Donald Trump amerikai elnök vámháborúba és persze alkuba kergette a világot. Ha Európával nem tud véglegesen megállapodni, az minket is erőteljesen érint majd. De mi a szerepe a vámoknak, és Magyarországot a múltban hogyan sújtotta kedvezőtlen vámpolitika?
Vámok. Első pillanatra azok, akik idősebbek, az országhatáron a rettegett vámosokra gondol, akik átvizsgálták az autót, a bőröndöt, és elvették a nem megengedett árukat. Ma ez a látvány szinte idegen az utazóktól, mivel az Európai Unión belül alapjában nincs se vám, se határellenőrzés, lévén, hogy az EU egy hatalmas közös vámterület. Azonban a múltban nem így volt, az utazókat és a kereskedelmet számos vám fizetésére kötelezték.
A vámok szerepe kettős, egyrészt bevételt jelentenek az államnak, másrészt van egy iparvédelmi, iparpolitikai szerepe is, s egyes elemzések szerint az új amerikai vámintézkedéseknek az a célja, hogy átrendezze a világ kereskedelmét és iparát.
Vámok régen
A Magyar Királyság – ahogy a legtöbb ország – határán folyamatosan kellett vámot fizetni. Az egyik legismertebb középkori, országhatáron átkelő kereskedelem után szedett vámunk a harmincadvám volt, amit Károly Róbert vezetett be, és Zsigmond király szabályozta általános jelleggel, aki már szakértőket rendelt ki a vámérték pontos meghatározásához.
Alapvetően kétfajta vámot különböztethetünk meg, az áru értéke után szedett és a fix összegű vámokat. A harmincadvám az országhatár átlépésekor szedett, az áru értéke alapján kivetett vám volt, ami a szállított áru valamely százaléka volt. Ma ezt nevezzük általában vámnak. Ezen kívül léteztek belső vámok, amelyek közül sok egészen a XX. századig velünk volt, és e vámok esetében egyes pontokon csak meghatározott, azaz nem is az áru értéke alapján számolt vám lefizetésével lehetett átkelni. Ilyen vámfizető helyek lehettek vásárokon, városhatárokon, réveknél, hidakon, sőt akár egy város, pl. Budapest közepén is, és a vám szedője, haszonélvezője lehetett magánszemély vagy a város is.
Az országhatáron szedett vám a király egyik jövedelme volt, ám az iparosodás korában a vámoknak már a belső piacok védelme is a feladata lett. Az újkorban az országok nagy része úgynevezett merkantilista iparpolitikát folytatott, azaz az állam a saját iparát fejlesztette, támogatta és védelmezte, és próbálta kiszorítani azon külföldi árukat, amelyeket az országon belül is előállítottak. Nem volt ez máshogy a Habsburg birodalomban sem, ahol az ipari termelés a birodalom nyugati felén koncentrálódott.
A fejlődést az is befolyásolta, hogy a Habsburgok az osztrák örökösödési háború (1740-1748) után elvesztették az egyik legfejlettebb iparral rendelkező tartományukat, Sziléziát, ezért a maradék területeken kellett az ipari fejlesztést elősegíteni, nemcsak gazdasági, hanem haderőfejlesztési okokból is.
A birodalom vámhatárait és iparpolitikáját ezért átalakították, a cél a bevételek növelése és az ipar fejlesztése volt. A bevételek növelését szolgálta volna az is, hogy rábírják a magyar nemességet az adófizetésre, de ettől a nemesség mereven elzárkózott. E kieső bevételek kompenzálására, valamint a birodalom belső aránytalanságait figyelembe véve olyan vámrendeletet adott ki Mária Terézia, amely elsősorban a birodalom nyugati felének fejlődését szolgálta, a magyar területeket pedig alárendeltebb helyzetbe szorította.
Megkerülték a magyar Országgyűlést vám ügyben
Az új vámrendszerről szóló rendelet 1754-ben jelent meg. Azért rendeletként jelent meg, mivel törvényt Magyarországon csak az Országgyűlés hozhatott. E tényt a magyar országgyűlés folyamatosan felemlegette, a vámrendeletben a magyar országgyűlés jogainak – amelynek hatáskörébe tartozott az adókivetés – csorbítását látta, valójában jogosan.
Forrás: Wikipedia P. S. Burton
A rendelet a birodalom külső határán lévő vámhatár mellett átalakította a belső vámhatárokat is. A Lajtán túli, tehát a birodalomnak nem a Magyar Királysághoz tartozó részén minden belső vámhatárt eltörölt (ott a nemesség is fizetett adót), míg a Magyar Királyság területén – ahol a nemesi adómentességről a nemesség nem volt hajlandó lemondani – megtartotta az országon belüli belső vámhatárokat, azaz Erdély, Horvátország, a Határőrvidék és az akkor még külön kezelt Temesköz között, ezzel a belső kereskedelmet hátráltatta. Ez azt jelentette, hogy ezen országrészek között áthaladva is fizetni kellett az áruk után.
