Az évtizedek alatt rengeteget változott a szinkronrendező szakma, amely hivatást is jelenthetne, akárcsak egykor. Gyakran nincs szakképzett munkaerő, némi fizetésemeléssel egyszerűbb a már meglévő állományt átcsoportosítani. Ez olykor a minőségre is kihat, hiányzik a ranglétra végégjárása – mondta Tomasevics Zorka szinkronrendező a Tudás.hu-nak adott interjúban. A szakember véleményét érdemes megfogadni, hiszen több mint ötezer filmen dolgozott maradandó értéket teremtve.
Szinkronrendezői és dramaturgiai munkássága beírta magát a hazai filmtörténelembe. Ma is végig járatná a ranglétrát a mostani generációval, alázatot, tapasztalatot és tudást szerezve, ahogy egykor ön tette?
Több mint ötezer filmen dolgoztam! Ennek tükrében teljes nyugalommal kijelenthetem: persze, hogy az alapoktól kellene kezdeni mindenkinek, annak főleg, aki ezt a foglalkozást, pontosabban hivatást választja. Sajnos ez már nincs így, egészen más lett az évtizedek során a képzési rendszer, hiszen számtalan feladat kiment a divatból.
Mondana példát arra, hogy a technikán kívül milyen változások történtek?
Ilyen például a filmek feliratozása. Amikor szedőként kezdtem, akkor betűről-betűre kellett elvégeznem ezt a feladatot. Egyébként ma már nincs asszisztens, és olykor vágó!
Amennyiben ma egy szinkronrendező-jelölt megtalálja az enter gombot, kis idő elteltével máris kinevezik hangmérnök-jelöltnek, olykor rendezőnek.
Az is igaz, gyakran nincs szakképzett munkaerő, de az is, hogy némi fizetésemeléssel egyszerűbb a már meglévő állományt átcsoportosítani. Mindezzel nem a technika fejlődése ellen beszélek, mert az jó és kell is, hanem a szakmai alapok végig járásának hiányáról.
Régen villamosmérnöki végzettséggel nem neveztek ki valakit hangmérnöknek. Ezzel szemben ma igen!
A ranglétra tehát nem véletlen, ugyanis amikor egykor hozzánk kerültek gyakornokok, pár évet a hangtechnológiái részlegnél töltöttek el.
Ezek voltak a gyakorlati, azaz „inas” esztendők?
Pontosan. Kábelek, eszközök, technikai alapozások, javítások voltak a fókuszban, hogy teljes legyen a munka elsajátítása. Műszer- és mikrofonismeret elengedhetetlen ehhez a tevékenységhez. Ám mindez nem volt elég.
MTI/Bruzák Noémi
Ennyi képzés után mi jöhetett még?
Kizárólag egy egyszerűbb film hangfelvétele. Ám azt is úgy, hogy a tanuló mellé ült egy tapasztalt hangmérnök, aki a segítségére volt. Amennyiben a munka a hangkeverés szabályainak megfelelően – az a szabály, hogy az eredeti film és rendező elképzeléseinek megfeleljen, főleg, hogy hallható legyen – sikerült, a vizsgázó csak azután kapott önálló filmet. Ezzel szintén nem ért véget a tanulási időszak, mert ezt az első művet értékelésre vitték, ahol megbeszélték, mi tetszett és mi nem.
Ha a jelölt ezen is átment, akkor filmesztétika tanfolyamra küldték, ahol kiteljesedhetett a tudása.
Szomorú, hogy ezek a lépcsőfokok ma gyakran hiányoznak. Ezt bizonyítja például az ugyanazon filmen belüli hangerőváltozás, ami bosszantó és zavaró is.
Erről az internetes fórumokban azt olvasni, hogy a filmek 5.1-es hangsávra vannak optimalizálva és ezért van a jelenség. Ezzel egyetért?
