Az ünnepi időszak mindig nehezebb, ha veszteségekkel kell megküzdenünk. Nehezebb a gyászfeldolgozás is. Erről a nagyon nehéz érzésről, folyamatról kérdezte a tudás.hu Vargáné Bojti Ágnes Krízisintervenciós szakpszichológus jelöltet, Gyászfeldolgozó módszer specialistát.
Hogyan definiálhatjuk a gyászt? Mit jelent ez a fogalom szakmai és emberi szempontból?
Nagyon egyszerűen: a gyász egy természetes emberi reakció egy veszteségre vagy egy megváltozott élethelyzetre. A gyászban akár egymásnak ellentmondó érzelmek is fellelhetőek.
Miben más a gyász, mint a veszteséggel járó szomorúság?
A gyász valójában nem más, mint a veszteségre adott komplex reakció. Bár leggyakrabban a szomorúságot társítjuk a gyászhoz, de ha elképzeljük, hogy egy közös döntésen alapuló szakítás mivel járhat, akkor nem csak szomorúságot találunk ott. Megjelenhet a megkönnyebbülés, ha nem illettünk össze és túl sok energiába telt a kapcsolat fenntartása. Vagy akár a csalódottság is, hogy nem sikerült úgy a kapcsolat, ahogy elterveztük.
Az életben rengeteg veszteséggel találkozunk, amit gyász folyamat kísér. A legtöbb veszteséget tudjuk kezelni, de vannak olyanok, amelyek már nehezünkre eshetnek.
Melyek a gyászfolyamat legjellemzőbb szakaszai, és mennyire tekinthetők ezek általánosnak?
Valójában a gyászfolyamat fázis elmélete egy olyan kutatásnak az eredményeiből született, amelyben a súlyos diagnózis, halálos betegség tényéhez való érzelmi hozzáállást vizsgálták.
Tehát ez nem feltétlen terjeszthető ki minden veszteségfeldolgozásra. Valójában a veszteségfeldolgozás nagyon is egyedi. Nincsenek mindenkire érvényes szakaszai. Mégis, hogy általánosságban is beszéljünk róla, az bizonyos, hogy a gyász egy krízis az ember életében.
A krízisek általánosságban megváltoztatják az ember fizikai jóllétét, gondolkodását az életről. Mintha megremegne alatta föld.
A leggyakoribb tünet az alvásnehézség és az étkezés megváltozása (túlzott étvágy, étvágytalanság).
Mitől függ, hogy ki hogyan gyászol? Milyen tényezők formálják az egyéni megküzdést?
Mindannyian úgy gyászolunk, ahogyan azt életünk során megtanultuk. Már gyerekként is találkozunk veszteségekkel – például amikor elveszítjük a kedvenc kismackónkat, vagy amikor az óvodába beszokáskor el kell válnunk az édesanyánktól. Ezek a korai élmények nagyban befolyásolják azt, hogy felnőttként hogyan reagálunk a veszteségekre.
Ha gyerekkorunkban volt mellettünk egy támogató felnőtt, aki elfogadta a nehéz érzéseinket is, és segített megélni azokat, akkor azt tanulhattuk meg, hogy még az kitörő érzelmekkel együtt is biztonságban vagyunk. Ezzel szemben,
ha azt tapasztaltuk, hogy amikor sírunk vagy dühösek vagyunk, a szüleink bizonytalanokká válnak, tehetetlenek, esetleg leszidnak minket, akkor azt tanulhattuk meg, hogy a fájdalmas vagy „rossznak” tartott érzések veszélyesek.
Ilyenkor könnyen kialakulhat az a belső hit, hogy ha ezeket az érzéseket megélem, akkor velem van a baj, és a környezetem sem tud megtartani.
Sokszor hallom kliensektől, hogy gyerekként, amikor dühösek voltak, a szüleik bezárták őket a szobájukba, mondván „hisztizd ki magad, és ha lenyugodtál, kijöhetsz”. Egy ilyen helyzetben a gyermek azt tanulja meg, hogy a dühével egyedül marad, szégyellnie kell magát, és az érzelmeit magára szorítva kell kezelnie.
