A hiedelmek megváltoztatása nehéz dolog, pedig sokan úgy vélik, hogy az emberek hiszékenyek. A meggyőzés azonban a valóságban közel sem egyszerű.
A hiedelem szó hallatán a legtöbb ember valami téves vélekedésre gondol, amit az „okosok” már réges rég elvetettek. Ahogy azonban arra Tóth Balázs és Csányi Vilmos „Hiedelmeink” című könyve is rávilágít, a hiedelem kifejezés önmagában nem utal az adott elképzelés igazságtartalmára. Hiedelemnek számít az is, ha valaki úgy véli, az iskolai teljesítmény meghatározza a sikerességet az életben, és az is, ha valaki úgy gondolja, hogy a bankok legfőbb célja a kisemberek kizsigerelése. Hiedelem tehát minden gondolat, amely megfogalmazódik az emberben.
A hiedelmek egy részének óriási jelentősége van a hétköznapokban. Meghatározhatják, hogy az egyén milyen rendezvényeken vesz részt, kikkel találkozik, milyen termékeket vásárol, röviden alapjaiban befolyásolják a viselkedést. Érdekes módon azonban vannak olyan hiedelmek is, melyeknek alig van hatása a hétköznapokra. Nem befolyásolja például az ember légzését, hogy úgy hiszi, a levegőben lévő oxigénre azért van szüksége a szervezetének, mert ezzel a sejtjeiben lévő mitokondriumok energiát állítanak elő.
Ezeket gondolkodási hiedelmeknek nevezik és Hugo Mercier szerint a tény, hogy a viselkedést nem befolyásolják számottevő módon, fontos szempont az összeesküvés-elméletek terjedésének magyarázatában is.
Ha valaki úgy gondolja, hogy lapos a Föld, az még nem befolyásolja, hogy milyen útvonalon indul haza például. A hétköznapi ember ritkán találkozik olyan tényekkel, melyek egyértelműen cáfolnák az elképzelését. Nem véletlen tehát, hogy sokan hisznek abban, hogy a lelkük határozza meg a gondolkodásukat, noha számos elvont bizonyíték van arra, hogy ezt az agy teszi, míg alig vannak, akik úgy gondolnák, hogy képesek elteleportálni magukat a munkahelyükre, ahelyett, hogy a bevált közlekedési eszközökkel próbálnának odajutni.
Ettől függetlenül a gondolkodási hiedelmeknek is lehetnek valós hatásai, ahogy arra legutóbb a koronavírus-járvány is rávilágított. Függetlenül a koronavírussal kapcsolatos elképzelések valóságtartalmától, az talán univerzálisan elfogadott tény (már ha egyáltalán létezhet ilyen tény), hogy az emberiség jobban is kezelhette volna a helyzetet, ha hajlamosabb a totális együttműködésre (és itt újfent tekintsünk el attól a kényelmetlen ténytől, hogy talán senki nem rendelkezett tökéletes tervvel erre az esetre).
Képzeljük el, hogy egy ideális helyzetben létezik egy mindent tudó stratéga, aki képes minimalizálni egy ilyen szerencsétlen esemény negatív következményeit. Hogyan győzheti meg az embereket arról, hogy úgy cselekedjenek, ahogy ezt a mesterterv megköveteli?
Működhet az agymosás?
Tegyük fel, hogy ez a stratéga alapvetően jó szándékú, ám kénytelen azzal szembesülni, hogy az emberek között még csak abban sincs egyetértés, hogy egyáltalán kellene valamit tenni.
Ebben a helyzetben a stratéga talán az agymosás módszereihez nyúlhatna, amivel állítólag bárkinek bármilyen vélekedését könnyedén lehet akár az ellenkezőjére változtatni. Sokan gondolják, hogy ez lehetséges, ám a tények inkább azt mutatják, hogy csak extrém esetekben.
