A kereslet és a kínálat alaptörvénye szerint, ha valaminek lemegy az ára, abból többet fognak vásárolni. De nem mindig van ez így. Vajon miért vásárol egy szegény többet abból, ami drágul, és miért teszi ugyanezt egy gazdag?
Urban legend, avagy városi legenda – sok olyan teljesen alaptalan történelmi sztori, vagy idézet maradt fenn, akár évszázadokon át, amelynek ugyan semmi köze nem volt a valósághoz, de ma már kitörölhetetlen az emberiség közös emlékezetéből.
Az egyik ilyen, valójában alaptalan sztori szerint Marie Antoinette, a szociálisan érzéketlen francia királyné egyszer azt mondta:
Nem telik a szegényeknek kenyérre? Akkor egyenek kalácsot!
A francia forradalom királyellenes uszításának részeként ugyan valóban elterjedt, hogy a királyné ennyire ostoba és tájékozatlan a szegények helyzetével kapcsolatban, de a mondatot nem ő mondta, hanem egy képzelt grófnő Jean-Jacques Rousseau Vallomások című könyvében.
Mivel azonban a királynét, akárcsak a férjét, XVI. Lajost kivégezték a forradalom során (1793-ban), gyilkosainak érdeke volt, hogy terjesszék a karaktergyilkos anekdotát.
A Giffen-javak
Robert Giffen skót közgazdász, a Glasgow-i egyetem neves professzora a francia forradalom után hét évtizeddel alkotott, de ő tényleg elkezdte figyelni a kenyér és a kalács összefüggéseit, mégpedig olyan sikeresen, hogy nevét máig megőrizte a közgazdaságtudomány.
Giffen-javak – mondjuk azokra az alapvető élelmiszerekre, amelyekből a szegények éppen akkor kezdenek el többet fogyasztani, amikor az drágulni kezd. A megfigyelésnek rengeteg ismert mintapéldája van, a kenyér és a kalács mellett a krumpli és a hús, vagy a rizs és a hús is ilyen ismert bizonyíték.
Mivel maga Robert Giffen az 1870-es években először a a koldusszegény ír parasztok között végezte a megfigyeléseit, mutassuk be a krumpli és a hús példáján, hogy milyen is az a Giffen-jószág!
Drágul a krumpli
Giffen tudta, hogy amennyiben a vasárnapi piacon megemelik a mézeskalács árát, akkor kevesebb paraszt fog ilyen csecsebecsével kedveskedni a gyerekeinek, vagy legalábbis kevesebbet vesznek a portékából. Tiszta sor, nem kell túlmagyarázni, a kereslet és a kínálat ismert törvénye.
Igen ám, de az ír parasztok esetében Giffen azt is megfigyelte, hogy éppen akkor növelik a parasztok a burgonyafogyasztásukat, amikor az drágul. A magyarázat nem olyan bonyolult, amíg olcsóbb volt a burgonya, addig a parasztoknak több pénzük maradt az alapvető életben maradáson túl „luxustermékekre” is, hétvégénként például hússal és gyümölccsel is színesítették az étkezéseiket.
Amikor azonban a burgonya megdrágult, akkor már olyan rosszul éltek, hogy szombaton és vasárnap is csak krumplit fogyasztottak, vagyis a drágulás miatt már minden kalória-bevitelüket a környék legolcsóbb, alapvető élelmiszerforrásából fedezték.
Kínai felmérés
A jelenség nagyon ritka, inkább csak olyan társadalmakban fordul elő, ahol a lakosság szinte minden jövedelmét egy-két termékre költi, de azért később is voltak ilyen cikkek, megfigyelések.
George J. Stigler közgazdász „Megjegyzések a Giffen-paradoxon történelméről” című cikkében 1947-ben a kenyér és a hús példáján mutatták be a második világháború után legatyásodott nyugati társadalmakban ugyanezt a jelenséget.
Végül az utolsó ismert és átfogó felmérést Robert Jensen és Nolan Miller, a Harvard Egyetem közgazdászai Kínában folytatták le.
A két tartományban elvégzett kutatás a rizs és a hús tekintetében is megállapította, hogy a szegény tartományokban nő a rizsfogyasztás, ha emelkedik annak az ára. Technikailag egyébként egy érdekes voucheres (utalványos) módszert alkalmaztak, vagyis nem várták meg, hogy a piac alakítsa az árakat, hanem mesterségesen tudták szabályozni az utalványokért kapható rizs, vagy hús mennyiségét.
Veblen-hatás
Thorstein Veblen norvég származású, de amerikai közgazdász maga is megfigyelte a jelenségét, de mivel az ismert „kapitalizmus-kritikus” elsősorban a gazdagok értelmetlen viselkedéseivel foglalkozott, ő a gazdag ember butaságát vizsgálta.
A tudós különös sorsát mindvégig meghatározta, hogy mivel színnorvég környezetben nőtt fel, sokáig nem beszélt jól angolul, ami egyfajta izolációhoz és folyamatos társadalomkritikához vezetett esetében. Rendszeresen szidta az amerikai kapitalizmust, és személyes tragédiája, hogy éppen akkor halt meg (1929-ben), amikor végre igaza lett volna, vagyis elkezdődött a nagy gazdasági válság.
A Veblen-javak hasonlóképpen viselkednek, mint a Giffen-javak csak egészen más miatt, sznobizmus, vagy ismerethiány, esetleg kivagyiság az ok.
A bor a mintapélda
Maga a jelenség ma is életszerű. Képzeljük el, hogy meghív a főnökünk vacsorázni, esetleg végre felmehetünk az imádott nőhöz egy pohár borra.
Készülődünk, bemegyünk a borboltba, de sajnos hiába szeretnénk jó benyomást kelteni, sajnos egyáltalán nem értünk a borokhoz, de azt gondoljuk, hogy amennyiben a legdrágább bort vesszük meg, azzal biztosan nem hibázunk, alighanem az a legjobb.
Ha jobban belegondolunk a saját magatartásunkba, azért túl sok egyéb példa nincs is, mint az ital és a sznobizmus. Ha a főnök gyerekének viszünk csokit, már nem a legdrágábbat fogjuk venni, hanem azt, amelyik a legdrágábbnak, a legszínesebbnek tűnik. Ha repülővel utazunk, Budapest és New York között, azért olyan gazdag ember kevés lehet, aki kifejezetten a legdrágább jegyet keresi. Lehet, hogy a business classt választja az economy class helyett, de ott azért más a szolgáltatás.
Marketingre is jó
Veblen különleges megfigyelése ma már ismert árazási probléma. Lehet szó ruháról, táskáról, cipőről, vagy konyakról a legdrágábbnak van egy marketingelőnye:ő a legdrágább.
A sok drága között eltűnne még egy újabb drága márka, de a legdrágább londoni hotelben megszállni, a piacon elérhető legdrágább kocsival járni, vagy valami kimagaslóan drága italt megrendelni, az sikk, sznobizmus, egyszóval Veblen-hatás.
Giffen-javakból szerencsére egyre kevesebb van a világban, a vebleni sznobizmus viszont természetesen mindenhol tombol, ahol gombamódra szaporodnak az újgazdagok.