Mennyire „személyes” élmény a gyász? Létezik-e jó vagy rossz módja a gyásznak?
A gyász teljes mértékben személyes. Még akkor is, ha ugyanazt a veszteséget éli át több ember, például egy ember elvesztése. Mivel más a kapcsolata az egyik gyermekével, mint a másikkal és más a kapcsolata a házastársával vagy a szüleivel, ezért mindenkinek más kapcsolatot kell elgyászolnia.
Nem lehet összevetni, hogy kinek nagyobb a gyásza. Mindenkinek más és ebben nincs mértékegység.
A gyász alapvetően egy természetes folyamat. Viszont a társadalmi és kulturális hatások nagymértékben befolyásolják a gyászhoz való hozzáállásunkat.
Sok olyan tévhiedelmet sajátítunk el gyerekkorunktól kezdve, ami nem segíti a gyászunkat, hanem inkább hátráltatja. Például, hogy az idő majd megoldja.
Számos mítosz van, amelyet akár explicit, akár implicit módon magunkévá tettünk a veszteségfeldolgozásról. Első lépésként a gyászfeldolgozásban ezeket kell kiszelektálnunk és megtalálnunk a saját utunkat.
Hogyan változik a gyász idővel? Milyen természetes hullámzásokkal találkoznak az emberek?
A gyászfolyamat természetes módon hullámzik, ha teret engedünk neki. Ez azt jelenti, hogy vannak benne érzelmileg “csendesebb” időszakok, és vannak olyan fázisok is, amikor újra felerősödnek az érzések.
A veszteségeket ritkán gyászoljuk el egyetlen alkalommal – inkább rétegről rétegre dolgozzuk fel őket.
Vegyünk egy példát: egy hosszú párkapcsolat lezárása után elsőként magát a kapcsolat végét kell elfogadni és feldolgozni. Amikor az ember hazaér, egy-egy apró tárgy – például egy közös bögre – újabb fájdalmat hozhat felszínre, hiszen emlékeztet arra, hogy a másik már nincs jelen a mindennapokban.
Az idő múlásával pedig egyre többször szembesül azzal is, hogy mindaz, amit közösen terveztek – az álmok, a jövőképek, be nem teljesült utazások – nem valósul meg, legalábbis nem abban a formában és nem azzal a személlyel. Ezeket a terveket, elképzeléseket is el kell gyászolni.
Ha azonban valaki megengedi magának ezt a folyamatot, ha nem sieti el és nem fojtja el az érzéseit, akkor az idő előrehaladtával egyre kevesebb marad abból, amit még el kell engedni. A gyász így lassan átalakul, és fokozatosan helyet ad valami újnak.
Melyek a leggyakoribb megküzdési stratégiák, amelyek segíthetik a gyászt?
Legismertebb formái a sírás és a ventilláció.
Nem véletlenül. Az segít, ha olyannak mondjuk a bennünk zajló nehézségeket, aki valóban meghallgat. Nem kell reagálnia sem, csak meghallgatnia.
A beszéddel a mentális négy fal közül kiengedjük a szabad levegőre a bennünk pattogó kérdéseket, gondolatokat.
Van, akinek ez azonnal segít abban, hogy rendezze a gondolatait, hogy új nézőpontból lásson rá arra, amit kimondott. Van, akinek ehhez több idő kell, mert azt tanulta meg, hogy jobb egyedül megküzdeni ezzel.
A beszéd felszabadítja az elmét, a sírás pedig a testet.
Ehhez azonban jól jön, ha van energiánk, mert a gyász rendkívül megterhelő folyamat.
Ezért segít, ha gondoskodunk magunkról. Ilyenkor fontos odafigyelni a pihenésre, a táplálkozásra, a friss levegőn töltött időre, a csendre.
Mi az, ami általában nem segít, sőt megnehezíti a gyász természetes folyamatát?
Ha időhöz kötjük, hogy meddig gyászolhatunk. Ha megszabjuk, hogy hogyan gyászoljunk. A természetnek nem adhatunk szabályokat, hogy hogyan működjön.
