlázónak értenie és beszélnie kell, valamint azok az elméleti alapok is, amik megreformálták a tengeri és folyami hajózást.
A fényűzéssel párosított yacht-ok első példányai is az aranykorát élő Hollandiából származnak. Ők nevezték először jaght-nak a szabadidős és sportolási célra felhasználható hajókat, amiknek a meghajtását a vitorlák mellett/helyett egy hajócsavar segíti. Az elnevezést „üldöző hajónak” lehet fordítani, ugyanis a holland haditengerészet előszeretettel hajszolta ilyenekkel a rabszolgákat és csempészeket.
A holland kifejezések mellé természetesen a másik hajós nemzet, az angolok szakszavai is begyűrűztek, és ez a keveréknyelv az, amelyet a világ bármely pontján a vitorlázók egységesen megértenek.
A Széchenyi család rendbe tette a Balatont
A magyarországi vitorlázás története nem nyúlik azonban olyan messzire vissza, mint a hollandoké. A magyar szabadidős célzatú vitorlázás először nem a dalmát partokon, hanem a magyar tengeren, a Balatonon alakult ki. 1866-ban kapott szárnyra egy olyan bulvárhír, ami arról számolt be, hogy Erzsébet királyné a nyár egy részét Balatonfüreden kívánja eltölteni. A hír hallatára néhány vagyonos főúr, köztük a Széchenyi grófcsalád teljes erőbedobással nekiállt rendbe szedni a Balaton környékét, és többen is hajókat vásároltak, hogy a királynénak módfelett kellemes és fejedelmi szabadidős tevékenységgel kedveskedhessenek. A kezdeti sikereket megünnepelve 1867. március közepén alapította meg Széchenyi István két fia, Béla és Ödön, valamint prominens magyar főurak egy csoportja a Balaton-Füredi Yacht Egyletet, amely hazánk első vitorlás klubja lett. A klub elnöke gróf Batthyány Ödön lett, aki gyakorlott vitorlázóként Angliában is nyert versenyeket.
1879-től angol és magyar hajóácsokkal megkezdődött a balatoni vitorlások építése, három évvel később pedig megrendezték az első magyart vitorlásversenyt is. Sokáig azonban mégsem találtak széles törzsközönségre a vitorlások, ugyanis a gőzhajók – akárcsak világszerte – hazánkban is kiszorították azokat a kereskedelmi forgalomból. Hobbiszinten pedig csak keveseknek adatott meg a vitorlázás lehetősége. A sors fintora, hogy a gőzhajókat épp ama bizonyos füredi yacht klub alapítóinak apja, Széchenyi István népszerűsítette legsikeresebben.
Ezután csak a két világháború közötti időszakban kapott szárnyra a honi vitorlázás (továbbra is a tehetősebbek körében), és ennek az időszaknak egyik napjainkban is fennmaradt öröksége a Kékszalag vitorlásverseny, melyet 1934-ben rendeztek meg először és amelyet idén a koronavírus ellenére, a hagyományos időpontnál később, de július végén ismét megtartanak.
A vagyonos társadalmi rétegek a „felszabadulást” követően elvesztették hajóikat, és évtizedeken keresztül csak a kommunizmus legkiváltságosabbjai vitorlázhattak. A diktatúra puhulásával végül a vitorlázás is bekerülhetett a támogatott sportok csoportjába, Bujtor Istvánnak, avagy Ötvös Csöpinek köszönhetően pedig egyre népszerűbb hobbisporttá vált.
Habár sokan napjainkban is úri huncutságnak titulálják a vitorlázást, mégis több tucat oktatóiskolában, és gyermekeknek szóló nyári táborban lehet e sportot elsajátítani. Hazánk tavain már közel 10 000 vitorláshajó cirkálhat hatósági engedéllyel, és majdnem kétszer ennyien élnek ennek a hobbinak. Ezek a számok pedig évről évre gyarapodnak.
A Balaton közepén egy vitorláshajón ringatózva ismerhetjük meg, milyen is az igazi szabadságérzet. Lágy szellő, nyári meleg, és körülöttünk a tó hűsítő vize. A vitorlázás az a sport és hobbi, amit mintha pont a nyárhoz találtak volna ki. Úgy néz ki, végre be is köszöntött ehhez az ideális idő.
