Magyarország legyen semleges! Ne tartozzék semmilyen katonai tömbhöz! Ez volt a széleskörű konszenzus 1956 forradalmárjai körében, és ez lett újra a pártállam fölbomlásának időszakában. Amilyen egyöntetű volt az egyetértés ebben, ugyanolyan lett rövid időn belül az ellenkezőjében: Magyarország ne legyen semleges, tartozzék a NATO-hoz. Ezt támogatta az 1994-ben megválasztott Országgyűlés mind a hét pártja. A parlamentből kirekedt szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok kampányoltak a belépés ellen. Hangosan, de reménytelenül a nemzeti szuverenitás védelme nevében vagy az oroszbarátság jegyében.
1990. február 21.-én a Népszabadság címlapján két cikk nézett szembe egymással. Az egyik címében ez állt: „Németország nem lehet a NATO tagja.” A másiké ez volt: „Magyar NATO tagságé a jövő?” A baloldali cikk az akkor még létező NDK miniszterelnökének nyilatkozatát ismertette, miszerint a két német állam csak úgy egyesülhet, ha nem lesz a NATO tagja. Tudnivaló: a NATO-val szembenálló katonai tömböt, a Varsói Szerződést akkor hozták létre, amikor Nyugat-Németország csatlakozott a NATO-hoz.
A jobboldali cikk a magyar kormány külügyminiszterét, Horn Gyulát idézi, aki a Magyar Politikatudományi Társaság előző napi vitáján kijelentette: „Egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Magyarország a NATO politikai szervezetének tagja legyen”.
„Szövetségi politikánk változatlan”
A legnagyobb ellenzéki pártok külpolitikusait, az SZDSZ-t képviselő Szabó Miklóst és az MDF-et képviselő Jeszenszky Gézát – aki majd Horntól átveszi a külügyi tárcát pár hónap múlva – annyira meglepte Horn fölvetése, hogy nem is tudtak helyben reagálni rá. Megmaradtak a leírt szövegeiknél. Horn illetékes minisztertársa, Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter a televízióból tudta meg, mit mondott Horn, és a Népszabadság kérdésére csak annyit tudott válaszolni, hogy „szövetségi politikánk változatlan”, „a magyar kormány egyértelműen eleget tesz a Varsói Szerződés Szervezetében vállalt kötelezettségeinek”.
Horn majd csak három héttel később írja alá a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról szóló egyezményt, és csak négy hónap múlva hagyja el az országot az utolsó szovjet katona.
Szabó Miklós utólag, a Beszélőben (1990. március 3. ) reagált Horn felvetésére így: „semleges kisállam-övezet kialakulását látom a reálisnak és kívánatosnak, amely szétválasztja a két szuperhatalom katonai erőit”.
Horn szerint a szovjet tömbön belül Magyarországnak voltak a legjobb kapcsolatai a Nyugattal, a rendszerváltás igazából csak Magyarországon indult meg, a többi országban csupán hatalomváltás történt. A NATO-hoz, legalább annak politikai szervezetéhez való csatlakozást ebben a keretben vetette fel, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy Magyarország megőrizze és érvényesítse Horn által vélelmezett úttörő szerepét a szovjet blokkban: csatlakozzunk elsőként a NATO-hoz, legyünk a Nyugat elsőszámú szövetségesei Kelet-Európában.
Horn ellenzékből is tovább vitte a NATO protagonistájának szerepét.
1992 áprilisában az állampárt utódpártjának, az MSZP-nek az elnökeként önálló indítványban kezdeményezte, hogy az Országgyűlés folytasson vitát Magyarország NATO- csatlakozása érdekében.
Antall József diplomatikus beszédben utasította el és szavaztatta le Horn indítványát azzal, hogy kormánya atlanti elkötelezettségéről mindenki meg lehet győződve, a NATO-val való szoros együttműködésnek maga is híve és szorgalmazója, de nem időszerű meghatározni ennek a kapcsolatnak a formáját.