Nem tudom, hogy így lenne, mindenestere hiba. Nem hallom és nem tudom emiatt követni a filmet. Rettenetes, már azért is, mert a hangmérnök és a szinkronrendező ezt engedi ki a keze közül. A másik a szereposztással való melléfogás.
Ezzel mi a gond?
Például az eredeti színésznő szőke, de idősebb. Magyar nyelven szintén egy szőke szinkronizálja, de jóval fiatalabb, azaz nem jó a választás.
Értem ezt a logikát is, hiszen egy fiatallal gyorsabban lehet dolgozni, mégis botrányosnak tartom.
Ettől függetlenül nagyobb problémának érzem a hangmérnökök munkáját, tisztelet a kivételeknek. Az én mentoraim és egykori munkatársaim a már említett hibák miatt biztosan nem engedték volna ki a végeredményt így a kezük közül.
Említene neveket? Hiszen, ha ők nincsenek, szegényebb lenne a szinkronszakma…
Amikor az első filmem készítettem, idősebb rendezők és dramaturgok odajöttek hozzám és az mondták:
„Nem baj Zorka, lesz majd jobb is! Azt éreztem, hogy elsüllyedek szégyenemben”.
Ahogy visszaemlékszem, talán orosz ifjúsági film volt ez az ominózus eset. A második filmem egy 1978-as francia televíziós dráma volt: „Thomas Guérin, nyugdíjas” című alkotás, legendás francia színésszel, Charles Vanellal a főszerepben. Amikor a szinkront Páger Antallal a főszereplő magyar hangjával, illetve Füsti Molnár Évával elkészítettem, erre már azt mondák, hogy szép munka. Ekkor azonban elfordultak tőlem.
Miért?
Mert jót alkottam. Hiúság is van a világon!
A jelenlegi szinkronrendezők vagy az ön generációja volt művészileg kreatívabb?
Ezen a téren is sokat tanultam Fodor Tamástól, akihez rendezőként, gyártásvezetőként is emlékezetes alkotások kötnek. Egy szobában dolgoztunk, én voltam a felvételvezetője. De mondhatom Pálinkó Mária szintén legendás gyártásvezető nevét is.
Pálinkó és Fodor volt az, aki rávezetett arra, hogyan érdemes szerepet osztani.
Ekkor még előfordult, bizony csapdába estem.
Mi a jó szereposztás titka?
Egy-egy filmben nem lehetnek azonos hangok. Drága Dunai Tamás és Sebestyén András színművészek hangja annyira hasonló volt, hogy szinte nem tudtam megkülönböztetni amikor egymás mellett dolgoztak. Ezt elkerülendő korra és nemre tekintettel, alaposan ismerni kellett az akkori színészeket. Pálinkó Mária szintén legendás gyártásvezető volt, továbbá Moldoványi József rendező is.
Megengedték nekem, ha nem én rá egy színész akkor váltsam le olyanra, aki szerintem megfelel a szinkronhangra.
Ahogy mondtam, a legfontosabb volt, hogy ismerjük a színészeinket és jól válasszunk.
Régen is volt próbafelvétel egy-egy szuperprodukciónál? Kellett hangmintát küldeni a nemzetközi cégeknek?
Dehogy! Az a rendező, aki ismerte a magyarországi művészeket, meglehetősen jó szereposztást álmodott meg.
Amikor a Roger nyúl a pácban készült, annyit kért a gyártó, hogy küldjünk egy-egy hangmintát archiválásra.
Usztics Mátyás alakítására azt válaszolták, hogy a magyar szinkronhang jobb lett, mint a gyártóé. Persze, hogy büszke voltam.
Melyik a kedvenc filmje?
Mivel sokféle tevékenységet végeztem sokféle filmen, szinte felsorolni sem tudom. Köztük voltak izgalmasak meg unalmasak. Ami kedvesnek megmaradt, az például egy bolgár életrajzi alkotás volt, Besenyei Emmával és Bács Ferenccel a szinkron főszerepben. A nézők 99 százaléka nem emlékszik rá, mégis kedves számomra.
