Ki volt Apáczai Csere János, akivel elérkezett a Nyugat szelleme a magyarokhoz?

A 400 évvel ezelőtt, 1625. június 10-én (vagy akkortájt) született Apáczai Csere Jánossal érkezett el a polgári Nyugat szelleme a magyarok világába. Descartes szelleme, a kopernikuszi világkép, az anyanyelven művelt tudomány, az anyanyelvi nevelés, a földi élet gyakorlatára összpontosító oktatás ideája a presbiteriánus szellemmel, a polgárság társadalmi erejét felnövelő puritán szorgalom etikájával összekapcsolódva. Ő tette meg az első lépéseket a magyar tudományos nyelv kialakítása felé. Kevés esélyt és kevés időt adott néki a sorsa. Fiatalon elvitte őt a tüdőbaj.

„napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tengerárja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.”

(Áprily Lajos: Tavasz a Házsongárdi temetőben)

Brassóhoz közel egy Apáca (Apața) nevű faluban született. Csak annyit tudunk biztosan a családjáról, hogy szegények voltak. Talán jobbágyok, talán ágrólszakadt kisnemesek, talán szabad székelyek. Születésének napja sem biztos. Azt tekintjük annak, amely először megjelent egy 19. századi életrajzi lexikonban.

Valószínűleg a falujában végezte az elemi iskolát, és valamikor 11-13 éves korában került el a Kolozsvárra, ahol középfokú – triviális – tanulmányait végezte a fiatal igazgatónak, Porcsalmi Andrásnak, a magyar természettudományi oktatás úttörőjének a keze alatt.

Innen került át Erdély első számú oktatási intézményébe, a gyulafehérvári református kollégiumba. Nem tudjuk, miért, de kétszer is meg kellett szakítania a tanulmányait. Alighanem családi-anyagi problémák állhattak a háttérben. Gyulafehérvárott a nyugaton iskolázott, Comenius pedagógiáját követő, presbiteriánus Johann Heinrich Bisterfeld tanítványa lett. Filozófiai-teológiai osztályba járt, de professzora a természettudományok iránti lelkesedést is táplálta benne. Bisterfeld is megtapasztalta, milyen hazatérni Oxfordból, Heidelbergből Erdélybe. Fizikai kísérletei miatt ördöngösnek tartották, és azt híresztelték, hogy ördögök tépték szét.

A közjó valósága

Huszonharmadik évében járt már Apáczai, mire elvégezte a gyulafehérvári akadémiát. Mehetett volna a marosvásárhelyi triviális iskolába osztálytanítónak, de Geleji Katona István, a korszakos jelentőségű református püspök Hollandiába küldte őt tanulni.

1648-ban érkezett Hollandiába. Abban az évben, amikor a vesztfáliai béke meghozta az aranykorát élő Hollandia számára a békét, a függetlenséget. A német-római császárság kötelékéből kiszabadulva egyre másra nyíltak vagy újultak meg itt a korszerű, gyakorlatias pedagógiát követő egyetemek.

Hollandia (korabeli szóhasználattal: Belgium) kikötőiben jelen volt az ezernyelvű, ezerszínű nagyvilág. Apáczai látja, hogy „Hollandiában a sok agyát dohosító szabály semmit nem ér./…/ Az iskola itt életre nevel: szorgalmas munkára, gondolkodásra. S tudományokat anyanyelven tanulnak a hollandusok…/…/ A közjó itt mindennapi valóság, nem biblikus idézet.” Így írja Szigethy Gábor Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról című Apáczai-beszéd előszavában.

Az Erdélyből küldött diák megjárta a franekeri, leideni, utrechti egyetemeket, és a kor jelentős tudósaitól tanult. Végül 1651-ben beiratkozott Harderwijk pár évvel korábban alapított egyetemére, ahol rögvest megvédte doktori disszertációját, és az egyetem első teológiai doktorává avatták.

Az ifjú doktor rögvest megnősült. Elvett egy jó módú utrechti polgárlányt, Aletta van der Maet-ot, és a következő évben megszületett első gyermekük.

1652-ben a nem sokkal korábban megválasztott Csulai György püspök hazarendelte Apáczait. Geleji Katona már nem élt. Csulai nem a presbiteriális, hanem a feudális világhoz illeszkedő episzkopális irányt képviselte. Apáczai szerint irigyei feketítették be őt a püspök előtt.

Igyekezett még egy kis időt nyerni. Azért is, hogy nagy művének, a Magyar Encyclopaediának minél több fejezetével elkészülhessen, és a kinyomtatott részeket magával vihesse. Apáczai enciklopédiája nem a tudományágak legmagasabb szintű leírásából áll össze, hanem a különböző tudományágak tanítására való komplex tankönyv.