A kormánypárti Magyar Nemzet (1992. április 9. ) publicistája emlékeztetett rá, hogy „Magyarország NATO-tagsága, vagy csak az erről folytatandó országgyűlési vita azonban felveti – hosszú távon – nemzeti szuverenitásunk kérdését.
Az egykor volt ellenzéki pártok mindegyike a rendszerváltás idején úgy nyilatkozott, hogy számukra a legfontosabb hazánk függetlensége, a magyar semlegesség elérése és megteremtése. /…/ A NATO-tagság e pillanatban Horn ’személyes’ ügye… /…/ A választópolgárok évtizedeken át a magyar függetlenség illúzióját kergették.
Elképzelhető, hogy hazánk számára egy svájci típusú függetlenség és semlegesség örökkön-örökké illúzió is marad, ám semmiképpen sem lehet mellékes, hogy ma miként nyilatkoznának meg egy függőségi viszony kialakulásának lehetőségéről.”
Horn kezdeményezése ekkor valóban nem volt időszerű. Ekkor még a NATO tagállamainak körében is nagy volt a bizonytalanság, hogy miként viszonyuljanak a katonai szövetség kibővítéséhez: mekkora kockázatot hordozhat a szovjet blokkból kiszabadult országok beáramlása a maguk egészen más rendszerben felépített hadseregeivel, az anyagi áldozatvállalás korlátozott lehetőségeivel, egymás közötti súlyos konfliktusaikkal, a délszláv háború árnyékában, és milyen reakcióra lehet számítani Oroszország részéről, amely nagyon határozottan ellenzi a NATO kibővítését.
A NATO Magyarországi csatlakozásától nem remélhette erőinek számottevő gyarapodását. Magyarországon a nyolcvanas évektől egyre kevesebbet költöttek honvédelemre. A Szovjetunió megszűnése után Európában általában is erősen lecsökkentették a honvédelmi kiadásokat. Megszűnt a veszélyérzet.
A csatlakozás több lépcsős folyamat végállomása volt. A bizonytalanság éveit az előkészítő, de semmit sem garantáló lépések tették ki.
A Varsói Szerződés felbomlásának évében, 1991 végén létrehozták az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsot, a NATO és a Varsói Szerződés korábbi tagállamainak konzultációs fórumát. 1993 nyarán a NATO először tartotta „munkaműhely-találkozóját” a Varsói Szerződés egyik volt tagállamában, Magyarországon. Ezzel hallgatólagosan elismerték, hogy Magyarország az éllovas a térségben.
1994 januárjában a brüsszeli NATO-csúcson eldőlt, hogy elindítják a szövetség bővítésének a folyamatát. Egyúttal azt is leszögezték, hogy ez a folyamat csak lassú és fokozatos lehet. A NATO-ba igyekvő országoknak bele kellett törődniük, hogy egyelőre csak az előszobába engedik be őket.
Ez az előszoba a Békepartnerség (Partnership for Peace) program volt, amelyhez Magyarország azonnal csatlakozott. Ettől kezdve vehettek részt magyar tisztek a NATO keretében zajló külföldi továbbképzéseken. 1995 elején megnyílt a magyar összekötő iroda a NATO központjában. 1995 végén megkezdődött a Balkánon a NATO békefenntartó, béketámogató művelete (IFOR/SFOR), amelyben Magyarország kezdettől részt vett.
A nép szava – ördög szava
Az 1994-es választási kampányban Jeszenszky Géza külügyminiszter úgy nyilatkozott a rádióban, mintha csak az ő pártja kívánná Magyarország NATO-tagságát: „aki NATO-tagságot akar, az nyugodtan szavazzon az MDF-re, aki nem, az más pártra” (Magyar Hírlap, 1994. február 12. A választásokon Horn Gyula pártja hatalmas győzelmet aratott. Az MSZP és az SZDSZ koalíciós szerződésében elsőszámú külpolitikai prioritásként rögzítették, hogy Magyarország a NATO teljes jogú tagja kíván lenni.