Rettenetes NDK alkotásokkal is találkoztam, volt köztük vígjáték is. Ezeken sokszor könnyesre kacagtuk magunkat, elképesztő hangulat volt a stúdióban.
Nagyon szerettem a Miért éppen Alaszka? vagy a Sebhelyes arcút, a Kis Verát vagy a Anna című hatrészes sorozatot, illetve a Hóvirágünnepet és a Vészhelyzetet.
Ez utóbbiban mi fogta meg?
A rengeteg magyar szinkronizáló színész mozgósítása. Ugyanis annyian szerepeltek az amerikai alkotásban, hogy még a vidéki művészeinket is hívni lehetett. Itt is volt miből meríteni, a korábbiakból okulva, arra kellett figyelni, hogy egymással ne ütközzenek a hangok. Úgy gondolom, jól dolgoztunk, hiszen emlékezetes maradt ez szinkron is.
Ha már a sokszereplős jeleneteket említi, régen a szinkronizáló színészek egymás mellett dolgoztak. Ma sokszor nem találkoznak a szinkronstúdióban egymással. Mi erről a véleménye, melyik módszer jobb?
Ezt én találtam ki a Vészhelyzetnél, hogy ne kelljen a színészeknek egy ilyen zaklatott, pergős filmnél várakozni, hiszen volt olyan szerep, ahol csak egy-két mondatot kellett elmondani.
Miért várakozzon a művész a stúdióban, hogy fél óra múlva megint egy mondatot elmondhasson!
A Vészhelyzet első négy évadánál én voltam a szinkronrendező, a gyártásvezető beosztotta, ki és mikor következzen, hiszen 30-40 színészt nem lehet egyszerre várakoztatni.
Manapság milyen műfajú film áll önhöz a legközelebb?
Számomra a mai „tragédiák” nevetségesek.
Ezt miként érti?
Kevés az olyan film, amely megoldhatatlan élethelyzetet mutat be.
…és a komédia?
Ez a műfaj nagyon nehéz. Ugyanis a szinkronnál grammra ki kell mérni, mitől lesz egy-egy szituáció mulatságos, mi az a pont, ahol a csattanó van. De leginkább a hang a lényeg: ki tudja életre kelteni a szerepet benne a humorral.
…és a dráma?
Ott a szinkronnak mindent ki kell fejezni.
A drámában mindent együtt van. Humor és fájdalom.
Rajz- vagy élőszereplős film áll közelebb önhöz?
Élő, hús-vér művészekkel. A Roger nyúl nagy lecke volt ebből a szempontból, hiszen ott az állatok is emberek voltak.
A mai, felgyorsult tempó milyen hatással van a szinkronrendezők munkájára? Gondolok itt a minőségre.
Régen volt lektor, aki ellenőrizte a szöveget, ha kellett belenyúlt és javított és szakértőhöz fordult. Nem vagyok benne biztos, hogy ma minden filmnél lenne ilyen.
Ha régen műfaj vagy egyéb speciális területhez tartozó szakérőre volt szükség, az is rendelkezésünkre állt.
Már nem dolgozom szinkronrendezőként, de nem tudom a hibákat nem észrevenni. Gyakran tapasztalom azt is, hogy „kapkodósak” a szinkronok, de maguk a filmek is. Sok a magyartalanság – ez nagy hiba.
Mi egykor olyan dramaturgot kaptunk, aki egy-egy témához kiválóan értett.
Nem biztos, hogy ez ma is így van. Ettől függetlenül a játékfilm-szinkronok még mindig jobbak, mint a hangalámondásos ismeretterjesztő filmeké.
Miért?
Azért, mert sok magyartalanságot tartalmaznak. Senki sincs, aki mindezt engedélyezné, ellenőrizné, tehát eljut szinte minden a nézőhöz. Óriásit változott a (szinkron)világ!