Agymosással számos csoport próbálkozott az idők során. A nagyhatalmak állambiztonsági feladatokat ellátó szervezetei múltjában rendre fellelhetők ilyen tevékenységek, ezek azonban soha nem jártak különösebb sikerrel. A legtöbb esetben testi fenyítést, alvásmegvonást és egyéb módszereket használtak az egyén kínzására.
Az amerikai CIA tudatmódosítókkal (pl. LSD) is próbálkozott. Az a néhány eset, amelyben tartós változást okozott valamilyen átnevelő technika, általában azzal volt magyarázható, hogy az adott személy kevéssé volt beágyazódva eredeti közösségébe, és végső soron új életet kezdett a néhai fogvatartói között (pl. amerikai katonák maradtak Koreában miután elengedték volna őket a hadifogságból).
Az agymosást a vallási szekták térnyerésének magyarázatában is gyakran felhozzák. A szekta kifejezés is negatív értelmet nyert újabban, holott eredetileg olyan vallási, politikai vagy filozófiai hitvilágon alapuló csoportot jelent, amely leválik egy nagyobb társadalmi csoportról. Ilyen értelemben minden nagy vallás szektaként kezdte valamikor, azonban az idők során domináns világnézetekké váltak. Egyesek ezt is az emberi hiszékenység számlájára írják, de valójában a vallások térnyerése általában lassú folyamat. Az új hívek többnyire a meglévők közeli hozzátartozói, barátai.
A szekta kifejezés negatív konnotációjáért felelős szervezetek azonban más trükköket is bevetnek az újabb tagok toborzásakor. Gyakori például, hogy bajba jutott embereket céloznak, akiket valami oknál fogva a tágabb társadalom kirekesztett magából. Az első lépések során a szekta vezetője, tagjai kiemelt figyelmet szentelnek az újoncnak és el is kezdik leválasztani azokról, akik esetleg közel állnak hozzá. Az újdonsült tag hamarosan szinte kizárólag a szektán belül ápol szoros emberi kapcsolatokat, ami jó eséllyel eredményez örökös elköteleződést.
A politikai üzeneteket is gyakran nevezi agymosásnak a köznyelv.
Klasszikus példa erre a Náci Párt esete Németországban. Hogyan vett rá egy országot egy politikai párt, hogy népírtásba kezdjen? Fontos faktor ebben, hogy a párt előretörésekor már erőteljes antiszemitizmus jellemezte a társadalmat, amit lényegében meglovagolt a Náci Párt. Eltekintve minden egyébtől, még ez az eset sem arról szól, hogy a semmiből épített új hiedelmeket egy karizmatikus manipulátor a 30-as évek Németországában.
A meggyőzés nem könnyű
Összességében a köznapi értelemben vett agymosás nem létező jelenség, nem lehetséges az arra egyébként nem fogékony személyeket meggyőzni egy hiedelem igazságáról, hacsak nem hajlanak már rá valamilyen szinten. A hiedelmek makacs dolgok és erre világítanak rá azok a módszerek is, amelyek egyébként viszonylag sikeresnek számítanak a vélemények megváltoztatására tett törekvések között. Ezekről a módszerekről David McRaney írt nemrég megjelent könyvében (How Minds Change ~ Hogyan változnak meg a vélemények).
Az első módszer a „deep canvassing”, amelyet talán „mély házalásnak” lehet fordítani, utalva a politikai szereplők látogatásaira, amivel szavazatokat igyekeznek nyerni. A másik módszer az utcai episztemológia (street epistemology) nevet kapta, amely a filozófia egyik ágára, az ismeretelméletre utal, mert a központi motívuma annak feltérképezése, hogy miért vallanak bizonyos nézeteket az emberek. A két módszer között számos hasonlóság van, amikre McRaney hívta fel a figyelmet. Mindkét módszer lényege, hogy rávegyék az embert, hogy a saját hiedelmeikről gondolkodjanak és megértsék miért épp annyira biztosak bennük.
Az utcai episztemológia főbb lépései a következők.