Antall József életében Orbán Viktor élesen támadta az Antall-kormány külpolitikáját, és sokkal egyértelműbb nyugati orientációt követelt. 1994-ben viszont Antall halálának első évfordulóján már úgy beszélt az elhunyt miniszterelnökről, mint a nyugati orientáció következetes megvalósítójáról, és a NATO-csatlakozás protagonistáját, Horn Gyulát vádolta azzal, hogy ezt az irányvonalat megfordítja: „Ezzel szemben az elmúlt félévben megkérdőjeleződött a NATO-hoz való csatlakozásunk szükségessége. Antall József utódja — nyilatkozataiból ítélve — feladta azt a törekvést, hogy Oroszország ne szóljon bele Magyarország külpolitikai orientációs vállalásaiba. Ma már az a fajta külpolitikai gondolkodásmód hódít, hogy Magyarország az orosz érdekszférába tartozik.” (Új Demokrata, 1994. december 8.)
Ezt a megállapítást a Fidesz elnöke arra alapozta, hogy Horn bejelentette: tárgyalni kíván az oroszokkal Magyarország NATO-csatlakozásáról. Hornt erre kifejezetten ösztönözték a nyugat-európai kormányfők, akik abban bíztak – mindhiába -, hogy Oroszországnak a NATO-bővítést elutasító álláspontját meg lehet ingatni, és erre a Szovjetunióban végzett egykori elvtársa, egy hétpróbás diplomata alkalmas lehet. Ugyanekkor, ugyanezek a kormányfők azzal kecsegtették Hornt, hogy Magyarország lehet az első a térségben, amely csatlakozhat az Észak-atlanti Szövetséghez. (Új Demokrata, 1994. december 15.)
A Horn-kormány 1996 januárjában jelentette be hivatalosan Magyarország csatlakozási szándékát. 1997 áprilisában terjesztették be a felvételi kérelmünket. 1997 júliusában a NATO madridi csúcstalálkozóján döntöttek arról, hogy Magyarország, Csehország és Lengyelország kerülhet be a bővítés első körébe. Romániáról és Szlovéniáról vitatkoztak, végül ők kimaradtak az első körből.
Megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások. Magyarországon pedig elkezdődött a vita, miként döntsenek a NATO-hoz való csatlakozásról.
A NATO-ellenes tábor támadásba lendült. Három nagyon különböző politikai erő lépett fel a NATO-tagság ellen: a Csurka István vezette szélsőjobboldali MIÉP, a Thürmer Gyula vezette szélsőbaloldali Munkáspárt, valamint más szélsőbaloldali személyiségek, például Krausz Tamás, Andor László, végül pedig a pacifisták, mindenekelőtt a sorkatonaság eltörléséért folyó harcban is élenjáró Alba kör, melynek legaktívabb szószólói Csapody Tamás és Vilt Tibor voltak.
Az Alba Kör már 1996 elején népszavazást kezdeményezett a NATO-csatlakozás ügyében, amit azzal az indoklással utasítottak el, hogy a kérdés „nem időszerű”, holott éppen akkor léptünk be a Békepartnerségbe, a NATO előszobájába.
Azután a Munkáspárt kezdeményezte a népszavazást. A MIÉP ezt a kormányzó szocik és a kommunisták titkos szövetségének, aljas cselszövésének minősítette azzal, hogy a kommunistákat utáló nép a Munkáspárt kezdeményezését úgyis leszavazza, és így legitimálják majd a NATO-csatlakozást.
1997 júliusában valamennyi parlamenti párt egyetértésével véleménynyilvánító népszavazás kiírásáról döntöttek. Azért, hogy ha nem mennének el elegen szavazni, akkor se legyen akadálya a csatlakozásnak.