A legsúlyosabban azonban nem ez a rendelkezés érintette az országot, hanem az a vámhatár, ami a Magyar Korona országai és az Örökös Tartományok között állt fenn. Az utóbbi, a magyar és az osztrák birodalomrész közötti vámhatár hatását a mai napig érezzük.
(A Habsburg birodalom több részből állt, a nyugati fele az osztrák tartományokból, amelyek nem képeztek egységes országot, a Cseh és Morva királyságból, és több, esetlegesen fizikailag különálló tartományból, mint a mai Belgium területén lévő Osztrák Németalföldből. Ezek a területek a Német-Római császársághoz tartoztak, Mária Terézia uralkodása alatt előbb a férje, Lotaringiai Ferenc, annak 1765-s halála után József nevű fia – később II. József magyar király – volt a császára. A Magyar Királyság nem tartozott a Német-Római császársághoz, a Magyar Korona országa volt ugye Magyarország, Erdély, Horvátország. Külön, Bécsből irányították még a Határőrvidéket.)
A magyar – osztrák belső vámhatár
Magyarország agrárország volt, hihetetlen mennyiségű gabona termett az országban, ráadásul 1714 után az országban béke volt, azaz a mezőgazdasági termelés növekedése folyamatos volt. A gabona nemcsak a lakosság élelmezése számára volt fontos, hanem a hadseregek ellátásához is elengedhetetlen volt. A vámhatárral ezt a hasznot próbálták a lehető legjobban itthon tartani.
A megállapított vámok lényege az volt, hogy a magyar mezőgazdasági termékeket és alapanyagokat a birodalom nyugati felébe alacsony vámmal lehetett szállítani, de ha azokat külső országba kívánták eladni, a vám magasabb volt. Ezzel a magyar gabonát és nyersanyagokat a birodalomban lehetett tartani.
Forrás: Wikimedia commons
Az országba tartó kereskedelmi forgalomban viszont az osztrák ipar céljait támogatták, mivel a birodalomból Magyarországra irányuló tarifa kifejezetten alacsony volt, míg azon termékek esetében, amit a birodalmon kívül állítottak elő, magas vámot állapítottak meg.
Az, hogy az udvar az egész birodalmat egységesen kezelte, és a külső termékektől védte az országot, az a kor merkantilista szemléletének teljesen megfelelt. Azonban a belső vámhatár a birodalmon belül komoly hátrányba hozta Magyarországot, sőt a magyar iparfejlesztést a bécsi udvar bármikor befolyásolni tudta. A bécsi kormányzatnak nem is volt célja a magyar iparfejlesztés, hiszen a fő feladat a birodalom iparilag fejlettebb területeinek élelemmel és nyersanyaggal való ellátása volt.
Ez a vámhatár hozzájárult ahhoz, hogy a magyar ipar – bármennyire is volt esetlegesen pénz az országban – nehezen tudott gyökeret verni. A magyar reformkorban, de már előbb is, épp ezért a magyar politikusok egyik célja volt a káros vámhatár felszámolása. Több országgyűlésen is felmerült a kérdés, hiszen, ahogy írtuk, elvileg országgyűlési hatáskör lett volna a kérdés. Komolyabban az 1843-1844-es országgyűlésen próbálták ezt megváltoztatni, de nem sikerült a szükséges törvényeket elfogadtatni.
A magyar bontakozó, kezdetleges ipar védelmét ezért – talán inkább jelképes módon – a Kossuth Lajos által szervezet Védegylet vállalta magára, amelynek célja az volt, hogy a civil szféra helyettesítse a magyar ipart védő vámhatárt, azzal, hogy a tagok vállalták, amennyiben lehet, magyar terméket vásárolnak külföldi helyett.
Az 1754-ben bevezetett belső vámhatár egészen 1850-ig állt fenn, az 1850. január 7-i császári rendelet a belső vámhatárt 1850. október 1-jével eltörölte, ezzel egységes birodalmi vámterület jött létre.
A vámhatár egy évszázada alatt a magyar ipar majdnem végzetes lemaradást szenvedett, a hazai ipari fejlődés csak a XIX. század közepén indulhatott meg, és akkor is féloldalasan, leginkább Budapest és csak néhány más vidéki nagyváros környezetében jöttek létre ipari központok, de még a XX. században is Magyarország inkább agrárország volt.
Érdekes kettősség, hogy a Habsburg birodalomban ugyan az államot az uralkodók megpróbálták egységesen kezelni, mégis vámjogilag a birodalom két felét, a Magyar Királyságot és az Osztrák örökös tartományokat külön kezelték. Az 1850-es szabályozás végül meghozta a birodalom belső vámhatárainak megszűnését, és ezt a kiegyezés után, az Osztrák-Magyar Monarchiában, ahol a magyar autonómia biztosított volt, a két államrész is fenntartotta, a két állam már vámunióban működött.