Hogyan lehet különbséget tenni a „normál” gyász és az elakadt, bonyolult gyász között?
A komplikált gyászban a sóvárgás az elhunyt felé állandúsul és kitölti a gyászoló gondolatainak jelentős részét. Ez kezelés nélkül krónikussá válhat, ami hosszan tartó szenvedéshez és általános fizikai és mentális romlához, major depresszióhoz, szerhasználathoz és öngyilkos gondolatokhoz, késztetésekhez vezethet. Ilyen esetben feltétlen forduljon szakemberhez.
Mikor érdemes szakemberhez fordulni? Hogyan tud segíteni például egy gyászterapeuta?
Akkor érdemes szakemberhez fordulni, amikor valaki azt érzi, hogy a veszteséggel való megküzdés túl megterhelő számára egyedül. A gyász ugyan természetes folyamat, mégsem kell magányosan végigélni.
A gyásszal foglalkozó szakember – legyen az gyászfeldolgozó módszer specialista, gyásztanácsadó vagy más segítő szakember – abban tud támogatást nyújtani, hogy felismerjük, mi akadályozhatja a gyász természetes lefolyását, és milyen eszközök segíthetik a feldolgozást.
Ezek az eszközök nem „varázsmegoldások”, hanem kutatásokon alapuló, hatékony módszerek, amelyek a belső folyamatot támogatják.
Maga a gyászmunka azonban mindig az egyénben zajlik, a szakember kísérőként van jelen ebben a folyamatban.
A környezet gyakran bizonytalan abban, hogyan támogassa a gyászolót. Mit javasolsz: hogyan lehet jól jelen lenni?
Gondoljunk csak bele, hogy amikor minket ért valamilyen veszteség, nekünk mi esett jól!
Fontos, hogy ne akarjunk tanácsot adni, vagy okoskodni, hogy majd jobb lesz.
Tudom, hogy jó szándék vezérel ilyenkor minket, hiszen segíteni akarunk. A legnagyobb segítség ilyenkor mégis csak az, ha megteremtjük azt a teret, amelyben a gyászoló kifejezheti magát. Nem kell erőltetni sem, egyszerűen csak át kell adni neki az irányítást, hogy majd megnyílik, ha szeretné, de biztosítsuk arról, hogy ítélkezésmentesen jelen vagyunk.
Milyen mondatok, gesztusok segítenek, és melyek azok, amelyek – jó szándék ellenére – mégis árthatnak?
A gyászban, ahogy minden krízishelyzetben az ember tudata beszűkül. Így védekezik a túl sok információ ellen. Ez azt is jelenti, hogy akár a megszokott mindennapi rutin is nehezére válik, elfelejt dolgokat, nem ért meg könnyen válaszokat.
Ez nem azt jelenti, hogy baj van vele, csak egyszerűen próbál alkalmazkodni az érzelmileg túlterhelt időszakban.
Ekkor nagy segítség, ha konkrét, kis tettekkel segítjük őt (pl. “holnap megyek boltba, szívesen bevásárolok neked is, ha megírod a listát”). Ezzel nem azt mondom, hogy infantilizáljuk a gyászolót, hanem hogy figyeljünk oda, hogy most mentálisan nagyon leterhelt.
Tehát röviden, ha szabadságot adunk de biztonságot biztosítunk az önkifejezésre az segít. Ha irányítani, tanácsolni, mindenképp segíteni szeretnénk az árthat.
Hogyan hat a gyász a családi dinamikára? Mi történik ilyenkor a kapcsolatokkal?
Érdemes a gyászra úgy tekintenünk, mint egy egyéni és szociális krízisre. Így könnyebb megérteni, hogy ez az esemény egyszerre okoz megrázkódtatást az egyénben és a környezetében. Egy krízishelyzet felrúgja az addigi kapcsolódást az élethez, a számunkra fontos dolgokhoz (pl. munkához), a szeretteinkhez.
Átesünk a mindennapi rutin okozta körforgásból egy sokkal mélyebb kérdésekkel teli üres térbe. Ez az ijesztő az ember számára, mert ez jó esetben ritkán történik meg velünk.