Ez a döntést felháborította a Munkáspártot is, a MIÉP-et is: „A demokrácia megcsúfolása a parlamenti pártok egyhangú döntése, mely a népszavazást véleménynyilvánító szavazásnak alacsonyítja le. (Ez azt jelenti, ha a magyar társadalom többsége nemet mond a csatlakozásra, s az Országgyűlés mégis lépéseket tesz a belépés irányába, akkor az Országgyűlés törvényen kívülre helyezi önmagát.) Ezzel egyértelműen bebizonyosodott, hogy a jelenlegi hét parlamenti párt alkalmatlan arra, hogy az országot átvezesse a harmadik évezredbe.” Így vélekedett Brindza András a Magyar Fórum hasábjain (1997. augusztus 7.)
A MIÉP ekkor 3 NEM-es ügydöntő népszavazást kezdeményezett.
Végül az Országgyűlés ügydöntő népszavazást írt ki, de előzőleg megváltoztatták a népszavazás érvényességének a szabályait. Az addig hatályos törvény szerint a népszavazás akkor volt eredményes, ha a választásra jogosult polgárok 50%-a azonos választ adott a feltett kérdésre. Ehhez még az egyik válasz nagy többsége esetén is olyan magas részvételi arány kell, amilyen népszavazás esetén szinte soha nem jön össze. Ezért az Országgyűlés megváltoztatta a törvényt úgy, hogy elég legyen a választópolgárok negyedének azonos válasza.
Gömöri Endre erről ezt írta: „November 16-án például – egyedül az első csatlakozási kör három országa közül – megrendezünk egy teljességgel szükségtelen népszavazást a NATO-csatlakozásról. Az egyetlen olyan nemzeti léptékű politikai ügyről, amelyben a demokratikusan választott, abszolút legitim magyar Országgyűlés valamennyi pártja egyetért.” (Figyelő, 1997. november 13. )
Sokan vélekedtek így. Orbán Viktor is így gondolta: „A szocialista párt találta ki, hogy a NATO-tagságról referendumot kell tartani, ez nem vagy csak kivételképpen fordul elő Nyugat-Európában, s inkább a kormány, illetve a parlament hatáskörébe szokták utalni. Most már nehéz ebből kihátrálni. Ha a szocialistáknak mégis ez lenne a szándékuk, akkor mi (a Fidesz – Magyar Polgári Párt) ezt megfontolnánk, miután úgy gondoljuk, ez a mindenkori parlamenti hatáskörben szerencsésebben áttekinthető és meghozható döntés.” (Magyar Nemzet, 1997. február 15.)
A Magyar Fórumban (1997. november 13.) Győri Béla – a pártállam idején a Magyar Rádió politikai műsorainak egyik legvonalasabb munkatársa – így agitált: „a kormányzópártok és a parlamenti ellenzék egymást túllicitálva ünneplik a NATO-t, nem riadnak vissza a történelem és a tények hamisításától sem. ’Orosz veszéllyel’ riogatják a magyarságot, noha jól tudják, egyetlen szó sem igaz” ebből.
A parlamenti ellenzéket is támogató, de alapvetően szélsőjobboldali hetilapban, a Demokratában Éliás András vitte a prímet: „Alulírott Éliás Ádám /…/ büntetőfeljelentést teszek azon személy (személyek) ellen, akik a tömegkommunikáció elektronikus és írott médiumai szerint 1997. április 16-án hivatalosan beterjesztették Magyarország csatlakozási kérelmét a NATO-hoz. Ezzel elkövették a büntető törvénykönyv fent megjelölt szakaszai által meghatározott bűncselekményt, hazaárulást és hűtlenséget. Tekintettel arra, hogy a magyar társadalom jelentős hányada, alighanem túlnyomó többsége nemzeti tragédiaként élné meg a NATO-hoz való csatlakozást, megengedhetetlen ez az eljárás. (Demokrata, 1997. április 24.)
