Azahriah sikerének titka sokkal inkább szociológiai vagy pszichológiai kérdés, nem annyira zenei. Persze nem elhanyagolható a zene, hiszen amit Azahriah játszik, az teljes mértékben beleillik a mai mainstream populáris trendekbe.

De ez még kevés lenne ahhoz, hogy háromszor megtöltsön egy stadiont. A zenéje tényleg nagyon populáris és fogyasztható egy mai fiatal fülnek, de ennél fontosabb, hogy hogyan képes ilyen mértékben mozgósítani a közönségét.

Ennek titka részben abban rejlik, hogy az első olyan generáció tagja, aki már anyanyelvi szinten beszéli a közösségi média nyelvét.

Nem véletlenül, hiszen 13-14 évesen youtuberként tűnt fel először. De még vissza a zenéhez: az, hogy tökéletesen illeszkedik a mai mainstream populáris trendekbe, azt is jelenti, hogy divatos, könnyű fogyasztani, de semmi eredetiség, különleges egyediség nincs benne?

Azt nem mondanám, hogy semmi egyediség nincs benne, de nem is innovatív vagy eredeti a zene, amit csinál, rengeteg ilyet vagy hasonlót hallottunk már.

Ez persze önmagában nem baj. Mert emellett – nézve az elmúlt években adott interjúit – egy abszolút önazonos figura, és ez az, amihez az emberek tudnak kapcsolódni.

Azért csinál ilyen zenét, mert tényleg ezt szereti, ilyen zenéket hallgatott, ez jött neki természetesen; nem kizárólag azért, mert most éppen ez a trend és ebből lehet pénzt csinálni.

Az mennyire hallatszik a zenéjében, hogy – saját bevallása szerint – képzetlen, sosem tanult hivatalosan sem zenélni, sem énekelni?

Ez azért kétségtelenül hallatszik. Viszont az is, hogy – ha nem is a megszokott keretek között – mégis nagyon sokat tanult.

Ma már a videómegosztókról rengeteg dolgot meg lehet tanulni, és Azahriah ezt nagyon jól ki is használta.

Hallatszik, hogy profin nyúl a keveréshez, beatek, zenei alapok összeállításához.

Nagyon tehetséges embernek tartom, akinek jó füle van, alaposan megfigyelte azokat a zenéket, amiket szeret, és hozzátanult skilleket Youtube-ról. A végeredmény – amit én egyébként személyesen nem szeretek, nem tudok hozzá kapcsolódni – nagyon színvonalas a maga műfajában.

Ha a zene nem feltétlenül, de a mondanivaló, a szöveg beszél a kortársakhoz?

Hát az én esetemben nem annyira. De én ebből a szempontból mondjuk kilógok a generációmból, ahogy sok más zenész is, aki jazzt vagy klasszikust tanul, és sok régebbi zenét is hallgat. Meg hát ez nyilván személyiségtől, ízléstől is függ. De közben meg tudom érteni, hogy sokakhoz viszont beszél. Tényleg olyan élethelyzetekről szólnak a szövegei, amik mindenki, és talán főleg a Z-generáció életében fontosak lehetnek.

És persze az is nagyon fontos, hogy a zenéjére jól lehet táncolni, bulizni, kikapcsolja az embereket.

Ön kilóg a generációjából – ahogy ön is mondja. Kétségtelenül kevesen tanulnak Bécsben a jazz-tanszakon a zeneszerzés mellett. A jazz valahogy a harmadik utas zene: a klasszikus, vagy komolyzene és a populáris, könnyűzene között lavíroz. Ha Gershwinre gondolunk, akkor nagyon komoly zene, ha a dixilandre, akkor már kevésbé.

Ez kicsit így azért leegyszerűsítés, de alapvetően abszolút egyet tudok vele érteni. A jazz valóban olyan kategória, műfaj, esztétika, ami a kettő között billeg, és ide is, oda is tud csapódni – számomra ezért is nagyon izgalmas, szerethető. Egy kicsit felül tudja írni ezt a mesterséges kategorizációt. Nyilván vannak zenei okai is, de sok esetben inkább a kulturális körítés határozza meg egy zene “besorolását”. Hol adják elő, milyen a koncert etikája, a helyszín, az idő.

Minden zenének van tudatmódosító hatása: valamilyen hangulatba visz, és sok szerzeménynél alapvető cél, hogy a hallgató extatikus állapotba kerüljön.

De amíg egy könnyűzenei koncerten, vagy egy álló koncerten van tér, lehetőség szabadon megélni ezt, ha egy Csajkovszkij szimfónia közepén kezdek el üvölteni és táncolni, kivezetnek a teremből – pedig lehet, hogy én abban a pillanatban kaptam a zenétől olyan energiát, ami erre késztetne. Talán tanulhatna valamint a komolyzene, mint koncertélmény a populáris zenétől – akkor talán több fiatalt is vonzana egy klasszikus zenei élmény.