Ilyenkor a családi kapcsolatainkban is változás következhet be. Nagyobb szükség van ilyenkor egymásra, de ez akkor tud kielégülni, ha türelemmel, elfogadással fordulunk egymás felé.
Gyakran felborulnak ilyenkor a háztartási szerepek, hiszen vannak gyászolók, akik ilyenkor nem képesek funkcionálni. Van, hogy a házaspár egyik tagja átvállal minden feladatot, van, hogy éppen a gyerek kapja magát azon, hogy átvette a gondoskodó szerepét.
Milyen szerepe van a rituáléknak, búcsúceremóniáknak a gyász feldolgozásában?
Az emberiség ősidők óta rituálékkal díszíti fel az életét. Ez napjainkban sajnos kezd kiveszni a társadalmi életből.
A rituálék kiszámíthatóságot adnak kiszámíthatatlan helyzetben.
Mivel ilyenkor felborult a mentális világunk is, fontos hogy legyenek kapaszkodók. A temetés például egy ilyen kapaszkodó. Ismétlődő, szimbólumokkal teli események a rituálék, amelyek átsegítenek az élet nehéz helyzeteiben. Az ismétlődés vezeti a beszűkült elménket ilyenkor egy kapaszkodóhoz.
A szimbólumok sokkal mélyebben hatnak ránk, mint azt tudnánk. Mára már azt látom itthon, hogy a népi közösségi rituálékat felváltotta az egyéni megküzdés. Már sok-sok rituálét nem is ismerünk. Van, ahol még most is szokás kinyitni az ablakot, amikor meghalt valaki, levágni a hajat és összegyűlni a rokonságnak, barátoknak. Mind-mind annak a jelképei, hogy valami megváltozott, friss levegőt kell venni, valakit kiengedünk most köreinkből, de beszélgessünk róla, nosztalgiázzunk együtt.
Segít vagy hátráltat a modern társadalom „gyorsan visszaállni a hétköznapokba” elvárása?
Szerintem egyértelműen hátráltat. Sokan mondják, hogy azért jó, mert el tudják terelni a gondolataikat. Erre tényleg jó a gyors visszaállás. Azonban az eltemetett gondolatok, elnyomott érzelmek továbbra is kifejtik hatásukat. Például egy-egy rosszul létben, figyelmetlenségekben, egyre gyakoribb rossz kedvben, fáradtságban.
Hogyan lehet egészséges módon emlékezni a szeretteinkre?
A közmondásban rosszul elterjedt mondás (Halottról jót vagy semmit) másként hat. Azt vonja maga után, hogy az elhunyttal bármiféle kapcsolatunk is volt életében, halála után már csak a jóra emlékezzünk. Valójában így szól a mondás: “Halottról igazat vagy semmit.”
Nem az a cél, hogy mindenképp széppé tegyünk az emlékeinket az elvesztett személlyel kapcsolatban. Gondoljunk csak bele, hogy ha egy bántalmazó apát vesztett el valaki, akkor nem csak, hogy nem mer ezek alapján rosszat gondolni az apjára, hanem még bűntudata is lesz a nehéz érzelmei miatt.
Az az egészséges, ha tisztázzuk magunkban, hogy milyen kapcsolatunk volt velük. A kapcsolatot nem kell lezárni az elvesztett személyekkel, viszont a hozzájuk fűződő ki nem mondott sérelmeinket, örömeinket, fájdalmainkat fontos lezárni. Újra meg újra lezárni, hiszen mindig felmerülhet egy újabb élethelyzetben egy fontos mondandó számára.
A hagyományos népi társadalmaknál Victor Turner azt figyelte meg, hogy a nép abban a hitben él, hogy ha elfeledik az elhunyt rokonaikat, akkor valami rossz fog bekövetkezni az életükben. Ez azt a mély tudást is magába foglalja, hogy ha nem ismerjük meg, nem emlékezünk meg újra meg újra az elhunytaink életéről, akkor mi is nagy eséllyel beleesünk abba a hibába, amit örököltünk. Ha mindezt tudatosítjuk, akkor már van lehetőségünk változtatásra.