A másik oldal retorikáját Gömöri Endre nyilatkozatával jellemezhetjük: „a NATO csatlakozással egy demarkációs vonalat fogunk átlépni, ezzel Csehország és Lengyelország társaságában olyan páratlan történelmi szerencse ért bennünket, magyarokat, hogy egy rendkívül elegáns, és gyorsjáratú atlanti óceánjáró fedélzetére léphetünk, amellyel történelmünk során végre először hagyhatjuk el azt a Németország és az orosz birodalom közötti szürke sávot, amely lakói számára mindig a bizonytalanságok, a vereségek és megaláztatások otthona volt.” (Élet és Irodalom, 1997. augusztus 8.)
A kormány nem volt szégyenlős. A népszavazási kampányt jelentős részben közpénzből vitte. Például támogatta a rádiós és televíziós szappanoperákat, a Szomszédokat, a Familia Kft-t, a Szabó családot, hogy népszerűsítsék a NATO-t.
Miután valamennyi parlamenti párt részvételre és igen szavazatra biztatta híveit, nem lehetett kérdéses, hogy a többség igent mond a NATO-csatlakozásra. Az igenek elsöprő fölénye azonban mindenkit meglepett. A közvéleménykutatók az igennel szavazók arányát 60-70 százalékra becsülték, ehhez képest a szavazók 85,3%-a szavazott igennel 49,2 százalékos részvételi arány mellett.
Bencsik András a Magyar Demokrata (1997. november 20.) vezércikkében így kommentálta az igenek elsöprő többségét:
„Horn Gyula nem találta a szavakat. Érthető, hiszen az ő hűséges magyar népe olyan káprázatosan egyöntetű többséggel támogatta a népszavazáson a NATO-csatlakozást, ami a legmerészebb (legbalosabb) közvélemény-kutatók álmait is messze túlszárnyalta. Mi van a 85 százalék mögött? Csalás? Fél a nép? A választási csalás mellett szólna a döbbenetesen egyöntetű végeredmény. 1994-ben nyertek úgy a szocialisták, olyan elvágólagosan egyforma többséggel, mint ahogy most az ország népe produkálta a több mint 85 százalékos igent. Emlékezzünk, a választási bizottság elnöke vasárnap délután az első ötvenezer adat kiértékelését követően jelentette, az igen aránya 85 százalék. És mit ad Isten, pontosan ez lett a végeredmény is. Van ilyen? Úgy látszik, van. Ha föltesszük, hogy nem volt választási csalás, vagyis a számítógépes programba senki nem épített be egy titkos „javító programot”, ami egy kicsit felszorozná a biztonság kedvéért az igeneket, és leszorozná a nemeket, csak egy magyarázat adódik. A magyar nemzet fél. /…/ A baj elérkezett: Amerika kirobbantani készül a harmadik világháborút. Oroszország, Kína, Japán, az arab világ ideges. Ez az idegesség szűrődött be a magyar hétköznapokba, s lökött bennünket a NATO felé. Csak egy a baj. Ugyanez a félelem lökött minket az első válság idején a Monarchia, a második idején a Német Birodalom felé.”
Berobbantunk
A népszavazás után megkezdődött a csatlakozási tárgyalások második szakasza. A NATO-országok ratifikálták a három belépő csatlakozási szerződéseit, és 1999 március 12-én Magyarország Lengyelországgal és Csehországgal együtt a NATO teljes jogú tagja lett. Március 16-án Brüsszelben a NATO-központ előtt ünnepélyesen felvonták az új tagállamok lobogóit. Ekkor már Orbán Viktor volt Magyarország miniszterelnöke. Az ünnepségre Orbán Viktor nem engedte oda a tárgyalásokat végig vivő Horn-kormány egyetlen képviselőjét sem, de még a kormányában részt vevő MDF-et sem képviselte senki. Orbán és Kövér László csak a kisgazda pártvezért, Torgyán Józsefet tartotta érdemesnek az ünnepségen való részvételre.