Az első lépés, hogy tisztázni kell a másik féllel a beszélgetés célját, ami az, hogy rátaláljon egy hiedelem gyökerére. Ezután az egyén történetének feltárása következik, vagyis a másik megosztja az életének fontosnak tartott aspektusait, eseményeit. Ezután következik az elképzelés megvizsgálása, amit szintén a kérdezett vet fel (pl. „Úgy gondolom, hogy a Föld lapos.”; „Szerintem a reprezentatív demokrácia nem működik jól.”). Ezután fontos, hogy a kérdező a saját szavaival, átfogalmazva megerősítse az állítást (pl. „Tehát azt gondolja, hogy a Föld valójában egy korong.”; „Tehát úgy gondolja, hogy a modern demokrácia nem elég hatékony politikai rendszer.”).
A következő lépés a fogalmak tisztázása (pl. „Mit ért pontosan a reprezentatív demokrácia kifejezés alatt?”).
Ezután a meggyőződés szintjének a meghatározása történik, illetve azt kell még kideríteni, hogyan jutott erre („Mennyire biztos abban, hogy ez az állítás igaz egy egytől tízig terjedő skálán?” – „Mi befolyásolja ezt a bizonyosságot?”).
Ezután az okok kerülnek a fókuszba. Elképzelhető, hogy hasonló érveléssel teljesen más álláspontra jusson az ember? Elképzelhető olyan megfigyelés, ami elbizonytalanítaná? Ezután már csak a beszélgetés lezárása van hátra.
A módszer tehát arra épít, hogy személyes kapcsolat alakuljon ki egy másik személlyel, amiben biztonságosan feltárható a hiedelmek gyökere. A nagy meggyőződéssel vallott hiedelmek gyakran érzelmi alapúak, amiken nem lehet pusztán észérvekkel változtatni. Ha az érzelmi alapra fény derül, az ember jobban megérti a saját elképzelésének okát és hajlamosabb lesz változtatni azon, ha úgy találja, hogy érdemes.
A hiedelmek társaságban formálódnak
Persze ezek a technikák közel sem olyan hatékonyak, mint amivel a cikk elején emlegetett stratéga egyik pillanatról a másikra együttműködésre bírhatná az emberiséget, vagy akár csak egy szűkebb közösséget is. Az ember nem hiszékeny, így a meglévő elképzelésekre lehet építeni, vagy óriási energiabefektetéssel lehet próbálkozni a hiedelmek megváltoztatásával, aminek a sikere azonban közel sem garantált.
Mindezek mellett persze rengeteg szociálpszichológiai kutatás támasztja alá, hogy az emberek véleményét jelentősen befolyásolják azok a közösségek, amikhez tartoznak. Sőt, az összeesküvés-elméletek terjedését épp annak tudják be egyes szakértők (pl. Hugo Mercier), hogy ezeken keresztül az emberek épp a csoporthoz tartozás érzését kapják meg, amit a tágabb közösségekben nem élnek át. Az ember azokban bízik meg igazán és azoknak engedi, hogy formálják a világról alkotott képét, akik rendre bizonyítják, hogy méltók erre a bizalomra.
Illetve arról is fontos megemlékezni, hogy a történelem során számos titkos összeesküvésre derült fény és számos olyan modern jelenség is van, amelyek egyszerűen erodálják az emberek különféle szervezetekbe vetett hitét.
A hétköznapi emberek tapasztalata az, hogy bőven vannak szereplők a politikai, vallási és üzleti életben is, akiknek az érdekében áll a társadalom megvezetése, így nem csoda, hogy az átlagember egészséges szkepticizmussal nézi ezen szereplők ténykedését. Ha csak egy dolgot emelhetnénk ki, amire felhívta a figyelmet a koronavírus a társadalmi együttműködés korlátaival kapcsolatban, az valószínűleg az, hogy az elkótyavetyélt bizalom nem szerezhető vissza még halálos fenyegetés esetén sem.