Egy gyászfeldolgozó módszerben (CGT) “szituációs újralátogatásnak” hívják azt, amikor a gyászoló ahelyett, hogy elkerülné az elvesztett személyre emlékeztető helyeket, zenéket, ételeket, programokat, inkább megtanul az emlékeztető dolgokkal együttélni.
Miben más a hirtelen, traumatikus veszteség gyásza, mint a hosszabb betegség után bekövetkező halálé?
Azt gondolom, hogy nem annyira más, mint gondolnánk.
Hiszen minden gyászfolyamat alapvetően egyedi.
Viszont egy hosszabb betegség során a hozzátartozók rengetegszer foglalkoznak a halál kérdéskörével, az utána következő új fejezettel, ha szembe bírnak nézni a haldoklás tényével.
Nagyobb valószínűséggel van idejük elbúcsúzni és átgondolni a kettejük kapcsolatát. Azonban számukra a mindennapok átalakulnak egyfajta félelemmel teli várakozássá, felgyülemlett teendők intézésévé, ami egy fajta túlélő üzemmóddá tud válni. Ez rendkívül kimeríti őket és már kevesebb erejük marad magára a gyászra.
Ezzel szemben a hirtelen bekövetkező veszteség egy sokként éri az embert. Itt sok esetben nem marad idő a személyes búcsúra, a halállal való megbarátkozásra. A halál ilyenkor egy ijesztő és bármikor bekövetkezhető villámcsapásra hasonlít.
Ez vonhat maga után egy lebénult, lefagyott állapotot, egy menekülést vagy egy küzdelmet önmagával, környezetével.
Gyakori a hitetlenség, a vágy az elhunyt felé, a szomorúság és a fájdalom hullámokban rátörő érése, amely akár pozitív érzelmekkel is keveredhet.
Nem ritka az sem, ha eltávolodik a gyászoló másoktól, az élet folyamától és a megszokott szerepek, felelősségtől.
Azt gondolom, hogy itt a “jobb félni, mint megijedni” nem igaz. Egyik sem jobb veszteség a másiknál.
Mi történik akkor, ha „tiltott gyász”-ról beszélünk, például perinatális veszteségnél, vagy egy nem nyilvános kapcsolat elvesztésénél?
Ez azért tud nagyon fájó lenni, mert teljesen egyedül maradunk a gyászunkban és az ember nem erre van kitalálva. Az embernek szüksége van társakra. Sokan nem beszélnek ezekről a veszteségekről, hanem inkább elzárják ezt magukban, vagy csak otthon merik kiadni a fájdalmukat. Így izolálódnak. Olyan tévhiedelmeket ápolnak magukban, mint hogy őket nem érti meg senki, ők egyedül maradtak és kitaszítottnak érzik magukat.
Mit tart a legfontosabbnak, amit egy gyászolónak szeretne átadni?
A legfontosabb, hogy nincsen probléma a gyászolóval. Rengeteg fajta veszteséget kísér gyász (válás, munkahely elvesztés, testünk feletti kontroll elvesztése). Én azt tapasztalom a gyászolókkal vagy krízishelyzetben lévőkkel folytatott munkám során hogy
a krízishelyzetekben az a legnehezebb időszak, amit liminalitásnak hívunk. A küszöbön állás. A gyászban, amikor már felfogtuk hogy elvesztettünk valakit, valamit, de még nem tudjuk, hogy hogyan tovább, hogy lehetünk-e újra boldogok valaha. Ez rengeteg bizonytalansággal, kontroll vesztéssel teli állapot. Viszont fontos tudni, hogy ez a krízis természetes lefolyásának egyik állomása.
Hogyan látja van-e „lezárás”, vagy inkább egy újfajta kapcsolat alakul ki az elhunyttal?
Én inkább egy újfajta kapcsolat híve vagyok. Lehet, hogy már bennünk folytatódik tovább a kapcsolódás, de teljesen lezárni nem lehet és nem is kell. Az emlékek rendkívül fontosak az életünkben, és ha beengedjük őket a fájdalom ellenére is, akkor lesz lehetőségünk azokból gazdagodni is.