Forrás: Britannica Kids
A NATO-nak tett legfőbb vállalásunkat nem teljesítettük. Magyarország azt ígérte, hogy védelmi kiadásait a GDP 1,44 százalékáról 2001-re 1,81 százalékra növeli. Nem növelte. Az elvárás minden tagország részére a GDP 2 százaléka lenne, de ezt az USA, valamint az egymás ellen fegyverkező Görögország és Törökország kivételével egyetlen tagállam sem teljesítette. A 2008-as válság után Magyarországon ez az arány 0,8 százalékra zuhant le. A védelmi kiadások csak a 2010-as évek közepén emelkedtek megfelelő szintre. Akkor, amikor az Ukrajna elleni első, 2014-es orosz agresszió után egész Európa elkezdett komolyabban fegyverkezni.
A jugoszláv hadsereg 1998-ban hozzálátott a koszovói albánok elüldözéséhez és lemészárlásához. A NATO parancsnokságán már 1998 októberében kiadták a parancsot jugoszláviai célpontok bombázására a mészárlás leállítása végett, de a diplomaták még kiharcoltak egy kis haladékot a véres kezű belgrádi diktátorral, Szlobodan Miloseviccsel való alkudozásra. Március 23-án, tizenegy nappal a NATO-hoz való csatlakozásunk után Milosevics végleg megtagadta az albán vezetők által már elfogadott kompromisszumos béketerv aláírását. A NATO főtitkára ekkor valamennyi tagállam egyetértésével elrendelte a légi csapásokat. A magyar Országgyűlésnek néhány órája volt arra, hogy engedélyezze a NATO gépei számára magyarországi repülőterek használatát. Ezt a MIÉP kivételével valamennyi párt megszavazta – a gépek felszállása előtt negyedórával.
Milosevics versenyt futott az idővel. Igyekezett kigyilkolni az albánokat Koszovóból, mielőtt a NATO térdre kényszeríti. Szép eredményeket mutatott fel az üldözésben, pusztításban, gyilkolásban, de a célját nem érte el.
Orbán Viktor kijelentette: a katonai erő mellett „az emberi és történelmi igazság is a NATO oldalán áll”. Az MSZP azonban nem tartott ki a NATO-akció támogatása mellett. Akárcsak a MIÉP, a jugoszláviai magyarok érdekeire hivatkozott. Tabajdi Csaba, a párt témafelelőse úgy nyilatkozott, hogy az Orbán-kormány érzéketlen nemzeti érdekeinkre, túlságosan mélyre süllyedt a szövetségesi hűségben. A NATO „nem tudja térdre kényszeríteni a szerb népet. Újra működhet a vietnami – vagy afganisztáni – szindróma. A NATO-nak fel kell hagynia a mindenáron győzni akarás céljával.” Magyarország „részvétele veszélyes küszöbig jutott el. Itt kellene a magyar politikának megálljt parancsolnia”. Ha a kormány az MSZP-re hallgatott volna, Koszovóban már nemigen élnének albánok.
2010 után Magyarország a NATO-ban sokáig nem játszott olyan kerékkötő szerepet, mint az Európai Unióban, mert nem is volt miért. A NATO-ban nincsenek olyan törvényszegési és szabotálási lehetőségek, mint az EU-ban. A NATO-ban nem kötelezőek a demokrácia normái, amint azt Törökország példája is mutatja. A magyar kormánynak kevés lehetősége van a NATO-ban a kerékkötésre. 2022-től, a második orosz agresszió kezdetétől ez megváltozott. A magyar kormány késleltette, amíg tehette, Finnország és Svédország belépését. Ez azonban csak a jelenség. A lényeg az, hogy a NATO összes többi tagállama szövetségesként tekint Ukrajnára, ellenségként Oroszországra, Magyarország pedig éppen ellenkezőleg.