Apáczai 1653-ban érkezett haza.

„A toronyból vettetem le…”

Az a reformszellemű gyulafehérvári akadémia, amelyből Apáczai öt évvel azelőtt kirepült, már nem létezett. Az 1648-ban trónra lépett II. Rákóczi György fejedelem messze esett a fájától. A puritánus meggyőződésű, a sárospataki kollégiumot abban a szellemben megtartó anyjával, Lorántffy Zsuzsannával ellentétben az új fejedelem az ortodox, episzkopális – püspöki – irányt képviselte, és éppen Apáczai hazaérkezésének évében hozott törvényt a „puritánus újítások” ellen.

A gyulafehérvári kollégium puritánus tanári kara szétszóródott. Apáczai megalázó beosztást kapott.

A jó néhány tudományágban járatos, latinul, görögül, hollandul, franciául, angolul beszélő, a héber, arámi, káldeus és arab nyelven olvasó teológiai doktor csupán osztálytanító lehetett a triviális tagozaton, s még az osztálytanítók között is hátrasorolták. A triviális tagozaton már valóban csak a triviumot taníthatták: a latin grammatikát, a retorikát és a logikát. Éppen azokat a tárgyakat, amelyeket Apáczai a természettudományos és gyakorlati ismeretek kedvéért háttérbe kívánt szorítani.

Nélkülöznie azért nem kellett. Évi járandósága 250 forint, 36 köböl búza, 200 vödör bor, három disznó, tizenöt bárány, egy méhrajnyi méz és 16 forintnyi tűzifa volt.

Igyekezett gyorsan befejezni az encklopédiáját, hogy az tankönyvként minél hamarabb rendelkezésre álljon.

Apáczai nézetei megijesztették és felháborították a fejedelmet és a református egyház vezetőit, mindenekelőtt Csulai püspököt.

1655 elején meghalt Apáczai öreg mestere, Bisterfeld, aki még az ő szellemétől elidegenített kollégiumban is megmaradt magányos és rezignált igazgatónak. Helyére az Angliából menekült Isaac Basirét – Basirius Izsákot – nevezték ki. Ő az 1649-ben kivégzett I. Károly papja és híve volt, tehát a presbiteriánus irányzat esküdt ellensége, hiszen a presbiteriánusok radikális szárnyát képező independensek fejezték le a királyát, előlük menekült ő Erdélybe.

I. Károlynak és menekülő papjának a sorsa volt a leghatásosabb figyelmeztetés II. Rákóczi György számára: aki presbiteriánusként kezdi, az a trón ellenségeként, az uralkodó gyilkosaként folytathatja. Apáczai pedig folyvást Hollandia, tehát egy köztársaság gyakorlatára hivatkozott.

1655 szeptemberében a fejedelem jelenlétében rendezett nyilvános vitán Basirius drámai beszédben idézte fel az angliai eseményeket, és az államrend ellenségeiként támadta a presbiteriánusokat, személy szerint Apáczait. Aki egymaga állt szemben a kollégium igazgatójával, a fejedelemmel, a püspökkel. Hallgattak azok is, akik közel álltak Apáczaihoz. Ő próbálta presbiteriánus elvei fenntartásával elhárítani a vádakat, és elhatárolni a presbiteriánusok nézeteit az independensekétől. Az esélyeit azonban rontotta, hogy Apáczai az enciklopédiájában leírta, hogy az isteni szövetség a népet a zsarnok elkergetésére, akár megölésére is felhatalmazza. Ezt a fejére is olvasták.

A vitáról írott beszámolók, Basiriusé is, Apáczaié is elveszett, csak egy szövegtöredékből tudjuk, hogy a fejedelem dühében azzal fenyegette meg Apáczait, hogy a Marosba dobatja, vagy letaszítja a templomtoronyból, ha továbbra is terjeszti a nézeteit a kollégiumban.

Forrás híján a drámaírók – Németh László az Apáczai, Páskándi Géza a Tornyot választok című drámájában – szabadon alakíthatták a vitát elképzeléseiknek megfelelően.

