Beszéljünk akár a Nosferaturól, a Gólemről, esetleg a Metropolisról, kétségtelen, hogy egytől egyig a filmtörténelem meghatározó alkotásai. Számos olyan technikai kifejezőelem található bennük, melyeket újra és újra felhasznált az utókor. Hogy miért is érdemes ezt kiemelni? Az előbb említett három filmremek mindegyike fekete-fehér és néma.
Se hang, se színek. Ilyen tényezők mellett jóval bonyolultabb átadni az üzenetet, a katarzist a nézőknek. A filmkészítők az emberi kreativitás segítségével győzik le ezen akadályokat. A technikai nehézségeket a kezdetleges eszköztárral nehéz volt leküzdeni, a legpuritánabb megoldásokkal találkozunk például a Nosferatuban. A vámpír hintója egy villámgyorsan közlekedő, veszedelmes szekér, melynek démoni sebességét egyszerűen a képsorok felgyorsításával oldották meg a készítők.
A karaktereknek a hang hiányában testbeszédükkel, gesztikulálással, mimikával kell elmondaniuk, kifejezniük érzelmeiket, mondandójukat. A hosszas ásítások, nyújtózkodások vagy a mai szemmel túljátszottnak tűnő megrettenések, mind a megértést segítő elemek. A szaggatott felvételek ellenére is jól lehet látni az elnagyolt mozdulatokat, a mozgalmas színészi játéknak köszönhetően. Ami akkor természetes volt, az ma egyenlő az amatőr ripacskodással, de hiába, változnak az idők. Persze néhol az arc apró mozdulatai, a lágyabb mimika is teret nyer magának ezekben az alkotásokban. Egy-egy gúnyos, kárörvendő vigyor, pár kellemes mosoly is látható a képsorokon.
A fény-árnyék játéka az egyik legfontosabb kifejezőeszköze a fekete-fehér filmeknek. Valamikor maga a sötétség a főszereplője egy-egy jelenetnek. Gondoljunk csak Nosferatu lépcsőzős jelenetére. Ahogy a jellegzetes profilú fej, a gallér és a merev testet takaró kabát fellépdel a fokokon. Vérbeli horrorfilmbe illő jelenet.
Talán ezért láthatjuk viszont például a Gyerekjáték-széria megannyi epizódjában a csintalan kis gyilkos árnyékát a falon, persze késsel a kezében. Természetesen nem csak ebben az egy filmben köszön vissza ez az árnyjáték. A Halloween, a Péntek 13, az Alien-széria mind kihasználja az árnyak adta lehetőségeket. Visszatérve a Nosferatuhoz, nem ez az egyetlen efféle árnyjáték a vérszívós etalonfilmből. Jó példa még a csontváz alakú óra, a harapásra készülő, karmos kezű vámpír árnyéka vagy a hatalmas, sejtelmes sötétség, ami az ingatlanügynököt fogadja, mikor belép a kastélyba. Ezt a jelenetet Dante szavaival lehetne a legjobban lefesteni:
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
A Metropolis is remekül használja a fények adta lehetőségeket. Például, mikor az orvos karaktere az árnyékból közelít a rettegő főszereplő tanárnő felé, a nő arcát csupán egy ablakon beszűrődő fény világítja meg. Ez a fénycsík igazán jól kiemeli a hölgy vonásait, a kontraszt nyomatékosítja a jelenet komolyságát. Látható, hogy tényleg kétségbeesett és félelemmel teli az a tekintet. A film egyik, ha nem a legjelentősebb bravúrja szintén a fényjátékban rejlik. A robot születésekor mozgó fénykörök jelennek meg a szerkezet körül. Az akkori technikai felszereltséggel egy ilyen vizuális extra igazi csodának számított, sőt, még ma sem tudni pontosan, hogy hogyan valósították meg az említett jelentet.
Kifejezés tekintetében a karakterek kinézetének megformálása is fontos szerephez jutott, például a Gólem című alkotásban. A szörny egyszínű ruhája, kődarabnak tetsző frizurája, robotikus mozgása, emberfeletti ereje, termete, kifejezéstelen tekintete, remekül ábrázolja az óriást. Ezekkel az eszközökkel a karakter jellemét is jobban megismerteti a rendező. A tudósok kócos, elálló frizurát kaptak, mind a Gólemben, mind a Metropolisban. Azóta ezek az elemek a filmvilágban igazán jellegzetes vonásaivá váltak a bogaras zseniknek, feltalálóknak, tudósoknak. A körből nem felejthetjük ki Nosferatu megjelenését sem. Rengeteg apró sminkes trükk, átgondolt, igen sok koncentrációt igénylő színészi munka segítségével jöhetett létre a rémísztő vámpír. A legendás kabát, a kopasz fej, az égnek álló, hegyes fülek és a vérszívó fogsor egy igazán hathatós kinézetet ad a feledhetetlen karakternek.