Páskándinál így áll szemben egymással a fejedelem és Apáczai a vita tetőpontján:

„II. Rákóczi: Maga, professzor úr, ha jól tudom, írt valamit a tirannusokról is, azt írta, ha jól emlékszem, hogy igazuk van azoknak, akik a zsarnokot megölik. Irt ilyesfélét, professzor úr? APÁCZAI: Írtam valami hasonlót, kegyelmes uram! II. RÁKÓCZI (előrehajol): Szóval a zsarnokot meg kell ölni? (Kis csend) Na csak bátran! Elvárom ezt a bátorságot alattvalómtól! APÁCZAI: Igen, kegyelmes uram. II. RÁKÓCZI: És itt — ki a zsarnok, professzor Apáczai? (Csend.) APÁCZAI: Ezt én az első Károlyokról írtam. Azokról írtam, akik visszaélnek a kezükbe kapott hatalommal, az alkotmányt eldugják párnájuk alá, feloszlatják a parlamentet, hogy egyedül uralkodjanak, és azokról, akik csalárdul, erőszakosan a mindenki számára jó törvényt mibe se véve kaparintják meg a hatalmat. II. RÁKÓCZI: Ki itt a zsarnok, professzor Apáczai? Azt kérdeztem: itt van-e zsarnok? (Kis csend) APÁCZAI (mintha fejét kissé lehajtaná): Természetesen nincs, kegyelmes uram. II. RÁKÓCZI: Na! Akkor minek ez a presbiteri nyavalya! Ha nincs zsarnok…”

Páskándi drámája arra a tételezésre épül, hogy a fejedelem fenyegetése valóságos ítélet volt. Apáczai várhatta, hogy a fejedelem ledobatja a templomtoronyból, és maga választotta ki a templomot, melynek tornyába felmászva várta az ítélet végrehajtóit. Ott fenn a toronyban szembesíti felebarátait azzal, hogy magára hagyták őt.

Ők pedig így védekeznek:

„CSAVARÓ: Könnyű magának beszélni, Apáczai uram, mert maga mégiscsak nagy ember, nem lehet úgy leütni, mint egy nyulat. Magára mégiscsak mindenünnen figyelnek az emberek. De miránk ki figyel? Velünk senki se törődik, mit tudna rólunk a világ, ha valami bajunk történne?/…/ SZEREDAI: Nem szólhattunk. Minket is a fejedelem fizet, be kell látnod, többre nem számíthatsz, többre sose számíthatsz, mint arra, hogy titokban eljövünk hozzád, és titokban egyetértünk veled.”

És igazuk is van. Megjelenik a toronyban Apáczai pártfogója, a fejedelem korábbi nevelője, a közvetítésre tehát legalkalmasabb Keresztúri Pál azzal a hírrel, hogy a fejedelem elállt a fenyegetéstől azzal a feltétellel, hogy Apáczai eltűnik Gyulafehérvárról, Kolozsvárra megy.

„APÁCZAI: S ha nem mennék? KERESZTÚRI: Nem tudom. De el kell mennie. Féltem magát. (Megfogja a karját.) Csak egy Apáczaink van. Ne vesztegesse el magát. Szükség van magára…/…/ A fejedelem is belátta, hogy maga már túl híres ember ahhoz, hogy boszorkányként bántsák, épp itt, ezen a tájon, ahol a türelmességükre mindig büszkék voltak fejedelmeink.”

A börtönviselt Páskándi az 1972-ben, a romániai Korunkban megjelent drámájában egy kortársi ellenzéki helyzetet formált meg, két évvel azelőtt, hogy átköltözött volna a „türelmes” Kádár János Magyarországára.

A valóságban Apáczait anélkül rúgták ki a kollégiumból, anélkül fosztották meg a javadalmaitól, hogy állást kínáltak volna neki Kolozsváron. Egy ideig teljes bizonytalanságban élt. Keresztúri Pál házában jutott neki étel. Csulai püspök lelkipásztori állásokat kínálva próbálta őt távol tartani az iskoláktól. Aztán egy marosvásárhelyi iskolában akarták eldugni osztálytanítóként. Lorántffy Zsuzsanna vitte volna a sárospataki kollégiumba igazgatónak, de ezt fia, a fejedelem megvétózta. Majd egy esztendő telt el, míg Lorántffy Zsuzsannának sikerült rávennie a fiát, hogy nevezze ki Apáczait a kolozsvári református iskola igazgatójának.

A gyertyaember

Azzal a reménnyel érkezett az új igazgató Kolozsvárra, hogy végre megnyílik előtte a cselekvés lehetősége. A rendelkezésére áll egy iskola, amelyet a saját képére formálhat. A triviális iskolát kollégiummá fejlesztette. Kidolgozta a kolozsvári felsőfokú tanintézet, az akadémia terveit. Ment utána tanítványai egy része Gyulafehérvárról.

Pedig áldatlan állapotok fogadták. Összesen két tanárt talált az iskolában. A régi iskolaépület már csak rom volt. Az épülő új az előző évben leégett. Ebben a leégett iskolában folyt a tanítás.

1656. november 20-án itt is megtartotta bemutatkozó beszédét. Ez a magyar pedagógiatörténet legfontosabb szövegei közé tartozik. A címe: „Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknak való barbár állapotuk okairól.”

Ott ültek mindahányan, akiken az iskola sorsa múlott. A polgármester, a tanácsosok, a kollégák, a kurátorok. És persze jelen voltak a diákok és a kíváncsi közönség.