A ruhák, jelmezek is fontos szerepet kapnak, ha hatáskeltésről, karakterformálásról van szó. Nosferatu fekete, palástszerű, nagy gallérral felszerelt kabátja is hozzátesz a vérfagyasztó látványhoz. Ezt az elemet szinte az összes későbbi vámpíros filmben is láthatjuk, mint például a Lugosi Béla által alakított Drakula karakterében is. A köpeny nemcsak a vérszívókra, de a tudósokra is remekül illik, rájuk persze fehéren, gallér nélkül. A korabeli ruhák rendkívüli atmoszférát varázsolnak a képernyőre, jó összhangban vannak a díszlettel.
Ha már díszlet, a sok magától kinyíló és becsapódó ajtó is ezen filmekből eredeztethető. A Nosferatuban és a Metropolisban is találkozunk ezekkel a riogató, idegtépő nyílászárókkal. A berendezés persze nem csak rémítésre szolgál. A mindenféle lombikokkal és gépezetekkel teli laboratóriumok is felhívhatják a figyelmünket arra, hogy akárhogy is, de a következőkben valami nagy és csodálatos dolog fog végbemenni. Nem kell mondjam, hogy ez például a Gólemben és a Metropolisban is megvalósul, hiszen megszállott tudósaink egy robotot és egy gólemet hoztak létre, szemkápráztatóan berendezett laboratóriumaikban.
A Metropolisban látható girbegurba csigalépcső, a házak kidőlt-bedőlt falai, a mesejelleget erősítik, de maga a megjelenés összessége, tökéletesen passzol egy utópiához. Ha erről a filmről beszélünk, kihagyhatatlan az a rengeteg munkával elkészített, aprólékos makett, ami a jövőbeli világot ábrázolja. Ez a látványelem az egyik kulcsmotívuma az egész műnek. A Nosferatuban a vár, az úri módon megterített asztal, a magas boltozatú étkezőben, a monumentális hegységek fokozzák az atmoszféra súlyosságát.
A színek is megjelennek, néha-néha egy szereplőhöz vagy jelenethez láncolva, persze csak a későbbi, feljavított minőségű, utólag színezett változatokban. Egyszínű sablonok, árnyalatok láthatók ezeken. Az itt megjelenő színek egyes jeleneteknél nagyon hatásos és rendkívül odaillő jelenségek, így például a vészjósló vörös ég, a fák sziluettjével a Nosferatuban.
A felújított változatokban a színek mellett már zene is hallható. A Nosferatu alatt duruzsoló muzsika, ami Hans Erdmann munkája, nagyon sokat emel a hatáson, a katarzison, a kísértetiesség érzésén és a rettegésen. Ez a Gólemre és a Metropolisra is igaz, hisz az összes jelenethez remekül komponálták a zeneműveket.
A párbeszédek és ezáltal a történet megértését bevágások is segítik. Néha egy papírlapon olvashatunk kézírást, valamikor egy nyomtatott könyv lapjait böngészhetjük. A dialógusokat hangulatos, a filmhez illő betűtípussal és kerettel láthatjuk. Sokat köszönhetünk a technológia haladásának, a színekkel, és a zenei aláfestéssel nem vették el a mű antikságát, de mégis jobbá tették a filmes élményt.
A Nosferatu egy igen igényes és különleges film. Maga a hangulat, ami körüllengi a képsorokat, igazán elképesztő. A történetben tapasztalható baljós előjelek is elősegítik a megértést, ezzel együtt egy külön érzést, atmoszférát nyújtanak. Az ilyen elemek igazi fűszerei a filmnek! Ilyen például a kis hegyi faluban élő helyiek rettegése, akikkel a hivatalnok találkozik, mikor Nosferatu kastélya felé tart. Ugyanilyen sejtelmes elem még egy hiéna váratlan megjelenése, egy könyv, ami vérivó szörnyetegre figyelmezteti gyanútlan főszereplőnket. Ezek a képsorok egyre csak jobban borzongatják a nézők hátát. Ahogy sejtelmesen kibontakozik a történet, a rettegés csak folytatódik. Emellett egy párhuzamos jelenet is szaggatja a közönség idegeit. A féltő feleség megérzi, hogy férje bajban van, alvajárás közben próbál segítségére sietni. A lineáris haladás megzavarása egy igazi bravúr volt a rendező, a vágó részéről.
A stáblista elég tetemes része a filmek (Nosferatu, A Gólem) elején található. A Nosferatuban még egy kis prológust is láthatunk, igen kreatív megoldással fűszerezve. A történet bevezetését, egy igazi könyv legelső lapjain olvashatjuk, miután eltelt az elegendő idő a részlet elolvasásához, a könyv lapja magától lapozódik. Ez szintén a mesejelleget erősíti, valamint azt az érzetet, hogy valami hosszadalmas dolog veszi kezdetét.
Ahogy ez az ezeregyszázhetvenhat szó is bizonyítja, nem akadály átadni a nézőknek az üzenetet, az idegtépő jeleneteket, a filmes katarzist még hangok és színek hiányában sem. A filmkészítői zsenialitás bravúrja és a leleményesség szükségeltetik csak hozzá.