Nem kertelt, nem taktikázott, minden keserűségét kiadta magából:

„Amilyen nagy az iskolának a szükségessége, amilyen sokféle a haszna, olyan nagy, ha ugyan nem sokkal nagyobb a nyomorúsága a magyaroknál, olyan nagy a megvetés és – hogy a gyűlölet szó ne használjam – az ellenszenv iránta. /a mai / iskola pedig úgysem való másra, mint legfeljebb arra, hogy szállást nyújtson templomi kórusok és temetési szertartások énekeseinek. Mert bizony inkább énekesek és muzsikusok ők, mintsem valóságos és nevüket megérdemlő tanulók. Élükre rakják szükséges őrzőként a szerencsétlen rektort /ekkor így nevezték az osztálytanítót – R.S./, mert különben az iskolát disznóólaknak nézné mindenki, a tanítókat pedig kondásoknak./…/ Hát ugyan a belga /értsd holland – R.S./ népet, melynek szárazon és tengeren oly nagy a hatalma, mi segítette a tűrhetetlen spanyol iga lerázására? Mi adta vissza néki szabadságát? Állítom, hogy az akadémiák! És mi tartja folytonosan virágzó életerőben? Az akadémiák és főiskolák!/…/ S bár a klföldi akadémiák egyeseket közülünk a legmagasabb fokra emeltek, idehaza mégis mindannyiunknak a legutolsó padsorokat kell elfoglalnunik valamennyi egyházi ember mögött./…/ Magyarország és Dácia istentagadással, igazságtalansággal, mértéktelenséggel és állhatatlansággal van tele… ebben az országban mindenféle bűn megtalálható./…/ És honnan vannak egyházunkban annyian a kereszténység alapelemeit sem ismerő… papok, lomha hájtömegek, papi állásokkal üzérkedők, farkasok, bérencek?/…/ És az állami életben annyi megvásárolható bíró, annyi igazságtalan per, méltatlan adóztatás, zaklatás, zsarolás? És a nép körében annyi panasz, síránkozás, sóhajtás és jajgatás?”

Bizony mindennek az oka Apáczai meggyőződése szerint az akadémiák, a helyes nevelés hiánya. Beszéde végén a kurátorokhoz fordul: a kolozsvári kollégium kiégett falait kétéves romjaikból még mindig nem sikerült kiásni. Az egyetlen auditóriumot sem sikerült még helyreállítani, miközben a pápisták hatalmas ütemben építik ki az iskolarendszerüket.

Apáczai kiborította a bilit. Ráborította a vele szemben ülő illetékesekre.

Három nappal ennek a beszédnek a megtartása után a fejedelem kibocsájtotta a maga iskolatörvényét: a gyulafehérvárin kívül más akadémia nem lehet, Erdély többi iskolájában csak retorikát taníthatnak és kizárólag a gyulafehérvári oktatásba bevezetett tankönyveket használhatják.

Apáczait gúzsba kötötték.

A következő évben azonban II. Rákóczi György megbukott, és abban a kis időben, amíg nem ő ült a trónon, Apáczai szabadabban tevékenykedhetett. Hatalmas energiával vetette bele magát a munkába. Sikerült adományokat szereznie. Beszerzett szakkönyveket, taneszközöket, kollégiummá fejlesztette az iskolát. Nyomban benyújtotta tervezetét a kolozsvári akadémiáról. Matematikai, természettudományi, jogtudományi és történelmi előadásokat tartott. Tanítványai nyilvános disputációkat tartottak. Számos értekezést írt maga is.

Hiába reménykedett Apáczai abban, hogy végre tért nyit néki a sors, nem nyitott. II. Rákóczi György (első) bukását zűrzavaros időszak követte, többszörös fejedelemváltással, II. Rákóczi időleges visszatérésével és főleg elsöprő erejű oszmán-tatár betöréssel.

Közben Apáczai egészségi állapota is aggasztóvá vált. Németh László nevezte Apáczait „gyertyaembernek”, „aki teste fogyásával egymaga akarta a nagy erdélyi sötétet oszlatni”.

Nem kímélte magát, a tüdőbaj sem kímélte őt. 1659 utolsó napján a gyertyaember elfogyott. Erdélyben nem épült föl a szellem ragyogó gátja a sötétség tengerárja ellen.

„Gyámoltalan nő – szól a régi fáma – / urát keresve, sírba ment utána.” Így szól Áprily Lajos verse. Aletta van de Maet is, még életben lévő gyermekük is sietve követte Apáczait a sírba.

Itt maradtak azonban és fenntartották emlékét kiváló tanítványai: Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Alvinczi Péter és a többiek.